Kalazancius Rómában való megtelepedése után sohasem hagyta el Itália földjét, fiait azonban még életében elküldte az Alpokon túli Európába. Az itt alapított iskolákat, kollégiumokat és rendházakat a Provincia Germaniae (a németországi rendtartomány) kapcsolta jogi egységbe 1634-től. Belőlük létesült a cseh-morva (1634), a lengyel (1662), a magyar (1721) és az osztrák (1751) rendtartomány.
A magyar piarista rendtartomány a Poprád völgyében fekvő Podolint tekintette bölcsőjének, bár 1642-ben, amikor ott az első piarista megjelent, a városka a Zsigmond idejében elzálogosított szepesi városokkal együtt Lengyelországhoz tartozott. Az alapító Lubomirski Szaniszló (ő alapította a szepesbélai plébániát is 1674-ben) lengyel herceg volt, és a piaristák között sem volt akkor magyar. A föld azonban magyar volt, és már az első podolini diákok között is akadt magyar. Ez az iskola volt mintegy a jeladás és az indítás a további magyar alapításokhoz. A podolini kollégium kezdetben a német rendtartományhoz tartozott. A lengyel provincia megalakulásakor ehhez került (1662), és csak 1782-ben lett Szepesbélával együtt jogilag a magyar rendtartomány háza. 1692-ig a közben alapított magyar házak is a lengyel rendtartományhoz tartoztak. 1692-1695 között külön generálisi megbízott (delegátus) kormányozta a magyar házakat Mösch Lukács személyében, 1695-től pedig a német provincia viceprovinciájaként magyar viceprovinciális (helyettes tartományfőnök) állt az élükön az önálló ínagyar rendtartomány megalakulásáig, 1721-ig.
Podolin után a magyar főurak is keresték a módját az új szerzet megtelepítésének, amelyre a felvidéki katolikus megújhodásban is fontos feladat várt. A háborús nyugtalanságok és veszedelmek miatt azonban a betelepítés nem volt zavartalan, és az első évtizedek magyarföldi Piaristáinak nagyon sok megpróbáltatáson és szenvedésen kellett átmenniük.
Az első hely, amely már magyar területen fogadta a piaristákat, Privigye volt, gróf Pálffy Pál nádor özvegyének alapítása 1666-ban. A következő évben gróf Wesselényi Ferenc nádor és felesége hívására Murány várában kezdték meg a piaristák tanító munkájukat. A nádor váratlan halála miatt azonban ez az alapítás abbamaradt, illetve 1673-ban Breznóbányára került át, de itt is csak nagy nehézségek között vehették fel a munkát, nem utolsósorban a túlnyomó részben lutheránus lakosság ellenséges magatartása miatt. Pozsonyszentgyörgyön Szelepcsérnyi György esztergomi érsek – aki még személyesen ismerte Kalazanciust Rómából – adományából létesült a piarista kollégium 1685-ben.
1692-ben, a lengyel provinciáról való leváláskor a három magyar rendházban mindössze 18 rendtag működött, akik közül 7 volt ,,bennszülött” magyar, 11 pedig külföldi születésű. Magyarul csak 6 tudott közülük. Amikor a német származású Mösch Lukács – akit joggal nevezhetünk a magyar piaristák Mózesének, mert nagyszabású szervező munkájával igen sokat tett a jövő érdekében – 1698-ban átadta a viceprovinciálisi tisztet utódának, a 37 rendtagból már 15 tudott magyarul.
A magyarlakta vidékeken a 18. század első felében terjedt el a rend. 1701-ben Mattyasovszky László megyéspüspök alapította meg a hatalmas nyitrai kollégiumot. A magyar piaristák itt jutottak közelebbi érintkezésbe a magyarsággal, és kapták azokat a magyar származású rendtagokat, akik révén a rend a magyar kulturális élet jelentős tényezőjévé vált.
