Az 1848-as magyarországi események fő- és mellékszereplői közül sokan koptatták korábban piarista gimnáziumok padjait (többek között Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Klauzál Gábor, Mészáros Lázár, Klapka György, Petőfi Sándor és Vasvári Pál), de arról, hogy az akkori piarista diákok hogyan élték meg a forradalom napjait, kevesebbet lehet tudni. A kevés tanú közé tartozik Rosenzweig Adolf (1836–1916), aki 1847/1848-ban éppen a „szónoklati” osztályt végezte a pesti piaristáknál. Ez akkoriban a gimnázium 5. osztályának számított, és minden tárgyat egy tanár, a paksi születésű Újváry János tanított. Adolf apja zsidó orvos volt Abonyban, korábbi iskoláit is ott, illetve a pesti evangélikusoknál végezte. A magyar forradalom az ő életét is új irányba terelte. Nevét hamarosan Ágaira magyarosította, és ugyan alig múlt 12 éves, minden jelentős pesti helyen és eseményen jelen volt, olyannyira, hogy az 1848/1849. tanév alatt meg is szakadtak tanulmányai. A gimnáziumot 1949 őszétől folytatta a 6. osztályban, majd a 7-diket kétszer is kijárta, de osztályfőnökének, Somhegyi (Schröck) Ferencnek az volt a véleménye, hogy „a szorgalom hiánya miatt nem alkalmas az iskolákra”. Így a gimnáziumot a nagykőrösi reformátusoknál fejezte be, majd orvosi egyetemet végzett, de végül mégis magyar író lett, fordított és szerkesztett, többek között a Borsszem Jankó nevű vicclapot és a Kis Lap című gyereklapot.
Az akkori lomha postajárás mellett is, a március 13-án Bécsben megindult mozgalom híre már 14-én ért el ide [Pestre]. A föléledt lelkek villamos áramlata nyilallhatott végig akkor a tetemes távolságon, hogy ilyen hamar éreztük meg első ütését. A piaristák gimnáziumi épületének a Városház térre s Kötő utcára szolgáló dúcos sarki termében hallgattuk főtisztelendő Újváry [János] tanárunk intő szózatát, hogy hazamenet ne elegyedjünk az ablakaink alatt hullámzó sokaságba, mert politika nem gyermeknek való. Pedig, ha szavával csillapított is bennünket, saját megjelenése annál izgatóbban hatott reánk: sötét papi ruháján, épp a szíve fölött ragyogott a három-színű magyar kokárda. És már óra letelte előtt zúdultunk ki a térre.
Havas eső esett. Az emberek ernyő alatt álltak, s az akkor még csak kétemeletes városháza ablakában megjelenő fiatal szónoknak hallgatták buzdító beszédjét. Ez Rottenbiller [Lipót] volt, akkori [al]polgármester. Fekete hajú s szakállú, olajszín arcú, szikár ember. Lelkesedve hallgattuk mi is, mert persze, hogy eszünk ágában se járt a főtisztelendő úr atyai intéséhez képest szépen hazamenni. Bizony közéje vegyültünk mi a sokaságnak, oltalmazó ernyő híján ugyan, de csak annál tüzesebben éljenezve.
A téren épült sátor-város zöldséges és gyümölcsös kofái versenyt kiáltoztak mindnyájunkkal. Az egyik nénémasszony, már nem bírva magával, lekapta fejéről a kontyára borított kendőt, s zászló gyanánt azt lengette a nagy ablak felé. Alig hangzott el az emeleti szózat s a nyomán kelt viharos tetszés, midőn közel hozzám egy sörtehajú, gyér szakállú, ösztövér ifjú szó nélkül söpörte le a kirakodott egyik kofa polcáról a masáncki almából s töppödt, ráncos, fekete körtéből mesterségesen összerakott gúlákat, felugrott a deszkára, s harsány beszéddel oktatott ki bennünket, hogy itt az ékes szóval nem sokra megyünk. „Onnan szerezzünk erőt!” – harsogá s a budavári fegyvertár felé nyújtotta ki karját „Ott a sok puska, dárda, pisztoly, kard. Azokat szerezzük meg. Csak akkor lészen nyomatéka a beszédnek, ha kard, puska, pisztoly és dárda lesz a kezünkben! Előre! Fel Budára!” Vajda János volt. Amely vitézi tettéről tudtommal az egykorú történetírók egyike sem emlékezik meg.
