Advent harmadik vasárnapján, december 14-én mutattuk be a szokásos évi megemlékező szentmisét egykori diákunk, Antall József miniszterelnökért a Mikszáth téri rendház kápolnájában
Kedves Testvérek!
I.
Bizonyára többen voltunk már olyan helyzetben, hogy egy vita – vagy ne adj Isten – veszekedés hevében a vitapartnerünk velünk ellentétben megőrizte a nyugalmát, és miközben mi egyre nagyobb hévvel és indulattal érveltünk, ő annál hűvösebb és nyugodtabb lett. Mi már-már tajtékoztunk, a képzeletünkben vázák robbantak a padlón, és tányérok szelték a szoba légterét – ő azonban kimérten és merev arccal válaszolgatott, azt üzenve ezzel a magatartásával: „Te most nagyon ideges vagy. Miért vagy ilyen zaklatott? Le kéne higgadnod? Nyugodj meg!" Aki megért már ilyen helyzetet, az pontosan tudja: az ilyen akár kimondott, akár metakommunikatív módon eljuttatott üzenetet úgy hat, mint az olaj – persze nem olaj a sebre, hanem olaj a tűzre. „Nyugodj meg, higgadj le!" Az indulatosabb emberek ilyenkor szoktak végképp megőrülni. A nem annyira indulatosak pedig megállapíthatják: a vitapartnerem nem vesz komolyan, mert nem vesz részt teljes odaadással a beszélgetésünkben.
II. 1.
A mai vasárnap gaudete vasárnap. Az ennek az adventi ünnepnek az üzenete, amit Szent Páltól hallottunk a szentleckében: Örüljetek, ne féljetek, legyetek derűsek!
Föltehetjük a kérdést: nem hat-e ránk könnyen úgy ez a felszólítás, mint az előbb említett egyszeri és pláne indulatos emberre a vita hevében elhangzó nyugtató, „józan" szavak: „Ne idegeskedj!" Az indulatos ember felrobban, még indulatosabb lesz. S aki ma azt hallja: Örüljetek, ne féljetek, legyetek derűsek! – nem lesz-e még inkább félelemmel teli, nem lesz-e még szomorúbb?
De igen! Még szomorúbb lesz a reménytelen, és a búslakodó csak levertebb lesz, ha csupán annyi történik, hogy valaki távolról és kívülről bekiabálja az életébe: „Ne szomorkodj!" Mint ahogy a mi példánkban sem az volt a baj, hogy ne lett volna igaza a mi higgadt vitapartnerünknek. Bajunk nem a szavaival, hanem a magatartásával volt, s csak ez után a szavaival, amelyek így oda nem illőkké váltak. A baj onnan adódott, hogy kívül maradt, kívül tartotta magát azon a helyzeten, amely nekünk hirtelen fontossá vált. Valójában nem vett részt a beszélgetésben, nem vett részt az életünkben. Magunkra hagyott, és megszűnt vitapartnernek lenni, megszűnt társnak lenni.
Nem őszinte, mert nem adekvát, nem odaillő tehát az örömre bátorító szó sem, ha kívülről hangzik el. Aki örömre akarja deríteni a szomorkodót, és reményt akar önteni a keserű szívű emberbe, az részt kell, hogy vegyen annak életében. (Részt-vevőnek, részvevőnek kell lennie.)
Azt kérdést tettük fel az előbb: Nem lesz-e még szomorúbb az, aki a mai vasárnapon azt hallja, „örüljetek"? – Nem! Nem lesz szomorúbb, ha az, aki örömöt szeretne önteni a szívébe, nem hagyja őt magára a szomorúságával.
2.
Ezért fontos látnunk azt, hogy kitől is halljuk ma a bátorító szavakat. Szent Pál a Feltámadt Jézus szavait idézi: „Én vagyok, ne féljetek!" Azét a Jézusét, aki az Atya szeretetének a tanúja köztünk. Jézus arról tesz tanúságot, hogy az Atya feltétel nélkül szeret minket; az Atya bűnösként is szeret minket. Jézus arról tesz tanúságot a szavaival és a tetteivel, hogy értékesek vagyunk, mert az Isten szeret minket. Nem kell kiérdemelnünk, nem kell megszolgálnunk ezt a szeretetet, mert ez a szeretetet feltétel nélküli és ingyenes; atyai és anyai szeretet ez.
Olyan szeretet, amely távlatot és jövőt nyit előttünk, amely miatt értelmes az életünk és a létünk, és amely miatt van reményünk. Azért van reményünk, mert mindannak ellenére, amik vagyunk, amit tettünk, és amivé tettük magunkat, elfogadottak vagyunk: szabad utunk van az Atyához, otthonunk van nála, Jézus révén közösségben vagyunk az Atyával.
