Személyes hangvételű interjút készített Weninger Erzsébet Szabó István atyával névnapja alkalmából, a kecskeméti piarista iskola jubileumi évének végén.
Neve hallatán tisztelőinek a következő szavak jutottak eszébe: szerénység, tudás, gyerekszeretet, hivatásszeretet, egyszerűség, kiválóság…
A 300 éves kecskeméti Piarista Iskola megemlékezéseinek része a Szabó István piarista atyával készült interjú, melyben életéről, tanári és papi hivatásáról kérdezte Weninger Endréné.
Hogyan és mikor kezdődött a kapcsolatod Kecskeméttel?
Kecskeméten születtem, édesapám a piaristáknál volt civil rajztanár. A II. világháború alatt, Kecskemét kiürítésekor elmenekültünk, és a menekülésből visszatérőben édesapámat elveszítettük. Oroszországba menet megbetegedett, hazaküldték, Budapesten kórházban halt meg. Egy darabig Gyomán éltünk édesanyám szülői házában, anyai nagyszüleimet is akkoriban veszítettük el. 1947-ben édesanyámmal és öcsémmel visszajöttünk Kecskemétre az apai nagymamához, és elkezdtem a piaristáknál az általános iskola első osztályát. Golovics Katalin volt a tanító nénim, akire mindig örömmel emlékszem vissza. Szoktam is találkozni vele, bár már sokat betegeskedik.
Milyenek voltak az iskolás éveid?
Amikor államosították az iskolát, Jókai utcai Általános iskola, majd Jókai Mór Általános Iskola lett belőle. Jól éreztem magam az iskolában, és úgy emlékszem, jó tanuló is voltam. Az általános iskola elvégzése után a Piarista Gimnáziumban folytattam a tanulmányaimat. Ez annyi változást jelentett az életemben, hogy ettől kezdve az épület másik oldalán lévő termekben tanultam. Mert az államosítás során ugyan elvették az épületet a piaristáktól, de az 1950-es egyház- és államközi megegyezés után a jobboldali szárnyat visszakaptuk az itt megalakult Katona József Gimnáziumtól: a jobboldali szárny lett a Piarista Gimnázium, a másik az állami általános iskola. Kettéválasztani nem lehetett ezt a szép épületet, ezért minden nap láttuk a másik oldal tevékenységét is. A dísztermet közösen használtuk: a piaristák ünnepségein a piarista címer volt kitéve, az állami iskola pedig a sarlós-kalapácsos címert felejtette néha ott az ünnepségek után.
Mi volt a kedvenc tantárgyad?
Matematika és fizika. A történelmet meg a magyart nem nagyon szerettem. Amit magolni kellett, azt nem kedveltem. A verseket is nehezen tanultam. Ez meghatározta a pályaválasztásomat is: amikor beléptem a rendbe és megkérdezték tőlem, hogy milyen tanár szeretnék lenni, én ezt a két szakot választottam. Matematika-fizika szakos tanár lettem.
Kicsit menjünk vissza még időben! Amikor leérettségiztél, már határozott elképzelésed volt arról, hogy belépsz a Piarista Rendbe?
Akkor már igen. Nehezen érlelődött meg bennem az elhatározás. Még másodikos koromban nemet mondtam arra a kérdésre, hogy szeretnék-e piarista szerzetes lenni. Aztán negyedik osztályra eldöntöttem, hogy igen.
Aztán következett az egy év noviciátus?
Egy év noviciátus, „újoncév”, aminek a végén kellett dönteni, hogy a Piarista rendben maradok-e. A végleges döntés, az ünnepélyes fogadalom rá négy évre történt. A noviciátus után három évig csak teológiát tanultunk, a következő öt évben pedig az egyetemet és a teológiát együtt végeztük.
Milyen diplomád van?
Középiskolai tanári diplomám van. Végül három szakon végeztem: matematika, fizika és ábrázoló geometria. Aztán később még elvégeztem levelezőn a technika szakot is.
Ez nagyon illik hozzád, hiszen igen gyakorlatias vagy, jó a kézügyességed, mindent meg tudsz javítani.
Igen, már gyerekkoromban is sokat bütyköltünk a nagybátyámmal. Voltak szerszámai, beengedett bennünket a bátyámmal együtt a műhelyébe, és mi is dolgoztunk. Megmutatta, mit hogyan kell csinálni. Sok mindent alkottunk: forgó villanymotor-modellt, meg kis házat csináltunk gyufaszálakból. A másik rokonom egy hegedűt is készített gyufából. Biztosan ezek is hozzájárultak a kézügyességem fejlődéséhez.
Hány éves voltál, amikor pappá szenteltek?
Huszonhat éves voltam. Ennek 2015 februárjában lesz 48 éve. 2017-ben pedig kerek, 50 éves évfordulója lesz a pappá szentelésemnek.
Melyek voltak tanári pályafutásod helyszínei?
