Kerényi Lajos atya 98. születésnapjának közeledtével a húsvétra készülve Zsódi Viktor tartományfőnök beszélgetett vele hitről, kétségbeesésről és vigasztalásról.
Kedves Lajos atya, sokan a betegekért tett áldozatos lelkipásztori munkádért hálásak neked. – – Most, hogy nem tudtál a betegeidhez járni, mit üzennél nekik? Van-e olyan dolog, amit a betegséget és gyengeséget jobban átélve fontosnak tartasz hangsúlyozni a gyógyulást váróknak?
– Remélem lesz még lehetőségem menni! Nagyon gyorsan cserélődnek a betegek, sokan közülük már ott vannak a másik létrendben. De azt üzenem legfőképpen, hogy nincs kétségbeesés! Húsvét is arra tanít bennünket, hogy Jézus igazolta magát. Ezért jött el. „Atyám és én egy vagyunk.” Feltámadt, így igazolta, hogy igenis lesz folytatás!
Legyen mindig az ember előtt cél! Megvalósítandó eszme, gondolat, valami, ami visz magával. Mert ha csak önmagunkban vagyunk, akkor az sajnos mindig rosszra visz. „Vae soli” – mondja a bölcsesség könyve is – „Jaj annak, aki egyedül van”, semmi gondolata, eszméje nincsen. Ebbe az ember a végén belekukul.
– Mi ad neked erőt ahhoz, hogy ezt a derűdet megőrizd? A nehézségekben is, meg most is. Látjuk, hogy nem hagytad el magad, az élet szeretete itt van veled, egyre inkább megerősödve vagy jelen újra rendházi közösségben. Mi az, ami ezt a derűt, ezt a reményt élteti?
– Nagyon jó kérdés! Mindig volt három dolog, ami nagy örömet okozott nekem. Egyrészt, hogy van, ahol megszólíthatom az ifjúságot, a szalóki vagy a nagymarosi találkozókon, hittanórákon, stb… Másrészt, mivel majdnem orvos lettem, szívügyem a betegek is. Szeretem őket nagyon!
Viszont valóban korlátozva van az egészségi állapotom. Így a harmadik recept a kétségbeesés elkerülésére, hogy igyekszem megválaszolni a lét nagy kérdéseit. Egyfelől sokat gondolkodom és írok is mostanában a nagy dolgokról, az emberiség örök témáiról: honnan jöttem, hová megyek, miért a sok bűn? Miért a rengeteg szenvedés? Miért a halál? Folytatódik az élet? Minden kor filozófusa és gondolkodója ezen töri a fejét. Ebből vannak a világnézetek, amik aztán el is kajlódnak, jó magyarsággal, mert ezekből mindig veszekedés van, meg háború. Az ezekre való válaszadás foglalkoztat nagyon.
Görföl Tibor professzor a Vigilia folyóirat 2025. februári számában idézi az első lapszámot 90 évvel ezelőttről, 1935-ből: „Bárhová tekintünk, […] mindenütt szűk pártszempontok uralkodását látjuk és az univerzális emberi, szellemi, etikai és vallási értékek megvetését. […] Ha végig gondoljuk, hogy ilyen irányítás következtében milyen szellemi és lelki értékek vannak Németországban veszélyben, valóban okunk van a legnagyobb fokú aggodalomra.”
– Mi az ami különösen is foglalkoztat, így húsvét derekán?
– A legfontosabb kérdésekre sokféle válasz van. Mi teológusok, pláne piarista tanárok, sokat tanulunk. Annyi sok szerzővel foglalkozunk, eszmei emberrel, hogy azt látjuk elsőre, hogy ők is ezekkel a nagy kérdésekkel foglalkoztak, ha például Buddhára vagy Mohammedre gondolunk. De egyik sem ad olyan választ az emberiségnek, amelyik ennyire reményteljes, derűt keltő, embert felemelő lenne, mint Jézus válasza. Ő mindenkit megszólít. Az ő tanaiban benne van a szenvedés és a vigasztalás, amelyek a legfontosabbak az ember számára. Erről sokat írok mostanában. Szintén nagy ügyem, lassan egy évszázada – már talán lehet ezt így mondani –, hogy az emberek ne veszítsék el önmagukat, tehát el ne kárhozzanak! Tudjanak megmaradni ezen az eszmei síkon, a célt szem előtt tartva, az optimizmust el nem felejtve: „nincs baj, öregem! Van feltámadás!”