Utána indultunk mindahányan. Budavár ellen indított első ezen roham azonban kissé csúfosan végződött. A Lederer báró császári királyi hadi főparancsnok intésére szuronyszegezve állta el utunkat az őrség. S amint megtette az első lépést előre: hanyatt-homlok futamodott meg az ostromló sereg. Vezérestül persze, mert egy szál bajnok csak nem bírhat le száz fegyveres katonát. Nagyot nevetett, midőn valamelyik bécsi kávéházban vagy húsz évvel később juttattam eszébe ezt az ő nagy vállalkozását.
Mégis – akkor nap történt-e még, vagy a következőn, már nem igen tudom – [március 15-én] diadalmasan hurcoltuk át a hídon Táncsics (még akkor Stáncsics) Mihályt, Budáról persze. Hurcoltuk, mondom. Mert hogy kicsi erőm teljes kifejtésével húztam a kisafákba akasztott istrángot én is, természetes. Ott ült a hintó fenekében a korán megderesedett, férfikorának delelőjén a hosszas börtöntől megrogyott ember. Már alig látott, s hegyébe még omló könnyeivel is rontotta a szemét. Prófétailag kiterjesztett karjait áldva emelgette fölibénk, s mozgott a szája is, ám a zúgó éljenzésbe odafúlt az ő hangja.
Még azon a héten [valójában szeptember 28-án] szörnyű jelenetnek voltam szemlélője a híd körül, ahol folyton ácsorogtunk. Egy osztrák generálisnak szétroncsolt tetemén tombolt az ádáz tömeg. Legdühösebben főkép az asszonyok rugdosták és taposták a már fölismerhetetlen cafatokká foszlott boldogtalan tábornokot: Lamberg [Ferenc Fülöp] grófot. Fehér angyalul köszöntöttük a fiatal szabadságot, s vérengző, őrült vénasszonyokat láttam helyette. Két napig feléje se mertem nézni a híd tájékának.
Állni ugyan állt még a mi iskolánk, de már mi csak félgőzzel dolgoztunk. Mienk volt az utca, s ahol valami rezzenet, pezsdülés mutatkozott, oda rohantunk.
– El a Rózsa térre! – dördült el egy hang. – Petőfi Sándor fog szavalni!
A szűk városházi közön vágtattunk a Rózsa tér felé. […] A Rózsa téren valamikor tán állhatott virágvásár, de az én gyerekkoromban a rózsánál kevésbé bájos cikket árultak ott: cipőt, száras csizmát, sarut és posztószélekből fonott papucsot.
Egy hirtelen kéz, mint az ott [március 14-én] a szomszédos Városház téren (már akkor Szabadság tér volt a neve), mely az almás kofa piramisait dúlta szét, az egyik [piaci] polcról itt meg a sok bélelt öreg cipőt, papucsot söpörte le, hogy készítsen szószéket a költőnek, aki egyetemi ifjak gyűrűjében közeledett a Sebestyén tér, illetve a Hatvani utca felől. A Horváth-féle házban levő nyomdából, mint a szabad sajtó első terméke, akkor került ki a „Talpra magyar”, melyet sűrű csomagokban hón alá szorítva hoztak magukkal a fiúk. A menet útközben mind nagyobbra szaporodott.
Ott lépkedett a középen egy cingár legény. Alacsony homloka fölött amolyan zsindelyszeg üstök ágaskodott. Szakálla, bajsza ritkás, mint a faiskola. Sovány arca színtelen, fakó. Szélesre kihajtott inggallérból hosszan szolgált ki ádámcsutkás, száraz nyaka, melyben tenyérnyinél szélesebb, vérpiros selyemszalagon lógott görbe kardja. Fekete selyem atilláján nagy ezüst gombok. Lábaszárán szűkre szabott nadrág, lába fején rojtos topán. Piros toll a pörge kalapján, mellyel köszöntve intett az éljenző sokaságnak. Azután föllépett a hevenyészett dobogóra. Hangja is fakó. De ami villamos ütésként érte a hallgatóságot, az az ő pillantása volt. Barna, nagy szeméből sugárzó szépség ömlött el keskeny halovány arcán. Mert ebben a két nagy barna szemében lakott az ő egész lelke.
Merő hazugság mind az a kép vagy szobor, mely róla készült. Csak egy jó arcképét ismertem: egy daguerreotypot, melyet valamely hívem ajándékán bírtam s egy önzetlen pillanatban tőlem elloptak. Mását Székely Bertalan, a jeles festőművész rajzolta le lapom, a „Magyarország s a Nagyvilág” számára. Orra ebben, a valóság szerint, lapos.
