Május végén rendtartományunkba látogatott Carles Gil i Saguer piarista, akkor még generálisi ökonómusként és európai asszisztensként. Június 16-tól, Pedro Aguado püspökszentelését követően vikárius generálisként vezeti a rendet a káptalani ciklus végéig.
Látogatásakor a tartományfőnökség munkatársai beszélgettek vele hivatásról, kihívásokról, jövőről. A beszélgetést Takács Tamás vezette.
– Mesélj kicsit a gyerekkorodról, szüleidről.
– Piarista létem alatt megértettem, hogy a gyerekkorom tulajdonképpen szerencsés volt. Úgy tapasztaltam, hogy a piaristaságnál nagy problémát jelent, ha valakinek drámai gyerekkora volt. Van Barcelonában egy otthon olyan fiataloknak, akiknek traumatikus gyerekkoruk volt, annyira, hogy az állam kiemelte őket a családjukból. Sokat voltam Szenegálban, ott is nagyon bonyolult helyzetekkel találkoztam. Talán a legnagyobb érték a gyerekkoromban az, hogy a szüleim nagyon jól ki tudták fejezni a szeretetüket. Végig úgy éreztem, hogy szerető környezetben vagyok.
Piarista iskolába jártam – hat is van Barcelonában – és, elnézést kérek tőletek, de szerintem ez a legjobb piarista iskola. Olyan gyerek voltam, aki örül az életnek, nagyon-nagyon jól elvoltam, jól éreztem magam. Úgy jártam iskolába, hogy mindig korábban értem be azért, hogy találkozzak a barátaimmal. Szintén örömteli emlékek számomra a szabadidős programok, akár iskola után, akár hétvégén a Kalazancius Mozgalommal.
– Mi az első meghatározó élményed a piaristákkal?
– Tulajdonképpen majdnem véletlenül kerültem oda. Azt tudták a szüleim, hogy egyházi iskolába akarnak küldeni, de először más volt a tervük. Édesanyám, aki mindig megfontolt volt, úgy gondolta, hogy egy iskolának normálisan kell kinéznie, és a helyi jezsuita iskola olyan volt, mint egy vár. Találkoztam ott egy piaristával, aki költő volt. A szüleim nagyon szeretik a hegyeket, egy kiránduló klubban ismerkedtek meg. Ez a piarista is pont erre kérte őket, hogy menjenek együtt kirándulni a hegyekbe. Ez a közös élmény, a kirándulás a hegyekbe, a beszélgetés a piaristával nagyon lelkesített engem.
– Milyen élmények vagy személyek játszottak fontos szerepet abban, hogy te a piarista szolgálatot választottad.
– Salvador Rivera nevű piarista gyakorolta rám legnagyobb hatást. A koronavírus egyik áldozata lett. Többek között ő egyike volt az érettségire felkészítő tanáraimnak, aki azt mondta egyszer, hogy szerinte jó piarista lennék, és megkérdezte mi a véleményem erről.Valóságos bombaként hatott rám ez a kérdés. Azért is, mert ő igen központi szerepet töltött be a gyerekek életében, az udvaron, vagy bárhol ő mindig gyerekek között volt. Én mindig úgy gondoltam, hogy a jó pedagógus tudja, hogy mit, mikor kell mondani. Ő pont ilyen volt, tudta, hogy most kellett ezt megkérdeznie tőlem. Nagyon mozgalmas életet élt, egy darabig Katalóniában, majd misszióban volt Nicaraguában, Mexikóban, és utána felkérték, hogy legyen novíciusmester Mexikóban. Egy pillanatig sem habozott, hanem útra kelt. Ott halt meg covidban 80 éves korában.
– Mit jelent most számodra a piarista identitás a mai világban? Hogyan változott ez az évek során?