Aggódás és kétségbeesés helyett, boldogan kürtölöm világgá: hiszek Jézus Krisztusnak a lét roppant kérdéseiben! És mindig igyekszem hozzá kapcsolódni.
Jézus legörömtelibb tanítása így hangzik: „Ne legyen nyugtalan a szívetek! Higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek! Atyám házában sok hely van, ha nem így volna, megmondtam volna nektek. Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek. Ha aztán elmegyek, és helyet készítek nektek, újra eljövök, és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok.” (Jn 14,1-3)
Jézus mondta a tömegeknek, hogy „olvassátok a régi írásokat, azok rólam szólnak.” Látták a csodáit, a szemük láttára váltotta valóra a jövendöléseket, és végül még a halálból is visszatért! Nekünk megadatott, hogy megértsük: Jézus igazolta magát!
Az a küldetésünk, hogy ezzel szólítsuk meg az embereket, szegényeket és gazdagokat, kicsiket és nagyokat. Mert az embereknek ez megnyugvást ad, nincs ok a végső elkeseredésre. És ha az ember ezt megéli, még akkor is, ha lóg a nyelve, vagy sokat szenved, akkor ez a környezetének is sokat jelent és végső soron önmagának is. Én tudom, hogy kinek hiszek, hiszen igazolta magát. Jézus Krisztus mindenre választ ad.
– Kórházi szolgálatod során ezt sokat láthattad a gyakorlatban is. Mekkora ereje van utóbbi mondatodnak egy haldokló számára?
– Hatalmas. Mindenki számára mondom, hogy azért nincs szerintem Isten nélkül haláleset, mert látom a haldoklókat, félelmetes, milyen érzékennyé válik olyankor a lélek.
Külön könyvet lehetne írni, hogy milyen igazi lét-ügyek megoldása felé hajlik mindenki az utolsó órákban. Ahogy mondta egy munkás srác: „Tisztelendő úr, itt vagyok a betegek között. Azt látom, hogy zuhanó repülőben nincs már ateista.” Ez a nép hangja. És ez tényleg így van.
Egyszer megyek az intenzív osztályra, nővér fogad, és azt mondja: „Lajos atya, mielőtt menne a többi tízhez, hozzá menjen először.” Láttam az ajtóból, hogy valóban súlyos a helyzet, egy haldokló hölgyről volt szó, csövek lógtak ki a testéből mindenfelé, kapkodta a levegőt, percei lehettek hátra. És akkor odamentem, mondtam is, hogy én vagyok a lelki doktor ebben a kórházban. Jézus üdvözli, kérje, növeld a hitem, bocsásd meg minden bűnöm!” – És akkor én most magát bekapcsolom Jézus szeretetvilágába, és adom a szent kenetet: “E szent kenet által és nagy irgalmassága szerint segítsen meg téged az Úr a Szentlélek kegyelmével…”
Hogy aztán ott mi történik, az már nem az én területem, hanem az Úr tartománya, a lélek mélyén zajlik. De akkor és ott ezután a zihálás abbamaradt, a beteg megnyugodott és utoljára még erőre kapott. Van ilyenkor egy belső életerő-érzés az emberben.
– Legendás a kórházi szolgálatod, de legalább ilyen sokat szoktál nekünk mesélni a a szovjet hadifogságról is.
– Utolsó tatai évemben tört ki a háború, így érettségi előtt engem is besoroztak, kiképeztek géppuskásnak, még lövészárkot is ástunk, és akkor… frontharcos lettem. Kemény volt a front, sokat is írok róla, de mindig mondom, hogy azért az nagyon megtépett. Utána két-három héten keresztül szögesdróttal lezárt marhavagonokban szállítottak minket a Donyeck-medencébe, az ott borzasztó sok szenvedéssel járt. Azonban a 45 közül, hárman-négyen jelet kaptunk. Arra kaptunk ihletet, hogy a vörös csillagot győzzük le a kereszt jelével. Ezért mi nem káromkodtunk, Jézust hívtuk naponta és fejünkbe vettük, hogy megtérítjük a Szovjetuniót. A nyakunkban lógó feszületet cérnára kötve, kívül hordtuk a rabruhánkon, mutatva Őt az „ateista” népnek, az őrök szeme láttára. Sok orosz fogvatartónk odajött, csókolgatva a feszületet ilyeneket mondott „Jesus Christus vivat”. Olyan erős volt ez a tapasztalat, hogy odajött az egyik fiú és remegő hangon mondta, hogy „fogolytársak, itt van az Isten. Győzött a kereszt.” Istennek hála, életben maradtunk. Hazatérve pap lettem, és tovább üldöztek. De Jézus akkor sem hagyott el!
