Március 17-én végső nyugalomra helyezték Lukács László piarista szerzetest az Örökimádás templomban, Budapesten.
A gyászmisét Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek mutatta be Marton Zsolt, Varga Lajos és Gyulay Endre püspökökkel, a piarista rendtársakkal és papokkal közösen.
„A virrasztók feladata az értékek és életek őrzése. Művelni, építeni a keresztény kultúrát, választ keresni azokra a kérdésekre, amelyeket az egymást váltó politikai és ideológiai rendszerek fölvetnek, érintkezési pontokat felkutatni egyház és társadalom között. Hidat képezni a mélyen hívők, a kultúra iránt érdeklődők, az istenkeresők és a vallás iránt többé-kevésbé közömbösek között. Azokhoz szólni, akik egyfajta tágasságot, spirituális megközelítést, történeti érzékenységet, szellemi nyitottságot várnak. Így fogalmazta meg Lukács László tanár úr a 2021. májusi Vigiliában a folyóirat és a saját életprogramját.” – kezdte szentbeszédét Zsódi Viktor tartományfőnök.
„Egyesek szerint az egyik utolsó polihisztor volt, mások európai keresztényként és magyar világpolgárként tekintettek rá. Ezek a célok, ezek a jelzők különlegesen nehéz feladatot jelentenek ma, amikor az emberiség történelmének egyik legsúlyosabb válságát éli át. A tudás és technika fénye egyre ragyogóbb, de ezzel és ettől egyre nagyobbak az árnyak — még a fény is szennyezővé válhat. Egyre többen élnek ezen a bolygón, egyre jobban egymásra utalva, egymásnak kiszolgáltatva — de az összezártság gyakran nem a szolidaritást, a testvéri összetartást erősíti, hanem az erőszaknak nyit utat.
Lukács tanár úr az idők jeleit kutatva próbált eligazodni ebben a világban és őrt állni, virrasztani, az őrtorony magasából figyelni, értékelni a kor történéseit.
Laci bátyánk a szó legtisztább értelmében való katolikus szellemet kívánta szolgálni — a legteljesebben, azaz a katolikus hit, erkölcs és életforma alkuvás nélküli teljes tiszteletében —, a legteljesebben katolikusan, vagyis egyetemesen, azaz nyitott lélekkel minden, bárhol és bárki által megjelenő emberi érték áhítatos tiszteletével.
Katolikus volt, azaz semmi emberi és semmi isteni nem volt idegen tőle.”
Felidézte rendtársa életének három meghatározó személyét: Roger testvért, Kalkuttai Szent Teréz anyát és Szent II. János Pál pápát. Lukács atya így nyilatkozott róluk egy interjúban: „Nagyon sok embernek volt meghatározó szerepe az életemben, akiktől sokat tanultam. Ugyanakkor a szívem legmélyebb, legtitkosabb vágya volt, hogy hármójukkal személyesen, szemtől szemben, közelről is találkozhassam. Amikor Teréz anya 1986-ban Magyarországra jött, én kísérhettem végig az útján. Roger testvérrel szintén többször találkozhattam, Magyarországon és Taizében is. A mai napig mintegy spirituális otthonomnak is érzem Taizét. II. János Pál pápánál többször jártam kihallgatáson, rendi egyetemes káptalanok alkalmából, különböző pápai tanácsok konzultoraként, de mindig kerültem, hogy én is odatülekedjem a közelébe, hogy készüljön vele egy közös szelfi. Ezt nem akartam. Ugyanakkor az első, 1991-es magyarországi látogatásakor testvéri közelségbe kerülhettem vele, hiszen a megérkezésétől kezdve az elutazásáig közvetlen közelből kísérhettem az útját.”
Az őrállók időnként váltják egymást, de a virrasztás folytatódik. 87 életév, 68 szerzetesi és 62 papi év szolgálat után jött el az ideje annak, hogy ez bekövetkezzék Laci bátyám életében is. Mostantól új szolgálatot lát el és nekünk kell átvenni azokat a helyeket – sokat, számtalant, ahol eddig ő virrasztott.