– Ez a téma nagyon tűzbe hoz! Úgyhogy nagyon kell figyelnem, hogy a válaszommal nehogy túllépjem az időt. Ezt a kérdést alaposabban körbe kell járnunk, foglalkoznunk kell vele. Az a kérdés, hogy milyennek kell lennünk. Ez sokszor kérdés, és kell is, hogy kérdés legyen. De azzal a veszéllyel jár, hogy sokszor egy kicsit zártan, mintha egy irodából vizsgálnánk ezt a témát, elszigetelt formában. Kalazancius identitása egy válaszból fakad. A Trastevere, ahol ő elkezdte munkásságát: az a kérdés; a Santa Dorotea pedig a válasz. Csak akkor termékeny ez a kalazanciusi válasz, hogyha napjaink kihívásaira is megfelelő válaszokat ad. Minden szerzetes közösségben kockázat, hogy konzerválni akarják a kalazanciusi identitást azzal a céllal, hogy megőrizzék. Ezt azonban nem megőrizni, hanem fejleszteni kell, erre építkezve fejlődni tovább. Megkülönböztetem a kalazanciusi identitást és a piarista identitást. A kalazanciusi az, ami a rendalapító identitása. A piarista viszont az a fejlődés, amit a 400 év alatt bejártunk. Helytelennek tartom, ha a megőrzés, a konzerválás szempontjából vizsgáljuk az identitásunkat.
Akkor marad élő ez az identitás, ha a mai kihívásokra keressük pont ezen keresztül a válaszokat. Azt gondolom, hogy az identitás nem külső jeleken múlik elsősorban, bár ezeknek is megvan a maguk jelentősége. Nem jelvények, nem megjelenítési formák, hanem egy fenntartható élet kínálása. Az integrális fejlődés elősegítése. Olyan kompetenciák kínálása, amelyeknek a célja, hogy az a személy, aki megkapja őket, megállja az életben a helyét. Meggyőződésem egyébként, hogy a piarista iskolák javítják a saját környezetüket ott, ahol vannak. Azt szeretném, ha a tőlünk kikerülő diákok ezt folytatnák: azon a helyen, ahova kerülnek, jobbá tennék környezetüket. Emlékezzünk rá, hogy a társadalom átalakítása mennyire fontos volt Kalazancius számára.
– Milyen kihívásokat látsz ma a piarista rend számára, különösen Európára és Magyarországra tekintve?
– Ha Magyarországról kérdeztek, az azért bonyolultabb lesz számomra. Ez a ti területetek. Én kívülről látom. Magyarország jó kezekben van, mert a ti kezetekben van. Februárban tartottuk az Európai Piarista Napokat, amik kicsit eltértek a többi kontinensen tartottaktól. Az első nagy különbség a az volt, hogy személyesen találkoztunk a tartományfőnökökkel, és együtt beszéltük meg, hogy mit kellene csinálni. Pont azért, hogy a nyolc tartományra – illetve a 12 európai országra – jellemző érzékenységeket, gondokat be tudjuk hozni. Érdekes, hogy még mielőtt Ferenc pápa meghirdette volna a jubileumi évet a reménység jegyében, mi ugyancsak a reményt választottuk mottóul. Komolyan úgy gondolom, hogy Európának most leginkább reményre van szüksége, egy transzcendentális reményre. A jólét fogalma, az európai jólét fogalma olyan dolog, amire nagyobb figyelmet kellene fordítanunk. A vallás, az orientáció, az értékek terén valahol tévúton van Európa. A családok élethez való hozzáállása meglehetősen pesszimista. És itt jön be a remény. Az a dolgunk, hogy terjesszük a reményt, hirdessük a reményünket.
– Ökonómusként milyen szemlélettel vezetted eddig a rend gazdasági ügyeit, és hogyan egyeztethető össze számodra a spirituális és gazdasági felelős.