– Életednek egy hosszú részét piaristaként, de mégis plébániai szolgálatban töltötted. Hogyan élted meg, amikor az államhatalom önkényesen lecsökkentette, korlátozta az aktív piaristák számát?
– ’48-ban bezártak minket, 10 iskolából maradt kettő: Kecskeméten és itt, Pesten. De előtte, jóval kiterjedtebb volt a piaristák tevékenysége, volt iskolánk még sok helyen. Viszont a piaristaságból, az Istennek tett örökös fogadalomból nem lehet csak úgy kitessékelni. Én ragaszkodtam és mindig is ragaszkodom hozzá. Elfogadtam a helyzetet, látszólag egyházmegyés papként, de lelkemben ragaszkodva piarista identitásomhoz.
– Sokan voltak még így.
– Sokan, igen. De legtöbben megmaradtunk piaristának a szétszóratás ellenére is. Nagyon kevés volt, aki emiatt morzsolódott le. Nagyszerű dolog, ha az ember eszmét választ és az eszme mellett kitart, akkor is, ha ebből baja származik. Hát származott is elég sok. 15 felé helyeztek, mert aztán ez a bizonyos állam bácsi folyton szekált, piszkált, mert hát nem fértem a bőrömbe, prédikáltam, betegekhez jártam, satöbbi, és emiatt mindig bajba kerültem. De ez megedzett engem. Tizenötször költözködni, két-három évenként! Mert mindjárt több lett a fiatal, meg aztán fölébredt a falu, és akkor így aztán kidobtak, nem engedték, hogy prédikáljak, hogy hittant tanítsak, hát ezt mind átéltem.
– És ezek közül a helyek közül mi volt a kedvenced, hol érezted magad különösen is jól?
– Vannak kedves helyeim, például nagyon-nagyon szeretem a palócokat.
– Sokat szoktál mesélni a szécsényi káplánságodról. Megosztanál egy történetet?
Mondok: bejön a gyóntatószékbe egy fiatal hölgy – mert ott gyónnak, áldoznak az emberek, igen mély a hitük –, és nem szólal meg. Én mondom neki, hogy „tessék”, nem szólal meg. „Hát miért jött?” – „Hát gyónni.” Mondom, „akkor tessék!” – „Hát fággásson!”
Sok ilyen kedves mondat maradt meg abból az időből.
– Mesélnél nekünk erről a rejtélyes írásmódról itt előtted?
– 
Igen, a buszon is szokták nézni, hogy mi ez az ákombákom, biztos, valami külföldi írás lehet. Még a tatai piarista gimnáziumban tanultam meg a gyorsírást Somogyi tanár úrtól, akinek van is valahol egy emléktáblája, mert nagy gyorsírás-tanító volt.
Azóta is gyakran használom, prédikációk írására, miegyébre, de akkor vagyok a leggyorsabb, ha jegyzetelek egy előadást vagy diktálnak nekem. Voltaképpen egymásba összeírt, egyezményes karakterekből áll ez az írás, de nagyban egyéniesedik is az évek során, ha kitartóan használod!
– Egészen a közelmúltig hetente felbukkantál a Szent Margit Gimnáziumban gyóntatni, hittant tanítani. Mit üzensz az ott lévő kollégáknak, diákoknak?
– Nagy távlatokban kell gondolkozni, előre, messzire tekinteni! Nem szabad magunkba fordulni, elveszni a saját kis világunkban, mert abból aztán nem tudunk kiemelkedni. Elhalmoznak minket a kételyek: „Minden olyan bizonytalan, nem tudom, hogy lesz a jövő!” – Én mondok jövőt: legyenek érdeklődők, olvasott emberek, műveltek, mert minél inkább távlatlátó az ember, annál könnyebben jut el a célhoz. Bármi is történik majd veled az életben, ne hagyd abba, érdeklődj, nézz meg mindenfélét, kutass, tudakozódj, szerezz ismereteket, és az értékeket gyűjtsd össze! És elkeseredés nincs!
A mosoly, az optimizmus és a derű az igenis kell, hogy egy keresztény embernek – de minden embernek – sajátja legyen, mert ha nem, elveszik.
Képek: Barlay Vince/PRMT
Piarista Rend Magyar Tartománya
