Ruppert József atya beszámolója Erdélyből.
Kalazancius atyánk ünnepének délelőttjén kettesével-hármasával érkeznek templomunkba az egykori piarista diákok és a Szatmári Irgalmasnővérek egykori intézetének növendékei. Együtt ünnepelnek, hiszen 1945 után a háborús események miatt összevonták a két iskolát. Rendalapítónk oltáránál kéklik a piarista zászló, az orgonista az O Patert gyakorolja, Baráth Irén Etel titkár még kiadja az utolsó utasításokat, aztán elkezdődik a szentmise. Jönnek más hívek is, a harangszó becsalja őket a templomba, pedig ebben az időpontban nem szokott lenni szentmise. Szinovácz György főesperes úrral koncelebrálunk.
Arról beszélek az öregdiákoknak, hogy a „sötét hatalmak" Kalazancius atyánkat a legenda szerint letaszították gyermekkorában az olajfáról, ahol meg akarta ölni az ördögöt, aztán később is sokszor gördítettek elé különféle akadályokat, hogy keresztülhúzzák terveit: hogy ne lehessen pap, hogy ne tudja megmenteni a trasteverei gyermekeket, hogy felakassza a kis harangot a már megindult iskolában, hogy megszilárdítsa rendjét… Végül tényleg úgy látszott, hogy ezek a „sötét hatalmak" győzedelmeskedtek. Élete végén összeomlott körülötte minden. „Constantes estote, et videbitis auxilium Dei super vos" – mondogatta az öreg Kalazancius, …és az állhatatosság meghozta gyümölcsét, a Piarista Rend halála után megszilárdult és elterjedt. De a „sötét hatalmak" a történelem folyamán sem nyugodtak… legutolsó támadásuk az 1948-as államosítás volt. Akkor is úgy látszott, hogy minden összeomlik. De fél évszázad után, bár azon a vidéken az összes piaristák meghaltak, mégis él és megújulni látszik a piarista szellem: piarista nővérek, csíkszeredai misszió, öregdiák egyesületek… Constantes estote – ma is fontos.
A szentmise után kimegyünk a sekrestye folyosóra és megkoszorúzzuk a piarista tanárok és a szatmári irgalmasnővérek emléktábláját. Szeretettel és hálával hangzik el egy-egy név a csöndes beszélgetés közben. Imádkozunk is értük. Aztán átballagunk a ferences harmadik rend kis házába. Itt szoktak összegyűlni máskor is. Etel asszony beszámol a baráti kör tevékenységéről és terveiről. Teszik, amit tudnak: őrzik tanáraik, hitoktatóik emlékét, látogatják és bátorítják betegeiket, szerény nyugdíjukből ösztöndíjat adnak egy arra érdemes diáknak… és természetesen előkerülnek a régi emlékek. Kis Kalazancius érmet és képeslapot adok emlékbe, visznek belőle azoknak is, akik nem tudtak eljönni. Egy öregúr kér szót: majd két évig volt kórházban, annyira beteg volt, hogy már-már lemondtak az életéről. De meggyógyult és itt van: köszöni az öregdiák társaknak, hogy látogatták, bíztatták és imádkoztak érte.
Aztán felkerekedik a csoport és megyünk a temetőbe. Az idősebbeket autóval viszik, a többség azonban gyalog teszi meg a félórás utat, mert így elmehetünk az egykori piarista iskola és a „zárda" mellett is. Megindító, hogy ahogyan ballagunk kifelé, felváltva mellém csatlakozik egy-egy öregdiák és mesél tanárairól, életéről és „azokról a nehéz időkről"…
Négy piarista nyugszik a temetőben, példásan rendben van tartva a sírjuk, koszorúzunk, majd imádkozunk értük. A többi piaristát a templom kriptájába temették, oda nem lehetett lemenni. De a szentmisén azokért is mondtunk imát. Megállunk egy pillanatra Gindele Tibor főesperes sírjánál is, sokat tett a piarista ügyért a kilencvenes években. Mutatják a ravatalozó melletti padot: három vasárnapi szentmise és prédikáció után temetni jött, rosszul lett a szertartás közben, leült arra a padra, ott halt meg: a szíve nem bírta a sok munkát. Piarista szeretett volna lenni érettségi után, de akkor nem lehetett. Konfráterünk volt.
Nincs sok időnk, menni kell, mert elviselhetetlen a kora délutáni hőség, ezért elbúcsúzunk. De egy kis csapat még együtt marad, velük ebédelek egy főtéri kis étteremben. Itt ünnepélyesen átadják kis ajándék kíséretében az elmúlt évi munkáról készített beszámolót és külön a jövő tanévre szóló munkatervet. Aztán hosszú beszélgetés, majd késő délután hazaindulunk. Ünnepeltünk…
Ruppert József