A gyászszertartás után a templom előterében helyezték végső nyugalomra Lukács László piarista szerzetest.
A temetést követően megemlékezést tartottak a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola aulájában, amelyről hamarosan beszámolunk.
Ünnepélyes fogadalmas szerzetespap, teológus, irodalomtörténész, szerkesztő, középiskolai és főiskolai tanár. Budapesten született 1936. július 31-én örmény eredetű, katolikus családba, édesapja gyermekorvos volt. Tíz éves korától a budapesti piarista iskolában tanult, és már diákévei alatt felébredt benne a piarista hivatás.
„Így érett meg bennem az érettségi előtt az a felismerés, hogy követni akarom a hármas piarista hivatást: tanárként nevelni a fiúkat, papként közvetíteni számukra Isten örömhírét, tehát paptanárként bevezetni őket a keresztény életbe, mindezt pedig egy élő szerzetesközösségben” – emlékezett vissza 2016-ban, a Piarista hivatások című kiadványban.
Az érettségi után, 1954. augusztus 27-én lépett be a piarista rendbe. Felsőfokú tanulmányokat a Kalazantinum piarista hittudományi főiskolán, a Hittudományi Akadémián, valamint az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végzett, ahol 1963-ban magyar-angol szakos középiskolai tanári oklevelet, majd 1965-ben irodalomtudományi doktorátust szerzett. 1959. augusztus 28-án tett szerzetesi örökfogadalmat, és 1961. március 18-án pappá szentelték.
Tanulmányai és fordításai 1961-től jelentek meg különböző lapokban, elsősorban a Vigilia folyóiratban. Tanári pályáját 1963-ban a kecskeméti piarista gimnáziumban kezdte, ahol diákotthoni nevelő, 1967-től a diákotthon igazgatóhelyettese, 1975-től pedig a gimnázium igazgatója volt. Több mint két évtizedes kecskeméti tevékenysége során jelentős szerepe volt abban, hogy a kommunista hatóságok által szigorúan ellenőrzött, zárt oktatási intézményből pezsgő szellemi központ lett.
1971-ben személyes vezetésével, nyugati pénzadományokból, a tanárok és a diákok saját munkájával épült föl az iskola ebédlője, amelynek különálló épülete színházi és egyéb előadásoknak is otthont adhatott. Később nagyrészt az ő érdeme volt a gimnázium és a diákotthon berendezéseinek megújítása.
Diákszínpadot vezetett, és számos helyre hívták lelkigyakorlatokat, előadásokat tartani. Felkészültsége és igényessége hamar közkedveltté tette. Az 1970-es évek végén már nemcsak templomokba vagy papi továbbképzésekre hívták, hanem a megyei Művelődési Központban is tartott irodalmi előadásokat. Az 1980-as évek elején – bár a Piarista Diákszövetség hivatalosan nem működhetett – a gimnázium volt diákjai havonta összegyűltek, hogy meghallgassák egy-egy előadását. Ugyanakkor megszervezte a „Piarista Húsvétot” is, amely azt jelentette, hogy a Szent Három Napra akár 100-200 fiatal gyűlt össze a húsvéti szünet miatt üresen álló piarista diákotthonba. Esténként a templomban együtt vettek részt a liturgián, napközben pedig lelki ráhangoló előadásokat hallgattak piarista teológusoktól és meghívott vendégektől. A nyári szünet elején, júniusban is rendszeresen szervezett ifjúsági lelkigyakorlatokat, hasonlóan nagyszámú résztvevővel.
Igazgatóként a rendtartomány vezetésébe is bekapcsolódott. Az 1976-ban (33 évnyi szünet után) ismét megtartott tartományi káptalanon asszisztenssé választották. Később még négyszer választották újra erre a tisztsége, amelyet 1976-tól 1988-ig, valamint 1995-től 1999-ig töltött be. 1979-ben a magyar rendtartomány képviseletében, vokálisként vett részt a rend Rómában tartott egyetemes káptalanján. Mindeközben teológusként 1979-ben Alapvető hittan tankönyvet írt a katolikus gimnáziumok számára, majd 1985-ben teológiai doktori fokozatot szerzett.