Elszavalta fogyatékos, szürke hangján a tüzelő verset, de jóval kevesebben hallották, mint ahányan ujjongtak a költő felé. Csak midőn az ifjúság megoldotta a magával hozott paksamétákat s röpítette szerteszét az egyes lapokat, melyek mint valami papirosförgeteg kavarogtak a fejek fölött, kelt égingató, földet rázó rivalgás a kicsi téren. Akiknek nem jutott példány, azok közre fogtak egy-egy legényt, aki aztán messze hordó, harsány hangon szavalta el nekik a költeményt Ahány sátor, mind rostrummá [szószékké] lett, s egyszerre öt felől is zendült fel a „Talpra magyar!”
Egy héttel azután, hogy kiragasztották a tizenkét pontot, apró csoportokba verődve, egymás nyakába fűződve, boldogan danolászó fiúk tünedeztek föl az utcákon. Mindnek a süvegére, sipkájára egy cédula volt tűzve, melyről fehér papiroson feketéllett ez a szó: „Önkénytes”. Ezek voltak az első honvédek [nemzetőrök]. Hogyan támadtak, ezután rövid időn a honvédség százezrei, ez a szervezésnek és a honszerelemnek legnagyobb csodája.
[1848. május 18.] Fölserkentek a mesterlegények s tanulók, közöttük sok tejfelszájú gyerek, tizenöt-tizenhat éves sihederek. Vezetőjük egy katonaviselt ember, aki ott hevenyén reguláris, egyformán dobbanó lépésre fogta az újoncokat, hogy az első felelős magyar kormány előtt szép rendjén vonuljanak el, nehogy szégyent valljanak. Mink, a minden iskolai fegyelemtől messze elrugaszkodott naplopó kölykök a nyomukban. Károly körútról a Hatvani utcába csavarodva, sűrűbb tagokba sorakoztak. Éljenezve s éljeneztetve, kemény félballal dobogtak el a Horváth-féle ház előtt, melynek kapujában állva, tartottak szemlét a csapat fölött a ministerek: élükön, daliás férfiszépségének teljében, Batthyány Lajos. Tar koponyáját a bal keze tenyerével födözte, hogy a kapun besurranó metsző huzat ellen megvédje. Szabad jobb kezével a kucsmáját rázogatta az elléptető legénység felé. (Magyar díszruhában volt.) Mögötte Deák Ferenc, Klauzál Gábor, Eötvös József szóval: mind a többi, egyszerű atillában.
Korrepetitorom, akit szüleim mellém rendeltek: Bíró Pista bátyám sem igen törődött az én latin autoraimmal [klasszikus szerzőkkel], hanem inkább arra használt, hogy a Károly-kaszárnyában [a későbbi fővárosházán] consignált [összeírt] olasz katonaság, a Cecconieri-ezred legénysége között hintsem el a szabadság termő magvát s különösen a magyar szabadság eszméjét, amely végből egy csomó „Chiamata” [Kiáltvány] felírású cédulát azzal az utasítással nyomott a markomba, hogy ott ártatlanul pinckézve, a kaszárnya kisebbik (3-ik) udvarán, ravaszul potyogtassak el egy-egy ilyen felhívást, vagy akár, ha szerét ejthetem, csúsztassam oda egyik-másik ójtott [bekötözött] lábú katona bácsi felé. Sok szó volt abban a nyomtatványban az „oppressore austriaco” [osztrák elnyomó] gonoszságáról, a vérszopó német „vampiro” lelketlenségéről. A magyar nemzet elvárja, hogy a testvér olasz nemzet nem késik „incatenare e serrastsi”, szorosan hozzája csatlakozni, „acquistare combattendo la liberta”, küzdve kivívni a szabadságot. És a többi. Összevetve latin és francia tudományomat, könnyű volt kiböngésznem, ezek az izgató sorok mit foglalnak magukban.
Ej, mit ravaszkodjak, mit álkodjak én velök! A szabadságról van szó, tehát illik magyaros nyíltsággal odalépnem a legelső olasz testvérhez és kezébe nyomnom az én szózatomnak egy példányát. Így is cselekedtem.
Már ami ezután következett, homályos előttem. Az a katona, akihez hazafias bizalommal közeledtem, átvette az írást és figyelemmel kezdte olvasni. Tiszt volt, tehát művelt ember, aki csak annál jobban fogja megérteni azt a lelkes beszédet, melyben a magyar nemzet hozzája fordul. S nyugodtan álltam meg előtte, szívemben azzal a boldogító érzéssel, hogy ha már fegyverrel nem, legalább az ilyen papiros-bombavetéssel segítek hazámon. S vártam, hogy a tiszt magához fölemeljen s megcsókoljon.