A szatmári béke (1711) után következő nyugalmasabb korszak a rend magyarországi elterjedését is meggyorsította. 1711-ben Veszprémben telepítette meg gróf Volkra Ottó megyéspüspök. 1714-ben gróf Kollonics Zsigmond megyéspüspök Vácott, gróf Koháry István országbíró pedig Kecskeméten telepítette meg a piaristákat. Már az előző alapítások is nagy gondot jelentettek, amikor 1717-ben a város vezetőségének hívására Pesten telepedtek meg a piaristák. A nekik kijelölt ház a belvárosi templom szomszédságában volt, és mindössze négy szobából, ebédlőből és konyhából állott. Jellemző az odaérkező piaristák lelkes munkájára, hogy november 4-én volt a honfoglalás, másnap pedig már beírást tartottak, és november 7-én megkezdték a tanítást.
A pestivel egyidőben (1717-ben) történt a megtelepedés Besztercén. Gróf Steinville István tábornok, Erdély katonai parancsnoka vitte oda a piaristákat. Eltartásukra a plébánia jövedelmét ajánlotta fel. Az alapítás kezdettől fogva nagy nehézségekkel küszködött. Lelkipásztori szempontból igen értékes munkát végeztek, az iskola számára azonban nem volt szerencsés megtelepedés. 1878-ban meg is szűnt.
Érthetően fokozott nehézségekkel kellett megküzdeniük a majdnem színtiszta kálvinista Debrecenben az 1719-ben megtelepedő piaristáknak. Bakó János nagyváradi kanonok és makári választott püspök, a privigyei kollégium egykori kiváló növendéke, ily módon akarta leróni háláját tanárai iránt, és megtelepítésükkel előmozdítani Debrecenben a katolikus nevelést. A bizalmatlanság csak nehezen oldódott, de 1721-ben megkezdhették a tanítást.
A debreceni alapítást időrendben a korponai követte 1720-ban. Az alapító, a város 150 év óta első plébánosa, Olasz Pál esztergomi kanonok, almisi választott püspök, nagyon a szívén viselte a megtelepítés ügyét, de a tanulók hiánya állandó nehézséget jelentett, 1875-ben fel is adta a rend.
Ugyancsak 1720-ban történt a megtelepedés Szegeden. A városi tanács azért határozta el ,,a tisztelendő és dicséretes piaristák szent szerzetének megtelepítését, hogy az említett dicséretes, hasznos szerzet az ifjúságot (amely ekkoráig vadon és parasztul nevelkedett fel mind városunkban, mind a körülfekvő tartományokban) tudományokban felnevelhesse, azáltal magunk között szükséges szubjektumokkal városunk gubernálására szaporítani tudja, amellett lelki dolgokban is nyugalmat szerezhessen”. A város anyagi helyzete nem tette lehetővé, hogy bőkezű mecénás legyen, ezért az elindulás nagyon szerény keretek között és komoly nehézségekkel küszködve történt.
A magyar viceprovinciának ily módon már 12 intézete volt 82 rendtaggal.
A megerősödést segítette a rend jogi helyzetének rendezései, Az 1715. évi országgyűlés 102. cikkelyével törvényesen befogadta, meghonosította, a rend generálisa pedig a német rendtartománytól független, önálló magyar rendtartománnyá tette, amelynek első tartományfőnöke Zajkáni Lénárd lett 1721-ben.
Az önálló magyar rendtartomány megalakulását követő évtizedekben felgyorsult a rend terjeszkedése.
Elsőnek a szatmári béke szerzője, gróf Károlyi Sándor telepítette meg a piaristákat családi birtokán a Szatmár megyei Nagykárolyban 1725-ben, rájuk bízva a plébánia vezetését is. Külső akadályok miatt csak 1727-ben jelenhetett meg az első piarista közösség.
Tokajban a törökből és mohamedánból magyarrá és jó katolikussá lett Pikóczy Eleonóra nagylelkűsége telepítette meg a piaristákat 1727-ben. Ezt az alapítást 1789-ben II. József rendeletére átvitték Sátoraljaújhelyre.
Rózsahegyen gróf Löwenberg János Jakab titkos tanácsos telepítette meg a rendet 1729-ben, hogy segítséget nyújtson az észak-nyugati megyék szellemi elhagyatottságában.