Jézus közösségben van velünk, köze van hozzánk. Nem kívülről szól bele az életünkbe; nem hűvösen okoskodik, és nem lekicsinylően tekint a helyzetünkre, a félelmeinkre vagy a szomorúságainkra. Nagyon is komolyan veszi ezeket, halálosan komolyan: amikor azt mondja, „ne féljetek!", megmutatja átvert kezét és lábát, tapinthatóvá teszi az oldalsebét. És jelen van, hatalommal van jelen az életünkben. Nem hogy nem hagy el, hanem a Lelkét árasztja ránk, amikor ezt mondja, „ne féljetek!". Jézusban az Isten olyan közel lépett hozzánk, hogy Szent Ágoston azt mondja róla: interior intimo meo.
Gyönyörűen mondja ezzel kapcsolatban az evangélikus teológus Eberhard Jüngel: Jézusban az Isten nem egyszerűen közel van, hanem közel jött, közel jön hozzánk. Önmagát adja nekünk, amikor megérkezik hozzánk, és közelebb kerül hozzám, mint amilyen közel én lehetek önmagamhoz [„Az érkezésként megtörténő önmagát-közlés értelmében van Isten közelebb hozzám, mint amilyen közel én lehetek magamhoz."] – mondja Jüngel [vö. Gott als Geheimis der Welt, p. 404]. Milyen jelentős gondolat ez adventben, az Úr érkezésének várásakor! Jézussal találkozva személyes történésként éljük meg azt, hogy Isten bensőséges közelségbe lép hozzánk. Jézusban Isten közelebb jön hozzám, mint amilyen közel én lehetek saját magamhoz. Ez az az igazi advent, az „adventus Domini", az Úr eljövetele, amit ezekben a napokban különösen is várunk.
Ettől a Jézustól halljuk tehát a szót: Ne féljetek! Attól a Jézustól, aki szüntelenül jön hozzám; megszólít a szívemben, részt vesz az életemben, jelen van a mindennapjaimban.
3.
És persze Szent Páltól is halljuk a szót: Örüljetek! Pálnak a tesszaloniki hívekhez írt levéléből való ez a részlet, amelyet szentleckeként olvastunk. Abból a levélből, amely minden valószínűség szerint a legősibb újszövetségi irat. Ez tehát Pál első levele is, amelyet egy olyan közösségnek írt, amelyet különösen is szeretett. A levél egy korábbi részében például azt írja nekik:
„Bár mint Krisztus apostolai érvényesíthettük volna tekintélyünket, mégis olyan gyöngédek voltunk hozzátok, mint az anya, aki dajkálja gyermekét. Úgy vonzódtunk hozzátok, hogy nemcsak Isten evangéliumát, hanem életünket is nektek akartuk adni. Ennyire megszerettünk titeket! […] Éjjel-nappal dolgoztunk, hogy senkit se terheljünk közületek, s úgy hirdettük nektek Isten evangéliumát. […] Azt is tudjátok, hogy mint az atya gyermekét, úgy intettünk, buzdítottunk sőt egyenkint rábeszéltünk titeket hogy méltóan éljetek ahhoz az Istenhez, aki meghívott dicsőséges országába. […] Testvéreim, mi egy időre ugyan külsőleg elváltunk tőletek, de szívünkben nem. Sőt még nagyobb vágyódással szeretnénk titeket szemtől-szembe látni. […] Hiszen ti vagytok a mi dicsőségünk és örömünk."
[[A Vulgata szavaival Pál azt mondja: " olyanok voltunk köztetek mint kicsinyek".]]
Ezek nem olyasvalaki szavai, aki kívülről szól bele a másik életébe. Ezek a szavak nem keltik senkiben azt az érzést, hogy kihátrál a kapcsolatból. Ebben, egy ilyen személyes és szeretettel teli, a másikkal azonosuló, az életében és a sorsában osztozó ember szájából hangoznak el tehát ezek a szavak: „Örüljetek!"
Igen, Pál Jézus tanúja. Nemcsak elismétli a Feltámadott szavait, hanem az életévé válnak ezek a szavak. Ha így hangoznak el, ha tehát nem idegenként kívül maradva, hanem részt-vevőként és a másik szomorúságában részvéttel osztozva mondja valaki e szavakat, akkor van esély arra, hogy valóban örömöt keltsenek.
4.
„Legyetek derűsek!" – hallottuk tehát Pál és rajta keresztül a Feltámadott szavait. Mit mozdít meg bennünk ez a felszólítás? Most, hogy már láthatjuk, nem okoskodó jó tanács, nem kibickedő ötletezés ez, hanem szeretetteljes elfogadás van benne, mivel szembesít minket most ez a felszólítás: Legyetek derűsek!
