Pedro Aguado generális atya 2022. júliusi-augusztusi levele a káptalan hangsúlyos témáit veszi sorra, e levelének fő témája a lelkiség elmélyítése.
Ezt a megfogalmazást választotta egyetemes káptalanunk a rend első kulcsterületének kifejezésére, melyet a központi témába illesztett: „Jézus központi szerepe az életünkben és küldetésünkben”. Két javaslata van ennek a fő témának a megfelelő megélésére: a lelkiség és a közösségi élet. Ez utóbbiról írtam a múlt hónapban; most úgy döntöttem, hogy az előbbiről írok.
A szándékom nagyon egyszerű: egy-két szerény kommentárt fűznék azon javaslatok némelyikéhez, amelyek alapján káptalanunk dokumentuma a piarista lelkiségben való elmélyülés kihívását bemutatja. Lássunk hozzá.
Kezdetnek azt szeretném kiemelni, hogy „piarista lelkiségünk elmélyítése” az első a kulcsterületek között, amely káptalanunk meghatározása szerint „központi témája” annak az útnak, melynek bejárására a következő hat évben hivatottak vagyunk, és amely a rend életét és küldetését – kétségtelenül jóval az egyetemes káptalan által megadott időhatárokon túl – megvilágítja. Nem hiszem, hogy ez az elsőség lényegtelen lenne. Épp ellenkezőleg, üzenetet hordoz és utat jelöl ki.
Ezért jó az elején olyasvalamit mondani, ami nem veszít fontosságából: a keresztény lelkiség abból áll, hogy Jézus nyomában járva, a Lélek szerint élünk. Így határozhatjuk meg legrövidebben és legkonkrétabban ezt a szenvedélyes kihívást. A lelkiség az Úr követésének egyik útja, amely a tanítványságban fejeződik ki, abban éljük meg, olyan életdinamikaként, amely hozzásegít ahhoz, hogy Istenből kiindulva éljünk, és megnyit bennünket arra, hogy a Lélekre nyitottan, őrá figyelve cselekedjünk.
A kalazanciusi lelkiség abban gyökerezik, ahogyan alapítónk megtestesítette és vállalta a követésnek ezt az útját: az a mély vágyunk és törekvésünk, hogy Krisztushoz hasonulva járjunk. E kalazanciusi lelkiségből származik a piarista lelkiség, melyet gazdagít az évszázadok során rendként adott sok különböző válasz és tapasztalat, és azok a felfedezések, amelyek lassan kialakították azt, amik vagyunk és aminek megélésére elhívást kaptunk, ahogy a Konstitúciónk kifejezi.
Olyan világban élünk, amelyben Isten érzékelésének elvesztése és az emberiség látókörének beszűkülése rengeteg ember számára nagyon megnehezíti mindannak a megértését és megtapasztalását, ami „lelki”, még azok számára is, akik köztünk élnek és növekednek. Nem felesleges elgondolkodnunk azon, hogy önazonosságunk és megszenteltségünk ellenére – hiszen szerzetesek vagyunk – vagy a keresztény és piarista élet melletti döntésünk ellenére is szükségünk van arra, hogy a magunk számára újra felvessük ezt a szenvedélyes kihívást. Ezt a célt állítja elénk a káptalan.
Emlékszem Karl Rahner jól ismert Egyházreform című könyvének egyik bekezdésére. A könyv ötvenéves, mégis ezt állítja: „Le kell szögeznünk, hogy az egyháznak »lelki« egyháznak kell lennie, ha hű akar maradni saját lényegéhez. […] Ha komolyan magunkba nézünk, spirituálisán ijesztő mértékben élettelen egyház vagyunk. […] Az egyház nyilvánosságában – minden jószándék mellett is, amelyet nem tagadhatunk – még ma is ijesztő mértékben ritualizmus, legalizmus, adminisztráció uralkodik, illetve egy spirituális középszerűség kerékvágásában való egyre unalmasabb és rezignáltabb továbbhaladás.” [1] A lelkiség megélése és gondozása nagybetűs Létszükséglet. Ezért úgy gondolom, káptalanunk céltudatosan állít kihívás elé, amikor e dimenzió „elmélyítésére” szólít bennünket. Lelkiségünk felszínes, elhanyagolt vagy kevéssé következetes megélése megkeseríti és elsorvasztja kincsünket, és megakadályozza, hogy a tanulóinknak és fiataljainknak azt nyújtsuk, amire a leginkább szükségük van.