Máramarosszigeten III. Károly király alapító levele telepítette meg a piaristákat. A gondolat Zuana Márk lelkében fogamzott meg, aki mint a sóbányák királyi biztosa felfigyelt a nép, sőt a hivatalnokok gyermekeinek szellemi elhagyatottságára. Az első atyák már 1730-ban megkezdték a munkát a kincstárral kötött szerződés alapján. Az ünnepélyes alapítólevél 1736-ban kelt.
A havasalföldi Craiovában is működött piarista kollégium, hogy az ott állomásozó katonatisztek fiainak iskoláztatásáról gondoskodjék a kincstár terhére. 1734-ben kezdtek meg az atyák áldásos munkájukat, a hadi helyzet változása miatt azonban már 1739-ben el kellett hagyniuk ezt az apostoli munkaterületet.
1739-ben két új piarista kollégium nyílt meg. Kisszebenben Dessewffy Istvánnak, a spanyol örökösödési háború egyik ünnepelt hősének, Magyaróváron pedig Zsidanics István, Moson megye főadószedőjének áldozatkészsége tette ezt lehetővé. Mindkét alapításnak számos nehézséggel kellett megküzdenie.
Nem bizonyult életképesnek a medgyesi alapítás 1741-ben a szász lakosság ellenséges érzülete, de a tanulók csekély létszáma miatt sem. Néhány évtizedes tengődés után 1789-ben meg is szűnt.
A bukaresti megtelepedési kísérletre Mavrokordato Konstatin havasalföldi fejedelem megtérésének híre adott indítást. A Szentszék ennek lebonyolítására 1746-ban Desericzky Ince piaristát küldte Bukarestbe, aki küldetését rendjének megtelepedésével akarta összekapcsolni. A biztató kezdet után azonban csakhamar működésbe lépett a rosszakarat és a nikápolyi görög pátriárka környezete. A fejedelem áttéréséből nem lett semmi, s így a piarista alapításból sem.
Nem tartozott a szerencsés vállalkozások közé az Arad megyei szentannai kollégium sem. Bibics Jakab alispán és felesége, Tomeján Margit áldozatkészségéből létesült 1750-ben, de a kis község nem tudott elegendő számú növendéket vonzani. 1788-ban megszűnt, illetve az alapítvány átkerült Temesvárra.
Újszerű és ígéretes alapítás volt a Pozsony megyei Szenc (Szempc) községben létesült Collegium Oeconomicum (1763), gazdasági, kereskedelmi és műszaki ismeretek tanítására. Alapítója gróf Esterházy Ferenc, kancellár, az alapítás sugalmazója és anyagi támogatója pedig maga Mária Terézia királynő, aki ily módon is iparkodott előbbre lendíteni Magyarország elmaradt gazdasági életét. Mivel az iskola elsősorban kamarai és műszaki szolgálatra akarta előkészíteni növendékeit, tanulmányi anyagát a reál és műszaki tudományok köréből állították össze. Sajnos, az igen szép sikerrel dolgozó és nagyon hasznosnak bizonyult intézet 1776-ban tűzvésznek esett áldozatul, új életre keltésére pedig nem került többé sor.
Vácott a kollégium mellett Migazzi Kristóf bíboros és váci püspök 1762-ben nemesi konviktus vezetését bízta a piaristákra. Mielőtt azonban az intézet egészen kifejlődhetett volna, magába nyelte a Mária Terézia által 1769-ben alapított akadémia, a Terezianum, amely rövid fennállása alatt az ország legelső nevelő intézetei közé emelkedett. A szép virágzásnak II. József eltörlő rendelete vetett véget 1784. szeptember 20-án.
Az 1765. évben három új piarista kollégium is létesült, mind a három az akkori arisztokrácia bőkezűségét és tudománypártolását hirdeti. Kalocsán gróf Batthyány József érsek telepítette meg a piaristákat. Nyomdát adott nekik, és felkérte őket a szemináriumi oktatás elvállalására is. Tatán pedig gróf Esterházy Miklós kezdeményezését halála miatt öccse, Ferenc valósította meg.