– Ez olyan, mint a betániai ház az evangéliumban: Mária és Márta együtt jár. A szépség nem az egyikben, vagy külön a másikban keresendő. Lázárt is idevéve ők a betániai család. Szerintem teljesen önkényes megkülönböztetés az, hogy spirituális, lelki élet és gazdaság. Ne felejtsük el, hogy a gazdálkodás, a gazdaság is a szerzetesi élet szolgálatában áll. Gyakorlatilag ez az oldal teszi lehetővé, hogy a spirituális létezhessen. De azt se felejtsük el, hogy az életerő pedig a spiritualitásból jön, jó irányban hat a gazdálkodásra. A legutóbbi, 2022-es káptalan óta nem gazdálkodásról, gazdaságról beszélünk, hanem integrális fenntarthatóságról. Megállapítottuk, hogy a fenntarthatóság nemcsak a gazdasági területre vonatkozik, hanem három dologtól függ: megfelelő vezetés, karizmatikus projektek és pénzügyi oldal.
– Kicsit visszatérve a piarista hivatáshoz, mit látsz ma legfontosabb feladatnak a rendtagok, különösen a fiatal rendtársak támogatásában.
– A hivatás – nemcsak a szerzetesi hivatás – az emberhez méltó élet, mondja Karl Rahner. Az idézet pontosabban úgy hangzik, hogy az élet méltósággal való megoldása. Szerintem ez a hivatásunk, ezt kell átadnunk minden egyes tanulónak, hogy majd 80 évesen úgy tekintsenek vissza az életükre, hogy sikerült megbirkózni a feladatokkal, ezekért megérte, jó volt élni.
A másik fontos dolog azt hiszem, amit szintén mindenki számára közvetítenünk kéne, hogy mennyire értékes, fontos a pedagógus hivatás. Ha a makromutatókat nézzük, akkor láthatjuk, hogy milyen óriási hiány van pedagógusokból, és még nagyobb a hiány a jó pedagógusokból. Amikor beszédet mondok a végzős diákoknak és kérdezgetem őket, hogy merre fogják folytatni az életüket, nagyon elszomorít, ha látom, hogy egyikük sem akar tanár lenni. Segítenünk kell azoknak a fiataloknak, akikben úgy látjuk, hogy van késztetés, készség a szerzetesi hivatás iránt. Emlékeztek, azzal kezdtem, hogy szeretem a hegyeket. Amikor egy gyönyörű helyen járok, arra gondolok, hogy bárcsak más is itt lenne velem. Azt hiszem, ismerős számotokra is ez az érzés, hogy ha szép helyen vagyunk, és betölt bennünket ez a jó érzés, akkor szeretnénk ezt megosztani másokkal. A lelkipásztori kísérésnek, munkának tulajdonképpen ez a célja, hogy a saját örömömet megosszam másokkal.
– Milyen szerepet szánsz a rendnek abban, hogy hitelesen megszólítsa ma a fiatalokat, és milyen válaszokat tud adni erre a rend?
– Nietzsche mondta, hogy a veszélyek veszélye a nihilizmus. A rendnek újból hivatkozási alapnak kell lennie, egész életre szóló referenciának. Pár napja hívott fel egy család, ahol akkor halt meg az egyik kisgyermek. Húsz éve nem beszéltem velük, mégis ebben a leírhatatlan mély fájdalomban az első, ami eszükbe jutott, hogy felhívtak egy piaristát. Nem az én személyemről van szó, hanem támaszt kerestek, ahol megoszthatják fájdalmukat. Nekünk pedig ott kell állnunk olyanként, akihez fordulhatnak. Egy hivatkozási pontnak éppen az a dolga, hogy megerősítsen, megtámasszon adott esetben.
Ugyanakkor jó hírnek is kell lennünk! Az evangélium jelentése, hogy örömhír. Ha valahol nem ez vagyunk, nem jó hír vagyunk, akkor felül kell vizsgálni az ottani jelenlétünket. A jó hírnek örömillatúnak kell lennie. Az evangélium egyik kulcsszava az öröm. Az első apostoli levelében Ferenc pápa beszél az örömről. Nekünk, piaristáknak is jó hírként kell a világban jelen lenni.