Azt hiszem, mindenek előtt azzal, hogy nem vagyunk örvendezők, hanem éppen ellenkezőleg, sok-sok félelem szorongatja a szívünket. Érdemes ezt látnunk és bevallanunk. Jó kimondani, hogy igenis telis tele vagyunk félelemmel.
A félelem a biztonságérzet hiányából fakad; akkor félünk, ha nem érezzük magunkat biztonságban. Ezzel önmagában nincs is semmi gond. A bajok azzal kezdődnek, hogy rossz helyeken keressük a biztonságot.
Egyetértek egy amerikai szerző állításával, aki azt mondja:
„Gondoljuk csak végig! Kivel szoktál a legtöbbet beszélgetni? Természetesen önmagaddal. Miről beszélsz magaddal a legtöbbet? Természetesen önmagadról. Mi a fő témája az önmagaddal önmagadról folytatott beszélgetésnek? A legtöbbször azon gondolkodol, hogy mennyire teszed a dolgod a teljesítményed és mások véleménye alapján. Hányszor használtad az életedben ezt a képletet:
Önmagam értéke = teljesítmény + mások véleménye
Amikor önmagad értékét a teljesítménnyel és mások véleményével teszed egyenlővé, akkor egy olyan sátáni képlet alapján ítéled meg magad, amelynek az a célja, hogy a teljesítmény-csapda rabszolgájává tegyen." [Robert S. McGee: The Search for Significance, 41. o.]
Loyolai Szent Ignác ugyanerről beszél, amikor a lelkigyakorlatok könyvében (142. pont) kifejti, hogy a Sátán a maga táborában mire tanítja az ördögöket:
„Megtanítja őket az emberek behálózására és gúzsbakötésére: először a gazdagság vágyával kísértsék meg őket […], hogy így könnyebben jussanak el a világ hívságos tiszteletére, és innen a felfuvalkodott kevélységre:
– Az első lépcső tehát a gazdagság;
– a második a hiú tisztelet;
– a harmadik a kevélység."
A három lépcső közül az első tehát a gazdagság, vagyis az anyagi javak birtoklásában keresni biztonságot. A második lépcső a hiúság, azaz azt figyelni, hogy mások mit gondolnak rólam, és ettől tenni függővé a magam értékességét. A harmadik pedig a büszkeség, a gőg: ideális elképzelést dédelgetni a dolgokról, és ezekhez az elképzelésekhez ragaszkodni úgy, hogy ha nem ezeknek megfelelően mennek a dolgok, akkor örömtelen vagyok. – Innek erednek a félelmeink, s egyben ezek azok a rossz és helytelen megoldások, amelyekhez a biztonságérzetünk keresése közben folyamodunk.
5.
A mai szentmisén sokan vagyunk együtt olyanok, akik a maguk területén közösségekért viselnek felelősséget, és akik a maguk módján, a maguk lehetőségei között nagyon mélyen tudnak azonosulni Antall Józsefnek ezzel a mindnyájunk által ismert kijelentésével: Keresztény Magyarországot akartam.
És azért hívom fel a figyelmet az örömtelenségünk okaira, mert azt látom, hogy valahol itt keresendők a mi keresztény közösség-építő programjaink gyönge pontjai; egy olyan területen – a félelem, a másoktól, a tekintetektől függés, a gőg és a hiúság félelmet generáló ön-központúságában –, amely első pillantásra nagyon emberinek tűnik. Pontosan azért veszélyes ez, mert nem figyelünk rá, s ezért észrevétlenül kezdi ki a spiritualitásunk alapjait. Ott támad, ahol nem is várnánk. Azt hisszük, hogy valahol magasabb régiókban kell keresnünk a hibáinkra a megoldást; a vallásosság, a vallási gyakorlatok területén. Közben pedig alapjaiban olyan szempontok határozzák meg a gondolkodás- és látásmódunkat, amelyekről Szent Ignác előbb idézet szavai nyomán okkal mondhatjuk, hogy az ellenségtől valók.
Keresztény Magyarországot akartam – mondta Antall József. Ő miniszterelnök volt, egy egész ország összefüggéseiben tájékozódott. Én a magam területén, az iskolák világában úgy látom, hogy ha keresztény iskolát akarok, akkor ez programként azt jelenti: keresztény közösséget kell építenem.