A piarista rend Szencen és Tatán kívül az Esterházy család áldozatkészségének köszönhette a pozsony megyei Tallóson a grófi kastélyban létesített árvaházat is (1763), amely 1773-ig volt a piaristák vezetése alatt.
Mária Terézia a piarista rend iránt érzett nagyrabecsülésének azáltal is bizonyságát adta, hogy az 1773-ban eltörölt jezsuita rend iskoláiból 1776-ban négyet rájuk bízott: Trencsént, Selmecbányát, Kolozsvárt és Kőszeget.
Az elmúlt hatvan esztendő alatt nemcsak a kollégiumok és rendházak száma nőtt jelentős mértékben, hanem a rend mély gyökereket is eresztett a magyar életben. A lelkes hazaszeretet, a magyarság életének önzetlen szolgálata ettől a kortól kezdve, szinte mint anyajegy, összeforrott a rend működésével. Az idegen rendtagokat hazai születésűek váltották fel, akik, ha származásukat tekintve másik nemzetiséghez tartoztak is, magyaroknak vallották magukat, és szívvel-lélekkel együtt dolgoztak ennek a földnek a népével.
A rendbe kívánkozók száma is erősen megnőtt, ami a piaristák fokozódó népszerűségét mutatta. A polgári és kisnemesi származásúak mellett éppen ebben az időben több főrendi és jómódú család gyermeke is kérte felvételét. Többen ezek közül tehetségükkel és kiemelkedő műveltségükkel jelentős állásokat töltöttek be, és nem kis mértékben öregbítették a rend jó hírnevét (báró Cörver Elek és Cörver János, báró Bajtay Antal, Rákóczi Miklós, Conradi Norbert, Orosz Zsigmond stb.).
A társadalom széles rétegeivel való kapcsolat elsősorban az iskolán keresztül adódott, hiszen a tanulók serege is a legkülönbözőbb rétegekből toborzódott. Az iskola padjaiban egymás mellett ültek különbségtétel nélkül a gazdag, főúri származású fiúk a szegény sorsú koldusdiákokkal, és az atyáknak mindezek szüleivel volt érintkezésük. Tevékenyen belekapcsolódtak a lelkipásztori munkába is, nemcsak a rend vezetése alatt álló plébániákon (Beszterce, Breznóbánya, Debrecen, Máramarossziget, Nagykároly, Szeged, Szepesbéla, átmenetileg Pest, Veszprém), hanem mint hitszónokok és gyóntatók is. Több egyházmegyében a püspökök teológiai tanároknak is alkalmazták őket a szemináriumokban (Kalocsa, Győr, Vác, Veszprém). Ebben a korszakban vált szokássá, hogy főúri családok gyermekeik mellé piarista nevelőt szereztek. Ha ez a gyakorlat nem is vált mindig a szerzetesi fegyelem javára, a társadalomba való belegyökerezést kétségtelenül előmozdította, sőt a missziós tevékenységnek is egyik fajtája volt. Ezenkívül többeknek alkalmat adott a magasabb műveltség és pallérozottság elsajátítására, ami – közvetve – az egész rendnek is javára vált.
Mivel a Ratio Educationis megjelenéséig nem szerepeltek állami megkötések az oktatásban, a piarista eklektikus pedagógia nagymérvű mozgékonysággal alakíthatta ki a maga tanulmányi rendjét. Vezérelve az életre való nevelés volt. Ezért a vallásos nevelés mellett a rendi hagyományokhoz híven hangsúlyt kapott a számtan tanítása, mellette pedig a nemzeti tárgyak (magyar nyelv, földrajz, történelem). Az a vád, amely annak idején Kalazanciusnak sok keserűséget okozott, hogy tudniillik iskolája túllépi az elemi oktatás kereteit és így ellentétbe kerül a Konstitúciókkal, Magyarországon nem merült fel. A piaristák magától értetődő természetességgel végezték és fogták egy egészbe a tanítást-nevelést elemi és magasabb fokon, így a diákok szinte észre sem vették az átmenetet az elemiről a gimnáziumi fokra.