Az egyetem elvégzése után egy évig Budapesten tanítottam. Aztán Kecskemétre helyeztek. Először politechnikát tanítottam az un. 5+1-es rendszerben: öt nap tanítás, a hatodik pedig technika volt. A tanműhelyben sokat dolgoztunk a fiúkkal. Azóta itt vagyok Kecskeméten, és matematikát meg fizikát tanítottam, időnként technikát is. Sok mindent csináltunk a gyerekekkel közösen. A tiszai csónakházban is együtt dolgoztunk.
A csónakok foltozásához jól jött az ügyes kezed… Vagy új csónakokat is gyártottatok?
Kezdetben csak foltozgattuk a fahajókat, amik vászonnal voltak bevonva. Ezek nagyon sérülékenyek voltak. Később meguntuk a csónakok javítgatását, és olyan technikát találtunk, ami strapabíróbb: üvegszálas műgyantából készítettünk hajót. Havas József tanár úrral először egy sablont gyártottunk, majd ennek a belsejében készült el a kenu az üvegpaplan műgyantával való átitatásával. Az első hajó 1971 nyarán készült el. Azóta már sok hajót készítettünk saját kezűleg.
Mennyire időt állóak ezek a hajók? Még megvannak?
Ezek a legjobb típusú hajók, a sziklának való ütközést is kibírják, ha nem is könnyű javítani őket. A legelőször elkészített kenunkat Omegának neveztük el. Még mindig megvan, bár a sok javítástól egy kicsit megnehezült, így lassabban megy. A Pesti Piárban Havas tanár úr, Kecskeméten én sorban készítettük a hajókat. Megegyeztünk, hogy görög betűk lesznek a hajónevek, a pestieké az abc elejéről, alfától kezdve, Kecskeméten a végéről, omegával kezdve.
Élénk az élet a csónakház körül? Kik használják manapság?
Vannak most is táborok, túrák. Saját diákjaink vagy más iskolák csoportjai. Talán kevesebben látogatják, mint régen. Amíg osztályfőnök voltam, szinte teljesen végigtúráztam a nyarat. Csináltam egy egyhetes vízitúrát, gyalogtúrát, vitorlástúrát, kerékpártúrát. Fontosnak éreztem, hogy ne csak a fizikaórán találkozzanak velem a diákok. Egészen más kapcsolat alakul ki a tanár és a diák között, ha együtt eveznek, együtt áznak el, együtt főznek, mindent együtt csinálnak, közösek az élmények. Jobban megismerjük egymást, és sokat jelent nekik is, nekünk is a közösségformálás szempontjából. Nem szerettem, ha túl sokan voltunk, a 8-12 fős túra az ideális létszám. Ezek voltak a legjobbak.
Édesanyád is Kecskeméthez kötött…
Miután édesapám meghalt, visszaköltöztünk Kecskemétre a nagymamához, mint ahogy már említettem. A háború után elvették a lakásunkat, ezért kellett a nagymamához mennünk. Azóta, nagymamám halála után édesanyám is itt lakott élete végéig. Az ő rokonsága Gyomán maradt. Szétszóródott a család.…
Bár nyugdíjba vonultál, nagyon aktívan dolgozol. Milyen fontosabb tevékenységeid vannak?
Házfőnök vagyok, azaz a szerzetesi közösség vezetője. Kilenc szerzetes él most a kecskeméti rendházban. Azon kívül fölvállalok sok munkát, mint például legutóbb a Piarista templom homlokzatának a felújításával kapcsolatos ügyek intézését. Megmaradtak a régi elfoglaltságaim is. Amikor idekerültem 1969-ben tanárnak, az igazgatóm rám bízta a tiszaugi csónakház gondnokságát. Régről már ismertem a házat, hiszen diákkoromban gyakran vittek ki a piarista tanárok engem is magukkal, és együtt dolgoztam velük, amit kellett a ház körül. Már akkor javítottam a hajókat is.
A ház most is megvan, nagyobb a terület, amit rendben kell tartani, sok munkával történt a fejlesztés, a diákok munkája is benne van. Vettünk és építettünk egy-egy kisebb házat a tiszaugi Holt-Tisza partján, ahol szintén sok a munka. Ezeket is én felügyelem.
A cserkészmunkába is bekapcsolódtam. A mostani csapatunk elődje 1920-ban alakult 118-as Turán Cserkészcsapat néven. 1948-ban, az államosításkor ezt is betiltották, így formálisan megszűnt a csapat. De a Piarista Gimnázium keretein belül titokban folytatódott a cserkésznevelés, csak nem nevezték ezen a néven. 1989 tavaszán – a civil szervezetek közül elsőként – újjá alakult a Magyar Cserkészszövetség, majd Kecskeméten, a Piarista Gimnáziumban is a cserkészcsapat. Veszprémi Tibor atya a Kalazancius nevet adta neki. Magó Gáborral és Szegheő József piarista atyával együtt tettük le a fogadalmat, és ezzel megindult a cserkészcsapat élete. Magó Gábor, majd Farkas Gábor lett a parancsnok, végül – 1995 óta – az én vezetésemmel működik. A megyei cserkészmunkába is bekapcsolódtam. Akkor került a Magyar Cserkészszövetség tulajdonába egy volt tanyasi iskola, cserkészház lett belőle Bugacon. Annak a rendben tartásával is én foglalkozok.