Nem a versengéssel és nem a rivalizálással; nem azzal, hogy a többieknél különbet és jobbat akarok építeni a hiúság és a gőg védősáncai mögött. Nem azzal, hogy a teljesítmény és mások véleménye alapján mérem az értékességemet. Nem azzal, hogy a félelemtől vezérelve külső tekintetek elvárásainak akarok megfelelni, és attól rettegek, elég nagy volt-e idén a túljelentkezés, az érettségizőinket a többieknél nagyobb arányban vették-e fel az elegáns nevű egyetemi képzésekre, vagy hogy hányadik helyen áll az iskola a középiskolák rangsorában. Az ilyen iskola azt teszi, amit a körülöttünk levő világ: a versengésre nevel, nem az együttműködésre; nem közösséget vállal és nem közösséget teremt, hanem válogat és elválaszt.
Keresztény iskolát, keresztény közösséget építeni úgy lehet, ha ott, ahol a másik is él, vele közösséget vállalva élem meg a Jézus Szentlelkéből táplálkozó örömöt. Nekem magamnak kell tehát olyanná válnom, aki Jézus Lelkéből él, és akiben Jézus Szentlelke él. Tanúvá kell válnom, a kegyelem tanújává, a megváltottság, az Istentől való elfogadottság tanújává. És ebben kell segítenem a közösségem tagjait is. És azokat, akik a közösségemen kívül élnek, ezzel a tanúságtétellel kell szolgálnom. Ami alkalomadtán azt jelenti: a szolgálat, a részvét, a másik életében részt-vállalás szótlan tanúságtételével kell beszélnem az engem éltető reményről és örömről.
6.
Nekem Antall József ebben példakép. Nem abban példakép tehát, hogy tehetséges volt; nem is a teljesítményei nagyságában, mert ezekben nem lehet követni, ezekkel csak összehasonlítgathatom a magamét, és ezzel semmi mást nem építek, mint függőséget és félelmet.
Antall József nekem abban példakép, és azzal tanúskodik a Feltámadott Jézus öröméről, ahogyan kudarcot vallott. Idéztem már egyszer ebben az összefüggésben a domonkosrendi teológust, Herbert McCabet. Azt írja:
Az evangéliumban „megtalálható a politikai cselekvés melletti teljes elköteleződés azzal a tudattal ötvözve, hogy a politikai cselekvés egyrészt viszonylagos jellegű, másrészt hogy kudarcra van ítélve. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a keresztény ember nem követheti el azt a bálványimádást, hogy egész életének jelentőségét például a felszabadításban vagy az osztályharcban találja meg. Ennél többről van szó. A keresztény ember tudatában van annak is, hogy politikai tevékenységének legfőbb jelentőségét a döntő pillanatban esetleg nem az adja meg, amit sikerül elérnie, hanem az, ahogyan kudarcot vall." (God Matters, 177. o.)
Nem az, ahogyan sikerül teljesítenie, hanem az, ahogyan kudarcot vall. Ami persze éppen nem azt jelenti, hogy végérvényes kudarcot vallott volna. Hanem azt, hogy a pusztán emberi, a versengő, az összehasonlítgató, a félelem vezérelte emberi gondolkodás- és látásmód számára kudarc ez, Jézus közelében azonban győzelem. És még azt is hozzá kell tennünk: nem az utópia értelmében győzelem; nem abban az értelem győzelem, hogy majd a túlvilágon kiderül, hogy mégiscsak ő a befutó. Ezt a fajta látásmódot kritizálta Marx, amikor azt mondta, hogy a vallás ópiumot nyújt a szenvedőknek. Nem, nem ebben az értelemben győzelem ez a fajta kudarc. Mert úgy van, és azt tapasztaljuk, hogy éppen ez a kudarc, az így vállalt kudarc, a szolgálatként megélt kudarc most is erőt ad nekünk. Ha valamiből, hát pontosan ebből tudunk most erőt meríteni. Ez a kudarc reményt és örömöt önt a szívünkbe – éspedig nem egyszerűen a túlvilágon, hanem most. Ez a kudarc most, ebben a világban és a mostani hétköznapokban nyújt eligazodást, most ad célt, most tesz derűssé minket, most ad örömöt és reményt.
III.
Keresztény közösséget akarunk? Keresztény iskolát? Keresztény Magyarországot? – Ha igen, akkor halljuk meg ezt az üzenetet. Olyan tanúknak az üzenetét, akik nem kilépnek a kommunikációs helyzetből, amikor örömre buzdítanak, hanem velünk együtt vállalják a mi helyzetünket. Nem tagadják el, nem rejtik el a félelmeiket, hanem szembenéznek velük, és a biztonságukat nem a gazdagságban, nem a hiúságot és a gőgöt növelő én-központúságban találják meg, hanem Istenben.
Ilyen lélekkel figyeljünk ma a szentmisén a Feltámadott Jézusra, aki mindnyájunkhoz eljön, és személyesen mindegyikünknek azt mondja: Én vagyok! Ne féljetek! Örüljetek!