A piarista tanítási rendszer jelentős tényezője lett a természettudományos alapon feldolgozott philosophia recentior (újabb bölcselet), amely Newtont, az újkori természettudományok atyamesterét tekintette vezérének. Nálunk a nagy műveltségű Cörwer Elek volt ennek a kezdeményezője, és a Mária Terézia által 1743-ban engedélyezett pesti filozófiai tanfolyamon az előterjesztője. Ez az új filozófia nem szorítkozott pusztán a bölcseleti tanfolyamokra. Néhány esztendő elég volt, hogy az egész rend szellemi közkincsévé váljék.
Magyarországon a piarista iskolákban is népszerűek voltak az iskolai színjátékok. Az iskoladrámák, amelyeknek szerzői között több magyar piarista neve is szerepel, a nevelést voltak hivatva szolgálni, és alkalmat adtak a fiúknak, hogy a jó előadásban és a nyilvánosság előtti fellépésben gyakorolják magukat. Az iskolai színielőadások a város életében is eseményszámba mentek, s a lakosság szívesen, nagy számban látogatta őket.
A piarista pedagógia eklekticizmusa és mozgékonysága természetesen nem azt jelentette, hogy mindenki a saját feje után ment. Az egységes elvi irányításról és az elveknek a gyakorlatba való átültetéséről a rendi vezetőség hivatás- és felelősségtudata gondoskodott. Kiváló rendtagokkal elkészíttette a piarista iskolák tanulmányi rendszerét, mely azután a magyar oktatásügy fejlődésében is éreztette hatását.
Így nevezik rendi történetíróink azt az időszakot, amely 1780-ig terjedt.
Mária Terézia halálával egy jelentős korszak záródott le a magyar piaristák történetében. Véget ért a gyors terjeszkedés, és a meglevő intézetekre is nehezebb idők következtek. A Ratio Educationisszal az állam vette kezébe a tanügy irányítását, és a korábbiaknál magasabb követelményeket támasztott. Ez magában nem lett volna baj. Az államra való hagyatkozás eltúlzása, II. József erőszakos reformtevékenysége és I. Ferenc kicsinyes abszolutizmusa azonban súlyos próbatételt jelentett. II. József az állami mindenhatóság nevében megtiltotta szerzetesrendeknek a római központjukkal való érintkezést. A piarista rendet ugyan nem törölte el, de megszüntette a konviktusokat, ami a magyar piaristákat anyagilag is érzékenyen érintette. Néhány intézetet megszüntetett (Medgyes, Korpona), illetve máshová helyezett át (Szentannáról Temesvárra, Tokajból Sátoraljaújhelyre). Ebben az időszakban mindössze két új kollégium nyílt, de azok is igen nagy nehézségek között (Léva 1815, Nagybecskerek 1846), a harmadik, a budai egyetemi gimnázium átvétele 1832-ben nem új iskola megnyitását jelentette, hanem egy közel másfélszáz év óta működő intézet piarista vezetés alá való helyezését. Itt a rend a gimnáziummal egy fedél alatt levő elemi iskola vezetését is magára vállalta.
Az iskolai életbe való beavatkozások a féltve őrzött hagyománykincs feladását is jelentették. Az elemi osztályok, amelyek azelőtt sok tekintetben a gimnáziumba voltak beleépítve, külön, önálló iskolatípussá lettek, és a piaristák egyre határozottabban a gimnáziumi oktatás felé sodródtak. A tandíj kötelezővé tétele az ingyenesség feladására kényszerítette a rendet, ami azután a tanulólétszám megfogyatkozását is maga után vonta. II. József nagy reformlázának esett áldozatául a kalazanciusi iskola szent öröksége, a piarista iskola jellegzetessége: az oratio continua is (a tanulók egymást váltva folyamatosan imádkoztak az Oltáriszentség előtt). Az erőszakos németesítő törekvésekkel szemben viszont egyre tudatosabban jelentkezett a magyar nyelv jogainak a hangsúlyozása és gyakorlatban való érvényesítése, ami azután 1841-ben a latin tanítási nyelv helyébe a magyar nyelvnek kierőszakolásához vezetett. Ebből a küzdelemből a piarista iskolák is derekasan kivették a részüket.