– Mi az a személyes imaforma vagy lelki gyakorlat, ami leginkább segít téged a szolgálatodban?
– Legjobban a csend segít. Imádság közben tartunk egy fél óra csendet, ami nagy örömet ad nekem. Tulajdonképpen ez az, ami egyensúlyt teremt bennem a mindennapokban. A második, amit kiemelnék, a közös taizé imák, énekek. Szombat esténként mindig meghallgatom a taizéi imádságot a youtube-on. Amikor fiatal voltam, nagy lelkesedéssel mentem Taizébe. Dakarban, ahol sok időt töltöttem, volt a közelünkben egy taizéi közösség, gyakran jártam hozzájuk szentmisére. A harmadik dolog pedig a közös imádság másokkal. Előfordul, hogy napközben valaki megkér, hogy imádkozzak érte. Vagy értesülök arról, hogy valaki nehézséggel küszködik, és beépítem őt az imáimba. Ilyenkor felidézem, hogy kikkel is találkoztam, miket meséltek, és imádkozom értük.
– Mit üzensz a magyar rendtartománynak?
– Emlékeztek, mondtam az elején, hogy a magyar kihívásokat ti ismeritek jobban. A talentumok, a képességek nálatok vannak, és hála Istennek megvannak a szükséges adottságaitok. Vannak piarista iskoláitok, dolgozzatok tovább. Nagy öröm az, amikor tehetséges tartománnyal találkozik az ember, bizalmat ébreszt. Folytassátok! Két dolgot tartsatok szem előtt. Az életünket adjuk és tegyük mindezt örömmel. Nagyon sok iskolába ellátogatok, nemcsak piaristába, hanem államiakba is. Ha belép az ember, nagyjából összeáll előtte, hogy hogy is működik az adott iskola. Vannak nagyon fegyelmezett, nyugodt iskolák, de a béke, a csend és a nyugalom a temetőre jellemző. A jó iskolában van egy bizonyos zajszint, hisz az élet maga is zajos! Amikor itt jártam korábban tanúja voltam, hogy hogy készültök a Coedupiára. Nagy benyomást tett rám, ahogy az egyes területek készültek arra, hogy bemutatkozzanak ezen az eseményen.
A másik fontos a perifériák témája. Érzékenyeknek kell lennünk arra, hogy a perifériákra menjünk.
– Mit remélsz, mit kívánsz leginkább a piarista közösségek számára a következő pár évben?
– Tulajdonképpen ez a kérdés a 2027-es káptalanunk egyik fő kérdése lesz. Személyesen persze van pár gondolatom: az első a fenntarthatóság. Olyan helyeken is jelen vagyunk a világban, ahol nagyon nehéz fenntartani a jelenlétünket, például Vietnám, Nicaragua, ahonnan kizavartak minket, vagy Fülöp-szigetek, ahol földrengés volt. Karácsonykor a Szentatya 25 olyan országról beszélt, ahol ma is háborús konfliktusok vannak. Ebből a 25-ből mi 14-ben jelen vagyunk. Nagyon fontos számunkra, hogy a küldetésünket ezeken a nehéz helyeken is folytatni tudjuk.
A következő gondolatom a János evangélium 10,10-es verséhez köthető, azaz, hogy „életük legyen és bőségben legyen”. Ez Jézus kívánsága, hogy életünk legyen, és nagy bőségben legyen ez az élet. Nekünk piaristáknak – és mindannyiunknak – olyan életet kellene élnünk, amiből látszik, hogy óriási öröm lakozik bennünk.
A harmadik elem az a szegénység. Nagyobb figyelmet kellene arra fordítanunk, hogy hogyan lehetünk közel a legsérülékenyebb, legrászorulóbb családok gyerekeihez. A káptalanon azt a kérdést tenném fel, hogy legalább egy tenyérnyivel vigyük közelebb a piarista iskolákat a szegényekhez.
Piarista Rend Magyar Tartománya