Térjünk rá a dokumentum tartalmára és az általa ajánlott haladási irányokra. Azt hiszem, az egész szöveg nagyon jelentős.
1. Először nyolc kritériumot javasol, ezek alapján szólít bennünket lelkiségünk újbóli megvizsgálására. Olvassuk el őket figyelmesen, mert nagyon konkrét utakat jelölnek ki, méghozzá aktív és provokáló nyelven. Beszélünk művelésről, járásról, projektek alapján való életről, szinodalitásról, megosztásról, prófétálásról, kommunióról és átfogó ökológiáról.
Röviden, ilyen hívásokat kapunk: éljük meg a szentség útjaként lelkiségünket; ápoljuk magunkban az ima szellemét; szinodalitás, a kommunió építése és szolidaritás; az egyház és a világ velünk szemben támasztott igényeinek megfelelő projektek és elhatározások; kincsünk megosztása a testvériséggel és azokkal az emberekkel, akik velünk járnak; a prófétaságra való elhívás vállalása; az átfogó ökológiával összhangban levő élet.
Azt hiszem, gazdag, aktuális és előremutató kritériumok, amelyek kifejezik a rendnek azt a vágyát és törekvését, hogy odafigyeljen az egyháznak, különösen a fiataloknak az érzésére.
2. Másodszor, a dokumentum bemutatja Kalazancius központi törekvését, mely alapján szent atyánk kialakította és megélte lelkiségét: ez a kenózis. A dokumentum utal erre a Kalazanciusnál annyira központi tapasztalatra. Ahhoz, hogy megértsük, elég, ha Kalazancius két jól ismert szövegét idézzük: „Jó kezdete a lelki életnek az önismeret és ama nyomorúságnak az elismerése, amelybe mindannyian beleszületünk, és a hálátlanság elismerése is, amellyel Isten annyi jótéteményére válaszolunk”. [2]
Lássuk, milyen utat javasol az eléréséhez: „A legrövidebb és legkönnyebb út arra, hogy felemelkedjen önmaga megismeréséhez és onnan Isten tulajdonságaihoz, az irgalmassághoz, az okossághoz, a végtelen türelemhez és a jósághoz, az, ha lealacsonyítja magát, hogy világosságot gyújtson a gyermekeknek, különösen azoknak, akiknek senkijük sincs, mert ez egy annyira alantas és lenézett foglalkozás, hogy kevesen akarnak leereszkedni hozzá” [3]
Azt hiszem, nagyon jelentős, hogy az egyetemes káptalan emlékeztet bennünket arra, hogy az alapvető hozzáállás, ahonnan el tudjuk mélyíteni lelkiségünket, az a kenózis, a leereszkedés, az egyetlen Mester követése.
3. Harmadszor, dokumentumunk kiemeli lelkiségünk néhány olyan tulajdonságát, amelyek a mai világban talán még szükségesebbek. Jó gyakorlat a közösségi megkülönböztetésre: Melyek lelkiségünknek azok a kulcselemei, amelyek ma még inkább szükségesek, és ezért még jobban el kell mélyítenünk őket? Ezekről van szó: Krisztus-központú, a Szentléleknek engedelmeskedő, Isten igéjére figyelő, szolgálatra késztető, kommunióra törekvő, szentségi, máriás, egyházias, imádkozó, a misszióhoz kötődő és az életben testet öltő lelkiség, mely ápolja a kalazanciusi pedagógiai erényeket, dinamikus és fenntartja a küldetést.