II. József uralkodása anyagi tekintetben is súlyos megrázkódtatásnak tette ki a rendet.
A napóleoni háborúk következtében még nyomasztóbbá vált anyagi helyzet arra kényszerítette a rend vezetőségét, hogy egyenesen az országgyűléshez forduljon segítségért. Az országgyűlés alapos vizsgálat alá vette a rend anyagi helyzetét nagy megértéssel tárgyalta az ügyet, és kedvező előterjesztést tett az uralkodónak. I. Ferenc király a székesfehérvári őrkanonok birtokának adományozásával oldotta meg az anyagi helyzetet, a rend vezetőségének nagy örömére és megnyugvására. (A székesfehérvári őrkanonok volt a szentkorona őrzője [custos], ezért nevezték a birtokot kusztodiátusnak.)
A társadalmi és politikai élet hullámai a rendi életben is éreztették hatásukat. A szenvedélyes reformláz nyugtalanságot, a rendi állapotokkal való elégedetlenséget vitt a rendtagok közé, a rendi szervezet demokratikusabbá tételének jelszavával megbolygatta a rendi életet, és az amúgy is kritikus időkben erősen meglazította a fegyelmet. A rendi vezetőség is több súlyos hibát követett el. Nem bízva a rend fennmaradásában, az összes növendéket elbocsátották. Ezeknek csak elenyésző része tért vissza a szabadságharc után a rendbe. A nagy kiesés olyan súlyos érvágást eredményezett a provincia életében, amelyet teljesen nem tudott pótolni a következő évtizedekben sem. Ehhez járult, hogy a megmaradt rendtagok között jelentkező nemzedékek közötti különbségek hasadást hoztak létre a rendi szellemben, amely azután szintén súlyos öröksége lett az elkövetkező időknek.
A rend tagjainak a szabadságharc alatt tanúsított magatartása az államhatalom részéről megtorló intézkedésekhez vezetett. Többen szenvedtek hosszabb-rövidebb ideig tartó szabadságvesztést, sőt magát a rendet is fenyegette a megszűntetés veszélye, de azután megelégedtek a novíciusok felvételének egy időre való eltiltásával. A súlyos megpróbáltatások és az erős vérveszteség ellenére, küszködve, de hősies erőfeszítéssel felzárkózott a rend a maga pedagógiai küldetésének teljesítésében. A Thun-féle németesítő rendszerrel szemben a maga lehetőségei szerint küzdött a nemzeti eszme ébrentartásáért és a magyar nyelv jogosultságáért. Ennek bukása után a piaristák tevékenyen részt vettek az új terv előkészítésében, és alkalmas rendtagjaik, egyetemi tanáraik révén az új tanári nemzedék nevelésében. Ugyanakkor azonban más tanítórendekkel együttműködve éberen vigyáztak, hogy a szerzetesi iskolák egyházi és rendi jellege el ne sikkadjon. Az 1883. évi középiskolai törvény következtében a szerzetesi iskolák is az állam vezetése alá kerültek. Ez azonban csak pedagógiai és didaktikai ügyekre vonatkozott és semmiképpen sem érintette a szerzetesi fegyelem kérdéseit.
A rend a maga keretein belül a kolozsvári (1894), majd a budapesti Hittudományi és Tanárképző Intézet (Kalazantinum) felállításával, majd a kettő egyesítésével Budapesten (1916), igen sokat tett tagjainak képzése érdekében a felfokozott igények kielégítésére.