Mivel 1984-ben Lékai László bíboros a Vigilia folyóirat szerkesztésével bízta meg, pályáját Budapesten folytatta. „Harmincöt éven át irányította a Vigilia munkáját, s már a folyóirat néhány témája is érzékeltetni tudja, mi minden érdekelte a művészet, a tudomány és a társadalom valóságából: a lap éppúgy foglalkozott a gyermekszegénységgel, mint a vallás és a természettudomány kapcsolatával, éppúgy elemezte a II. vatikáni zsinat recepcióját, mint a magyarországi cigányság helyzetét” – írja róla visszaemlékezésében Görföl Tibor teológus.
A budapesti piarista gimnáziumban 1989-ig tanított angolt, a Kalazantinum Hittudományi Főiskolán pedig 1985-től alapvető hittant. Utóbbi intézménynek 1987-ben igazgatását és dogmatikai tanszékét is átvette. Ő szervezte meg a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolát, amely 2000-ben a Kalazantinum (és három másik szerzetesi főiskola) helyére lépett. A Sapientiát 2006-ig főigazgatóként, 2008-ig pedig rektorként vezette, a dogmatikát pedig 2015-ig tanította. A halála előtti napon, 2023. február 24-én a Sapientia a főiskola létrehozása során szerzett elévülhetetlen érdemei, kimagasló szakmai teljesítménye és példaértékű életpályája elismeréseként Rector Emeritus címet adományozott neki.
A Vigilia szerkesztése mellett 1989-től a Magyar Katolikus Püspöki Kar rábízta a katolikus sajtó további intézményeit is. Az Új Ember hetilapnak 1995-ig felelős szerkesztője és kiadója, a Magyar Kurír hírszolgáltatásának pedig 1990-től 2000-ig felelős kiadója volt. Eközben 1989-től 2000-ig ő vezette a püspöki kar Tömegkommunikációs Irodáját, így kulcsszerepe volt többek között II. János Pál pápa 1991. évi magyarországi látogatásának megszervezésében.
A fentieken kívül is számos fontos tisztséget töltött be, így 1990-tól 1995-ig a Nem-Hívők Pápai Tanácsának és a Laikusok Pápai Tanácsának konzultora, 1989-tól 1996-ig a Katolikus Újságírók Nemzetközi Egyesülete (International Federation of Catholic Journalists, IFCJ) Európa Régiójának elnöke, 1992-től 2010-ig az Europäische Gesellschaft für Katholische Theologie és a Német Dogmatikusok és Fundamentálteológusok Társaságának tagja, 1995-től 2007-ig a Tömegkommunikáció Pápai Tanácsának konzultora, továbbá 2009-től 2012-ig a La Comisión Permanente de las Escuelas Pías Europeas elnökségi tagja volt.
Görföl Tibor teológus nagyon szemléletesen az alábbi szavakkal foglalta össze az elhunyt életútját, karakterét róla írt megemlékezésében:
„Oly sok minden foglalkoztatta a február 25-én elhunyt Lukács Lászlót, hogy szinte lehetetlen tömören összefoglalni, ki is volt ő. Mégis megkockáztatható, hogy pedagógiai vénájú tudós szerzetesként alkotott maradandót a katolikus egyház és a magyar kultúra XX. és XXI. századi történetében. Sokoldalú életművét talán az fogja össze, amit valláspedagógusként a legfontosabbnak tartott: azt akarta, hogy tanítványai bezárkózástól és elzárkózástól mentesen, minden sejtjükkel átélt meggyőződéssel, a világegyházra nyitott tágassággal és hamisítatlan szellemi komolysággal képviseljék a kereszténységet saját koruk körülményei között. És természetesen csak azért törekedhetett erre, mert személyével maga is ezt állította eléjük. Kivételes tájékozottsággal látta át, mi történt egyházának történetében és a világpolitikában a hatvanas évektől kezdődően, és természetesnek tartotta, hogy a világegyház kontextusában kell támpontokat keresnie, azaz nem szűkítheti horizontját egyetlen országra vagy földrészre.”
