Augusztus 5-én, péntek délután kísérték utolsó útjára családtagjai,rendtársai, egykori diákjai, kórustársai, barátai és tisztelői Borián Tibor piarista szerzetest, tanárt a rákoskeresztúri Új Köztemetőben. A cikkben Labancz Zsolt piarista tartományfőnök gyászbeszédét közöljük teljes terjedelmében.
Augusztus 5-én, péntek délután kísérték utolsó útjára családtagjai,rendtársai, egykori diákjai, kórustársai, barátai és tisztelői Borián Tibor piarista szerzetest, tanárt a rákoskeresztúri Új Köztemetőben. A szertartáson többek közt felszólaltak a Magyar Piarista Diákszövetség és a Sík Sándor Kórus vezető képviselői is. A temetést követően az elhunyt rendtársai gyászmisét mondtak Borián tanár úr lelki üdvéért a Duna-parti Piarista Kápolnában. A mise főcelebránsa Wettstein József piarista szerzetes,tanár és házfőnök volt, a szentbeszédet Lukács László piarista szerzetes, tanár, korábbi iskolaigazgató tartotta.
Az alábbiakban Labancz Zsolt piarista tartományfőnök gyászbeszédét közöljük teljes terjedelmében.
Kedves Rendtársaim, kedves gyászoló Családtagok, egykori Diákjaink, kedves Barátaink!
„Menj be urad örömébe!” – így szól Jézus példabeszédében a távolból hazatérő úr szolgájához. A példabeszédben talentumokról, a talentumok ügyes forgatásáról, kamatoztatásáról beszél Jézus, s arról a lelkületről, ahogyan a kapott kincseinkhez viszonyulhatunk. Tudjuk jól, mindannyian sok-sok kinccsel érkezünk a világba, teremtésünknél fogva mindnyájan Isten gazdagságából részesedtünk, s hivatásunk és lehetőségünk, hogy ezt a gazdagságot ajándékként továbbnyújtsuk mindazoknak, akikkel életünk útján találkoztunk.
„Menj be urad örömébe!”
Tibor bácsi életútjára tekintve lenyűgöz minket az a gazdagság, amely jellemezte őt, a rendi megbízatásoknak, a vállalt szolgálatoknak egészen különös sokfélesége. Hiszen ifjú örökfogadalmas piaristaként tanár, osztályfőnök és kollégiumi nevelő vagyis prefektus volt Kecskeméten, majd Budapesten a növendékházban magister studentium, a rendi fiatalok nevelője, azután énekkar vezető, tartományfőnöki asszisztens, házfőnök és sok-sok éven át igazgató is pesti iskolánkban. Később igazgató a számára oly kedves Veszprémben, egykori „alma matere” és hivatása indulásának városában, ahol a Padányi Bíró Márton egyházmegyei iskola vezetését vállalja öt éven át, annak reményével is, hátha rendünk újra meg tud telepedni „a királynék városában”. Aktív és fáradhatatlan alakítója a Diákszövetség munkájának. S emellett lelkipásztori feladatok sokaságát viszi: rendszeresen jár szentmisét ünnepelni szerzetesi közösségekbe, plébániákra, lelkigyakorlatokat tart, gyóntat.
S ha erre az életútra, és Tibor bácsi – számunkra még oly eleven – személyére tekintünk, egy szó fogalmazódik egyre világosabban: „odaadottság”. Igen, Tibor bácsi egész életét ez az egyértelmű, szerény és teljes odaadottság jellemezte. Odaadottság a piarista rendnek, odaadottság a piarista életnek, szolgálatnak. Az ő életének színtere a piarista világ volt.
Hogy jobban értsük ezt, hallgassunk bele, milyen szép, ahogyan első osztályának a ballagásán – még 1963-ban, Kecskeméten – beszélt búcsúzó diákjaihoz:
„Amikor kerestem a gondolatokat, hogy mit is szólhatnék hozzátok én, aki négy év gondját, bánatát és örömét megosztottam veletek az iskolában és a konviktusban; én, aki nemcsak egyszerűen az időt töltöttem veletek, hanem valamiképp veletek is alakultam, fejlődtem, – a régi Róma történetéből bukkant fel előttem egy kép.” „nemcsak egyszerűen az időt töltöttem veletek, hanem valamiképp veletek is alakultam, fejlődtem” – gyönyörű kifejezése ez annak, ahogyan Tibor bácsi akkor s azután is a piarista életét élte: a sokféle szolgálat nem egyszerűen feladat, munka volt számára, hanem az ő életének, személyének alakító részesei is. Egészen beleadta magát ezekbe a feladatokba, kapcsolatokba, egyrészt hogy ő is alakítsa azokat, másrészt hogy közben ő maga is alakuljon, fejlődjön. Forgatta, kamatoztatta a talentumokat, hiszen tudta, hogy ez az ő élete, s felfedezte azt is, hogy ebben az életben szól hozzá az Isten, aki meghívta őt s akinek követeként élt.