Hát hiszen: fölelemelni fölemelt, de nem hogy megcsókoljon, hanem batyuvá göngyölített össze, aztán odadobott egy másik katonának, akit maga mellé parancsolt, ez meg egy harmadik vitéznek a karjai közé lódított, úgy, hogy mint holmi repülő csomag egyszerre csak azon vettem észre magam, hogy az utcára értem, s ott hempergek a sarki kofa lábainál, aki anyai jószívűséggel emelt föl, arcomat megtörülte, összekuszált hajamat lesimította, egy darab krumplicukrot is dugott a számba, s megszidott, mert hogy bizonyosan a pinckémmel tettem kárt valamelyik ablaküvegben. Aztán az egyik katona gombjában megsérült orromról mosta le a vért.
Ez volt az első vércsöpp, mely 1848-ban a haza védelmében elfolyt. S az az első vér az én orromról csepegett alá. Pista bátyám pedig eltűnt. Csak másfél év után ismertem föl abonyi házunkban egy lezsarolt, bujdosó honvéd főhadnagyban az én egykori tanítómat.
Α mozgalom elején sokat nézegettünk be akkor a Pillvax-kávéház ablakain, hol hátul az udvar felől, hol elől az utcáról. Itt gyülekeznek együvé, mondák, a forradalom szítói és terjesztői: csupa híres író.
Másodmagammal aztán be is settenkedtünk egyszer valamely keddi nap szabad délutánján oda, ahol megszületett a forradalom. [Korn?] Bandi barátom ismerte már valamennyit. Az a hosszú száraz ember, aki most kapaszkodott fel a biliárdra s onnan egyre kiabálja, hogy: „Nem kell táblabíró-politikal!” – az volt a Pálffy Albert, aki nemsokára ezután a „Március 15-ike” című napilapot indította meg. Mikor a tekeasztalról lehúzták, helyébe egy másik ifjú mászott fel. Az volt a Vasvári Pál. Melléje szegődött egy szép szőke legény, kékszemű és csengő, édes hangú: a Jókai Móricz. (Még akkor icz-telen volt.) Egyszerre aztán mindnyája szónokolt. Ekkor tette a hosszú Pálffy azt a nevezetes indítványt, hogy: „Uraim! Hát ha egyszerre csak hárman beszélnénk?” Amire nagy derültség támadt. S valóban megesett a nagy csoda, hogy egyszerre csak hárman beszéltek. De így is megértették egymást, mint ahogy a következmények be is bizonyították.
Harmadnap, hogy arra fordultam, már eltűnt a bejárat fölül a Pillvax név s ívalakban szabott címer-tábláról, zöld alapon fehéren árnyékolt piros írásban, ez a cím virított le ránk: „Forradalmi Csarnok”.
Nem volt nagyobb ünnepe a pest-budai lakosságnak, mint mikor azt hirdették a plakátok, hogy „Ma délután 4 órakor népgyűlés a Múzeum udvarán.” (Mert ronda, puszta udvar volt az akkor s nem, mint ma, gondozott kert.) Feketéllett a tér a tenger sokaságtól.
A nagy palotának innenső (északi) párkánya volt a tribün. Ott váltakoztak egymásután a „Forradalmi Csarnok” szózatos ifjai. Hogy még akkor nagyobbrészt németajkú fővárosiaknak is jusson a malasztból, Rottenbiller [Lipót] szólt hozzájuk az ő nyelvükön. Soha el nem felejtem azt a gyűlést, midőn a lengyel küldöttség jelent meg ott közöttük [1848. április 7.]. S mert minden testvéri rokonérzet mellett is, magyar a lengyelt, lengyel a magyart meg nem érti, ha csak németül nem beszél egymással: idegenből jött barátaink német szóban ajánlották fel nekünk régi fegyvertársi karjokat és százados hűségüket. Rottenbiller a magyar haza nevében megölelvén a festői nemzeti jelmezben díszeskedő lengyeleket: forraló, izgató, már szinte dühre fakasztó szavakban tüzes esőt bocsátott rá az osztrák szoldateszkára, mely vérünkkel, velőnkkel hizlalja telhetetlen bendőjét – sírját a nemzetek szabadságának. Akinek tellett, ádázul ordított. Mi gyengébbek: asszonyok és gyermekek, sírtunk. De azért följárt emlékezetemben az a péppé taposott véres tömeg ott a hídon.
Egyik gyűlés a másikat érte. Egyszerre azonban elnémult a Múzeum udvara. Megszűntek a népgyűlések – fegyverben állott az ország.
Porzó (Ágai Adolf), Utazás Pestről – Budapestre 1843-1907. Rajzok és emlékek a magyar főváros utolsó 65 esztendejéből, 1. kiadás, Budapest, 1908; 3. kiadás, Budapest, 1912, 33-41.