„Egyik utolsó interjújában úgy fogalmazott, azt tartja fontosnak, hogy „a világítótorony magasából” nézze az eseményeket. A világtól való elkülönülésnek és a világhoz való közelségnek ebben az egységében már eleve a szerzetesi eszmény köszön vissza, de a szerzetesi magány és a szerzetesi közösség más területeken is érvényesült az életében.
A nyolcvanas években meredeken felfelé ívelő karrierlehetőségek nyíltak meg előtte, főként egyházi téren, és a szerzetes lelkiismerete kellett ahhoz, hogy elhárítsa ezeket a – megítélése szerint – vállalhatatlan engedményeket kívánó lehetőségeket. És ugyanez a szerzetesi fegyelem és szerzetesi elmélyülés volt szükséges ahhoz, hogy könnyen ráhangolódjon Teréz anya nagyságára, akinek már 1986-ban kísérője és tolmácsa volt, és legavatottabb megismertetője lett Magyarországon.”
„Joseph Ratzinger a hatvanas évek vége megbolydult világában készített teológiai bevezetése neki köszönhetően vált Magyarországon is klasszikussá, és nem véletlen, hogy a Ratzingerről szóló egyetlen (igencsak testes) magyar könyvnek éppen Lukács László a szerzője.”
2016-ban, 80. születésnapja alkalmából a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola aulájában köszöntötték egykori diákjai, munkatársai és tisztelői, többek között Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek, aki maga is Lukács László tanítványa volt a kecskeméti Piarista Gimnáziumban. Köszöntője elején korabeli hittanfüzetéből olvasott fel egy rövid részletet. A megidézett órán többek között az ateizmusról, az idealizmusról és az egyház helyzetéről beszélt a „Tanár úr”. „Nagyon szeretném, ha a mai hitoktatás ennyire naprakész lenne a korunk szellemi áramlataira való válaszadásban. Tanár úr úgy adott nekünk válaszokat annak idején, hogy azt mindenki megértette. Nem véletlen, hogy az akkori kecskeméti évfolyamokból százötvenen lettek papok, a mi osztályunkból tízen. Ad multos annos” – mondta köszöntőbeszédében az érsek.
Munkásságát több külföldi és hazai díjjal jutalmazták (többek között Pro Urbe Budapest, Pro Cultura Christiana, Magyar Érdemrend középkeresztje, Pulitzer Emlékdíj). A Vigilia szerkesztését 2019 végén egyre nehezedő betegsége miatt fejezte be. A következő években ereje egyre jobban elhagyta. 2022 novemberétől többféle betegséggel ápolták a Budai Irgalmasrendi Kórházban, ahol 2023. február 25-én reggel hunyt el.
Búcsúzóul álljanak itt Lukács László szavai, amelyeket 2016-ban a 80. születésnapjára őt köszönteni összegyűlt diákjaihoz, munkatársaihoz, felebarátaihoz intézett: „Itt és most egyetlen szónak van helye, ez pedig a köszöneté. A hála elsősorban annak szól, akinek a szentmise végén hálát adunk. Elsősorban az Úristennek szeretnék hálát mondani azért, hogy megszülettem, hogy ennyi évet élhettem. Hálát adok hivatásomért, azért, hogy a fiatalok nevelésében megtalálhattam életem legfőbb értelmét. Azért is hálát adok, hogy legalább egy kis darabot megismerhettem a teremtett világból. De azokért is hálát adok, akikkel összekapcsolódott az életem, akikkel a barátság szálai, a közös munka, a feladatok, a küzdelmek összekötöttek”.
(Az életrajzot Koltai András és Borbás Bálint állította össze.)
Piarista Rend Magyar Tartománya
Képek: Csapó Viktória