Mire használjátok?
Leginkább őrsvezetőképzésre, kiscserkészek (alsó tagozatosok) táboroztatására. Kicsi gyerekeknek ez egy biztonságos hely állótábor szervezéséhez. Sajnos, elég nehéz megközelíteni, mióta megszűnt a bugaci kisvasút. Autókkal kell kivinnünk a gyerekeket. Van a ház körül egy kis erdő is, ott játszhatnak. Az idősebbeket azonban ez már nem elégíti ki, ezért az igazi cserkésztáborokat a hegyekben szervezzük, az alföldi gyerekek inkább erre vágynak.
Ki is adjátok bérbe ezeket a házakat?
Persze, mindkettőt, Bugacot és Tiszaugot is bérelhetik. Tiszaugon állótábort lehet szervezni, de egy-egy vízitúrának is lehet megállóhelye. Sátrat verhetnek, 100-150 fő is elfér egyszerre. Cserkésztáborokat is rendeztünk már ott.
A papi teendőid miből állnak?
Kezdetben a tanári tennivalók voltak a hangsúlyosabbak, hiszen elsősorban a gyerekek között dolgoztam, nem a plébánián. Ekkor a papi teendők másodlagosak voltak a tanári tennivalók mellett. Mióta nyugdíjas vagyok, több időt tölthetek a papi teendőkkel. Naponta misézek, vasárnap a Szent Erzsébet templomban is mondok misét a Czollner téren. Tennivalóim közé tartozik – mint más papoknak is – a gyóntatás, keresztelés, esketés, temetés, tehát a különböző szentségek kiszolgáltatása.
2014. november 29-én Ferenc pápa megnyitotta a megszentelt élet évét, azaz a szerzetesek évét. Milyen feladatok és programok várnak rátok? Változtat-e ez valamit az eddigi megszokott életeteken?
Erdő Péter pedig a Szent István-bazilikában mutatott be szentmisét november 30-án ez alkalomból. Beszédében jelnek nevezte a szerzeteseket, akik irányt mutatnak az emberiség életének.
Korábban is volt februárban egy szerzetesi nap gyertyaszentelő környékén. Most is sok programot szerveznek, országosan is, világszerte is. Még az elején vagyunk. Tesszük a mindennapi dolgainkat. De biztosan részt veszünk majd egy-egy fontosabb országos programon. Ez egyfajta jelzés, hogy jobban ráirányuljon az emberek figyelme a tevékenységünkre.
Hogyan foglalnád össze az életedet? Mi volt benne a jó?
Mióta beléptem a rendbe, élem a papi-tanári-szerzetesi életemet. Azt nagyon szerettem, amikor osztályfőnök voltam. Sok gyerek volt körülöttem, fontos dolog volt számomra 30-40 gyerekkel közösségben élni. A tanításban az volt a jó, amikor sikerült elmagyaráznom az anyagot, és felcsillant a diákok szeme, mert megértették. Egyenként is foglalkoztam a gyerekekkel. Az is jólesett, amikor később öregdiákként örömmel jöttek vissza a találkozókra. Sokan büszkék arra, hogy piarista diákok voltak.
Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
Rendet rakni a szobámban: különféle cserkésziratokat dossziékba rendezni. Készítettem egy adatbázist, ahol majd az iskola valamennyi diákja és tanára benne lesz 1950 óta. Amióta számítógép van, azóta minden diák benne van, a korábbiakat is össze kéne rendezni. Nagyon sok munkával jár.
Másik nagy tervem még igazgató koromból származik. (Szabó István atya nyolc évig volt a kecskeméti Piarista Iskola igazgatója. A szerk.) Az iskola előtti téren, a kör alakú virágágyás helyén Nagy-Magyarország dombortérképét szeretnénk elhelyezni. Rajta bejelöljük azokat a városokat, ahol piarista iskolák voltak és vannak. Nagy munka már a tervezés is, hiszen pontosan meg kell szerkeszteni a szinteltolódásokat, a folyók, a városok helyét. De ez csak egy terv még. Aztán továbbra is foglalkozok a tiszai csónakházzal, a bugaci cserkészházzal, most pedig éppen sítúrát szervezek Ausztriába. Tennivaló akad bőven. Teszem is a dolgom, amíg bírom.
Kívánok neked erőt, egészséget, hogy minél tovább tudd végezni a feladataidat sokak örömére! Áldott karácsonyt, boldog névnapot és szép újesztendőt!
Weninger Endréné Erzsébet