Az 1848. évvel kezdődő korszakban egyetlen új piarista iskola sem nyílt, sőt az emberhiány és az anyagi alapok megfogyatkozása arra kényszerítette a rendet, hogy feladja breznóbányai (1857), korponai (1870) és besztercei (1878) intézeteit. Ugyanebben az időszakban hagyta el a rend Kalocsát (1860) és a budai rendházat, előbb a gimnáziumot, majd az elemi ,,Főtanodát” is (1880). A sok akadály és nehézség ellenére mégis joggal nevezzük ezt az időszakot a nagy nekilendülés korának. Az iskolai élet átalakításában a helytállás, a nyolcosztályú gimnáziumok (ún. főgimnáziumok) fokozatos kiépítése úgy, hogy mindössze két ún. kisgimnáziuma maradt a rendnek (a kisszebeni és a podolini), valamint a tanárképzés nehéz problémájának megoldása ékes bizonyságai voltak, hogy milyen erők és erőfeszítések érvényesültek ennek az időszaknak a piarista életében.
A rend szervezeti és jogi életének nagy jelentőségű eseménye, hogy a II. József által 1781-ben a rendtartományra rákényszerített elszakítottság után 1906-ban helyreállt a magyar rendtartománynak a római központtal való kapcsolata, ,,az unio”. Ennek az egyesülésnek megvalósításában nagy szerepe volt Alfonso Maria Mistrangelo firenzei érsek – később bíboros – generálisnak elsősorban azonban Szent X. Pius pápa lelkipásztori buzgóságának.
Az I. világháború négyéves vérzivatara és szenvedései után a trianoni béke a magyar piarista rendtartományra is súlyos csapást mért, mert megfosztotta rendházainak jelentős részétől. A felvidéki házakat (Kisszeben, Léva, Nyitra, Podolin, Privigye, Rózsahegy. Selmecbánya, Szentgyörgy, Trencsén) a Csehszlovák Köztársasághoz csatolták. Miután ezeken a helyeken lehetetlenné vált a piaristák magyar nyelvű tanítása, sőt egyáltalában iskolai működése, a piarista iskolák megszűntek. Öt rendházat a nehéz viszonyok miatt 1922-ben bezártak (Kisszeben, Léva. Podolin, Rózsahegy, Selmecbánya), négyben pedig (Nyitra, Privigye, Szentgyörgy, Trencsén) folytatódott a rendi élet, Ezekből a házakból alakult 1930-ban a szlovákiai rendtartomány.
A Jugoszlávia területére eső nagybecskereki rendház és iskola 1920-ban szűnt meg.
A Romániához csatolt területen levő négy rendházból (Kolozsvár, Máramarossziget, Nagykároly, Temesvár) 1925-ben szentszéki dekrétum alapján létesült a különálló romániai rendtartomány. A máramarosszigeti és a nagykárolyi iskola megszűnt, de a rendházak megmaradtak. A kolozsvári és a temesvári iskola és rendház sok viszontagság és nehézség között folytatta űködését.
1940-ben átmenetileg a magyar rendtartományhoz került Kolozsvár, Máramarossziget és Nagykároly, és rövidesen a piarista iskolák megnyitására is sor került. Temesvár továbbra is román fennhatóság alatt maradt.
A második világháború végén azonban újra leváltak a magyar rendtartományról, és kénytelenek voltak bezárni kapuikat.
A két világháború közötti időben (1923-ban) alapította a rend a somogyvári kusztodiátus székhelyén a mernyei rendházat, iskola nélkül.
A magyar piaristaság 300 éves jubileumának évében, 1942-ben pedig többszöri kísérlet után megvalósult a piaristák szabadkai megtelepedése, és iskola nyitása. A háborús események miatt azonban már két év múlva kénytelen volt bezárni kapuit.
A háborúk és azok következményei nagyon megnehezítették az iskolák munkáját. Az sem vált javukra, hogy a középiskolai oktatás évtizedeken keresztül észrevehetően a kísérletezés jegyeit viselte magán.