S hogy hogyan is gondolkodott Tibor bácsi az életéről, a talentumokról, szépen mutatja az a beszéde, amelyet 2011-ben, immár 78 éves korában mondott el rendalapítónknak, Kalazanci Szent Józsefnek ünnepén, a felújított budapesti épületünkben, ahová nemrég költöztünk akkoriban vissza. Ebben a homíliájában a 2009-ben tartott egyetemes rendi káptalanunk mottójából indult ki: „Docere audeo” – „merészelek tanítani, van merszem tanítani”. S a szépen kidolgozott prédikációnak – mint szinte mindig – címet is adott: „A kalazanciusi kockázat és kaland a mai piarista hivatás mintája és gyakorlata.” Az alcím pedig így szólt: „a jézusi kalandvágy a piarista életben”. Milyen szép ez: az idős rendtárs merészségről, kockázatról, kalandról beszél. Igen, azt hiszem, itt nagyon magáról is szólt Tibor bácsi: ő is ezzel a merészséggel, kockáztatással élte élete kalandját: hitte, hogy ha beleadja egész önmagát az újra és újra jelentkező kalandos helyzetekbe, amelyek a merészségét is provokálják, akkor e kalandok által gyarapszik a rábízottak élete, bontakozik az ő személye, s így épül Isten Országa már most, itt, köztünk.
„Menj be urad örömébe! … hű voltál…” – Nagyon értjük ezeket a szavakat Tibor bácsi életére tekintve.
S amikor ezt a jézusi mondatot halljuk, felfigyelhetünk arra is, hogy Jézus örömről beszél, amikor Isten közelségét említi. Az Istennel való közelség, az Isten Országa s majd a halálunk utáni örök élet jellemzője is az öröm.
S úgy hiszem, ez a szó megint nagyon Tibor bácsiról beszél. Öröm, jókedv, vidámság – mindezek olyan szavak, s olyan vonások, amelyek nagyon kapcsolódnak bennünk Tibor bácsi személyéhez. Szerette a vidám együttléteket, közös utazásokat, kirándulásokat, szívesen kapcsolódott be baráti együttlétekbe, beszélgetésekbe –akár egy-egy pohár finom bor mellett –, ahol az élet dolgait, különböző híreket, a nagyvilág és a piarista világ történéseit lehetett megbeszélni, átgondolni. A közelében ilyenkor mi is tapasztalhattuk, hogy alapvetően jó a lét, s emberként arra kaptunk meghívást, hogy egymás életét is segítsük. S azt hiszem, hogy azért is tudott ő ilyen baráti ember lenni, mert maga is tapasztalta életében, hogy „egy nagy, ismeretlen úrnak vendége voltam”. Tudott vendég lenni ismerős Urunknál, s így tudta a vendég-lét örömét közvetíteni környezetének is.
S így Tibor bácsi olyan piarista volt, akihez lehetett kapcsolódni: sok-sok barátja búcsúzik most is tőle, itt vannak egykori diákjai, akikkel odaadóan ápolta a kapcsolatot, akiket később esketett, akiknek gyermekeit keresztelte, itt vannak munkatársai, akikkel együtt tanított, s itt vannak hívei, akik útmutatásért fordultak hozzá, szentgyónásukat végezték nála. Szent Pál írja a Filippiben élő híveknek: „Jóságos emberségeteket ismerje meg mindenki!” „Jóságos emberség” – igen, ez jellemezte Tibor bácsit a kapcsolataiban. A humánum, az emberség szép értékei – s mindez jósággal, a másik iránti érdeklődéssel és tisztelettel, segítőkészséggel, barátságos lelkülettel „megfűszerezve”, élővé és éltetővé téve.
S bár az utóbbi időben már készültünk a Tibor bácsitól való búcsúzásra, távozására, mégis érezzük, hogy hiányzik az ő kedves személye. Szükségünk van a „jóságos emberségnek” ilyen tanúira környezetünkben.
Tibor bácsi néhány évvel ezelőtt Thomas Mertont idézte egy prédikációjában: „Életem titka Istenben van elrejtve. Istennek csodálatos elképzelései vannak rólam. De a tervrajzot csak Ő ismeri. Igazi lényem nem más, mint Isten legbensőbb ismerete rólam.”
Kedves Tibor bácsi, köszönjük, hogy az elmúlt időben, hosszú életedben adattál nekünk, a magyar piarista világ tagjainak, hogy itt-ott, rövidebb-hosszabb időre összekapcsolódott az életünk, a szolgálatunk. Köszönjük, hogy kutattad Isten csodálatos elképzeléseit Veled kapcsolatban, s aktív életeddel, talentumaid bőséges kamatoztatásával már fel is villantottad e tervrajz sok-sok vonását. Hála Érted, köszönünk Téged az Úristennek, menj be Urad végtelen örömének Országába, ég Veled!
Budapest, augusztus 5.
Labancz Zsolt tartományfőnök
Fotók: Szathmáry Melinda