Jó közösségi gyakorlat lenne, ha e jellemzők mindegyikét közösen végiggondolnánk, és megpróbálnánk reflektálni rájuk, hogy életünk és közösségünk szempontjából mit jelent az egyes jellemzők elmélyítése. Ezek nem elméletiek, hanem új válaszokat sürgetők.
4. A dokumentum végül néhány „Cselekvési irányt” javasol. Csak az első háromhoz fűzök magyarázatot, bár kétségtelenül mind a hét javasolt iránynak jelentős újító tartalma van.
a) A lelki kísérés művelése. Úgy gondolom az a javaslat, hogy (mind személyesen, mind közösségben) éljünk lelki kíséréssel, erősen visszhangzott a káptalan üléstermében. Érdemes megjegyezni azokat a gyümölcsöket, melyeket a káptalan szerint kaphatunk, ha így élünk: „Isten akaratának jobb megértése a saját életünkben és jobb önismeret.” Kétségkívül a „lelki növekedés egyik útja” ez, melyet nagyon fontos lenne megbeszélni és előbbre vinni a demarkációk káptalanjain.
b) Dolgozzunk azokon a folyamatokon, amelyek gazdagítják személyes és közösségi imánkat. A káptalan megerősíti, hogy ápolnunk és gazdagítanunk kell imádságunkat, ez azt feltételezi, hogy dolgoznunk kell azokon a folyamatokon, amelyek azt lehetővé teszik. Kiemelek néhányat: az elmélkedés megtanulása; Isten igéjének olvasása, az eucharisztia közösségi ünneplésének ápolása, a lelki élet személyes projektje, odafigyelés a minket leginkább segítő ájtatosságokra, közösségi rekollekciók, lelkigyakorlatok, lelkivezetés stb.
c) Lelkiségünk megerősítése a gyerekekkel és fiatalokkal, különösen a szegényekkel való találkozás révén. Lelkiségünket a gyerekek és a fiatalok erősítik, ahogy Kalazanciussal is történt. Alapítónk eredeti és újszerű módot kínált a gyerekeknek és fiataloknak, hogy megértsék az evangélium hirdetésének egyik legfontosabb újdonságát, s ez nem más, mint annak megtapasztalása, hogy Isten szeret bennünket. Néha nem vesszük észre ennek a mélységesen lelki megtapasztalásnak a nagyságát és radikalitását. Az a piarista, aki eltávolodik a gyerekektől, elveszíti kapcsolatát az életerejét biztosító forrástól. Ez az „eltávolodás” lelki értelemben is végbe megy. Lehetnek olyan piaristák, akik egész napjukat a gyerekek között töltik, de lelkileg távol állnak tőlük, és olyan piaristák, akik más teendőkkel foglalkoznak, nincsenek gyakori, közvetlen kapcsolatban a gyerekekkel és fiatalokkal, mégis mélységesen közel állnak hozzájuk, és abból a kiapadhatatlan életforrásból táplálkoznak, amely azokból fakad, akik számára Kalazancius a Kegyes Iskolákat alapította.
Egy egészen konkrét meghívással szeretném befejezni ezt a testvéri levelet: minden közösségünkben szenteljünk időt azoknak a kihívásoknak a megosztására, amelyeket rendünk első kulcsterülete – a piarista lelkiség – vet fel számunkra. Biztos vagyok abban, hogy új kérdésekkel fogunk találkozni és megtaláljuk a követés és a hűség új útjait.
Testvéri öleléssel:
Pedro Aguado Sch.P.
generális atya
[1] Karl Rahner: Egyházreform. Lehetőség és feladat, Egyházfórum, Budapest, 1994, 66–67.
[2] Kalazanci Szent József: Opera Omnia, III. kötet, 328. oldal, 1339. levél.
[3] Kalazanci Szent József: Opera Omnia, III. kötet, 235. oldal, 1236. levél.