A második világháború után az általános iskola bevezetése a magyar piaristák számára az eredeti munkaterülethez való visszatérés örömét is jelentette. Újra kisgyermekek között gyakorolhatták a kalazanciusi hivatást. Sajnos nem sokáig: 1948 júniusában az egyházi iskolák államosítása véget vetett a reményteli megújulásnak. 1950-ben az állam betiltotta az összes szerzetesrend működését, a rendházakat el kellett hagyni, illetve egyes rendházakból már előzetesen deportálták a szerzeteseket. 1950 augusztusának végén létrejött egy megállapodás az állam és a püspöki kar között, amely szerint négy szerzet: a bencések, a ferencesek, a piaristák és a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek két-két gimnáziumot tarthatnak fenn. A piarista rend a budapesti és a kecskeméti iskolát kapta vissza, az utóbbit diákotthonnal. Minthogy a két rendházban csak korlátozott számú szerzetes maradhatott, a piaristák nagyobb része rendi kereten kívül vagy lelkipásztori, illetve civil munkakörben helyezkedett el, vagy éppen külföldre távozott. A kitelepültek egy része kezdte el Észak-Amerikában azt a munkát, amelynek eredményeként előbb az Egyesült Államok-beli viceprovincia, majd 1975-ben az amerikai rendtartomány jött létre. Ezekben a nehéz időkben Tomek Vince magyar piarista volt a rend generálisa, legfőbb elöljárója (1947-1967) és Sík Sándor a tartományfőnöke (1947-1963).
A budapesti rendházból és iskolából 1953-ban önkényes rendelkezéssel kitelepítették a piaristákat, és a volt Sacré Coeur Intézetbe helyezték át őket a VII. kerületi Mikszáth Kálmán térre. A kecskeméti iskola felét sem adták vissza negyven éven keresztül. Négy évtizedig tehát a budapesti és a kecskeméti intézetre korlátozódott a piarista munka. Közben harmadára csökkent a rendtagok létszáma. A két iskola színvonala egyébként megfelelt az egyházi és az állami elvárásoknak.
A rendszerváltozást követően 1990-ben újra kiszélesedett a piarista hivatás tere. Egykori épületeinkből ekkor egyelőre nem, vagy alig kaptunk vissza, bár valamennyit hivatalosan visszaigényeltük. 1990 őszén Vácott és Szegeden megnyílt a rendház. Vácott saját épületünk egy töredékében kezdődött el az élet, a noviciátus visszaköltözött Budapestről. Az újjászervezett gimnáziumban 1991 őszén indult meg a tanítás. Mára beindult egy kis kollégium és a teljes épület rendelkezésünkre áll. Szegeden a felsővárosi minorita templom és kolostor jutott a korábbi épület helyett. Itt nyitottunk iskolát és diákotthont 1991-ben. Bár nem kaptuk vissza régi épületünket, de új rendházat és iskolát építhettünk, ahová 1999-ben költöztünk be. 2001-ben pedig az iskola mellé a spanyol piarista vértanúk tiszteletére templomot építettünk. 1992-ben megalapítottuk a Sík Sándor Egyetemi Szakkollégiumot. 1991-ben Göd községben az önkormányzat felkérésére szakmunkásképző iskolát nyitottunk, itt kollégium is működik. 1992 tavaszán Budapesten újjáépült a Duna-parti piarista kápolna, amelyet az Egyetemi Színpad használt évtizedekig, Sátoraljaújhelyen 1991-ben alapítottuk újra a rendházat, 1992 őszén pedig a régi piarista épületben diákotthont nyitottunk meg. 1992-ben Nagykanizsán is elkezdődött a piarista oktatás, 2003-ban pedig az iskola mellet hivatalosan is megtelepedett egy rendházi közösség. Mosonmagyaróváron 1994-ben nyílt meg az iskola, a rendház pedig 2001-ben. A korábban is meglévő gimnáziumok (Budapest, Kecskemét) hat évfolyamosra bővültek, Kecskeméten pedig az addig állami fenntartású általános iskolát is átvettük. 1995-ben Veszprémben átvettük a Padányi Bíró Márton egyházmegyei iskola és a Davidikum diákotthon vezetését. Budapesten 2002-ben az ELTE elköltözésével véglegesen visszakaptuk a Duna-parti rendházunkat, amelynek egyik felében a bencések, a ferencesek és a piaristák korábban önállóan működő teológiai főiskoláinak egyesüléséből (1999) létrejött Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola működik. 2003 nyarán ide költözött át a Mikszáth téri rendházból a provincia növendékháza és a tartományfőnökség.
