Folytatjuk a korábbi hagyományok mentén HIVATÁS rovatunkat. Jelenlegi főszereplőnk Szabó Dániel SP, aki a kecskeméti Piarista Gimnáziumból érkezett a rendbe Márkus Rolanddal egy időben; mindkét fiatal 2015 augusztusától a Kalazantinum (piarista növendékház) lakója. Az idei kaazantínumi nyílt napokat követően beszélgettünk Dániellel saját hivatásáról, életútjáról.
Szabó Dániel a kecskeméti Piarista Gimnáziumból érkezett a rendbe Márkus Rolanddal egy időben, akivel 2015 augusztusától a Kalazantinum (piarista növendékház) lakója. Idén tavasszal nyílt napokat szerveztek Kalazantinumi Napok címmel, ahová szeretettel várták a szerzetesi hivatás iránt érdeklődő, még útjukat kereső 11. és 12. osztályos tanulókat és érettségizett diákokat, akik szívesen belepillantottak egy hétvégére a növendékház életébe. A nyílt napokat követően beszélgettünk Danival saját hivatásáról, életútjáról.
Ha visszatekintesz a gyökerekre: honnan indultál az Istennel való kapcsolatodban? A családból „hozod” a hitet, vagy magad találtál rá erre az útra?
Talán onnan érdemes kezdenem, hogy a kerekegyházi egyházközségnek a családom mindig is aktív tagja volt. Kisgyerekkoromtól ahhoz szoktam hozzá, hogy kereszténynek lenni az valamifajta közösségi dolog. Így örömmel és lelkesedéssel kapcsolódtam be az egyházközség ificsoportjába, amint csak lehetett. Kicsivel később, szintén Kerekegyházán, a helyi antiochiás közösségnek is tagja lettem. Az a hit, amelyet otthon a családomtól kaptam, ebben a közösségben alakult tovább. Nagyszerű lehetőséget adott ez a csoport arra, hogy mi, nagyjából egyidős fiatalok, megosszuk egymással gondolatainkat és tapasztalatainkat a hitünkről, életünkről. Én pedig sokat tanultam az idősebbek szavaiból, és magam is szívesen osztottam meg meglátásaimat és felfedezéseimet a többiekkel. Gyakran törtem a fejemet ugyanis az Istennel és az élettel kapcsolatos „nagy kérdéseken”. Ha pedig rájöttem valamire, általában nehezen álltam meg, hogy ne újságoljam el másoknak is.
Mi inspirált a piarista rendbe lépésedben?
Talán az előbb elmondottak alapján az már látszik, hogy gyerekkoromtól nagy érdeklődéssel fordultam Isten dolgai felé. Úgy éltem meg, hogy Istenben és a vele való kapcsolatban van a válasz az élet kérdéseire, melyek az én kérdéseim is, és az a fajta boldogság, amelyre minden ember vágyódik. Ez a tapasztalat lenyűgöz engem, és nagyon lelkesít, hogy azon dolgozzam, hogy másokat is lenyűgözzön. Gimnáziumi tanulmányaim során a tanítás is nagyon megtetszett nekem. Nagyon szerencsés voltam, mert három piarista szerzetes is tanított a középiskolai évek folyamán. Az ő életük példája azt mutatta számomra, hogy ami engem annyira vonz, az piaristaként nagyszerűen megélhető. Szép lassan egyre közelebb jött hozzám a piaristaság gondolata, míg végül az érettségi évében jelentkeztem a rendbe.
Mit jelent számodra szerzetesnek lenni?
Tavaly újabb és újabb tapasztalataim és meglátásaim születtek arról, hogy mit jelent ez a hivatás. Talán ez arról is elárul valamit, mennyire nehéz egy ilyen kérdésre válaszolni. Számomra a szerzetesség alaprétege az Istenhez fűződő kapcsolatban van. Szerzetesként Krisztus életformáját próbáljuk élni, követve őt a szegénységben, tisztaságban és engedelmességben. Az én olvasatomban ez arról tanúskodik, hogy a boldogság végső soron az Istennel és az emberekkel való közösség és kapcsolat megélésében van. A jelöltségbe azzal a kérdéssel érkeztem, hol leszek én boldog, ezt kerestem. Aztán a noviciátus elején a piarista szolgálat lelkesített igazán, vonzó volt számomra a gondolat, hogy másokért éljek. Végül pedig arra bukkantam rá, hogy végső soron egy személyért vagyok itt, Jézus Krisztusért. Valami ilyesmi számomra szerzetesnek lenni: az Istennel való kapcsolatból elindulva, az életformán és az apostoli munkán át újra visszatérni az egész értelméhez és céljához, Istenhez és az ő országához.
Mi volt a gimnáziumban a legmaradandóbb élményed?
Azt hiszem, hogy a legmeghatározóbb élményeim piaristákhoz kötődnek. Az osztályfőnököm, Galaczi Tibor tanár úr sokat segített nekem az évek folyamán. Amikor erre gondolok, jó beszélgetések villannak be teológiai kérdésekről és problémákról, a hivatásomról, az életről.
Mely irodalmi, zenei vagy szépművészeti művek azok, amik mélységükben megérintenek/megérintettek?
A középiskolában Ady Endre költészetét kedveltem leginkább. Különösen is kedves volt nekem a Krisztus-kereszt az erdőn című verse. Van is egy festmény a szobám falán egy havas erdőben álló feszületről, amely mindig ezt a verset juttatja az eszembe. Ha arra gondolok, hogy a közelmúltban mi tett rám mély benyomást, akkor elsőként az Eddie, a sas című film jut az eszembe, amit épp a napokban néztem meg az egyik rendtársammal a moziban. A mostanában kézbe vett könyvek közül pedig William Paul Young: A viskó című művét olvastam nagy érdeklődéssel.
Vannak-e „klasszikus” példaképeid?
Nem tudom pontosan, ki számít klasszikus példaképnek, de azt hiszem, van ilyen ember az életemben. Még egészen kisgyerek voltam, amikor megismertem Seffer Attilát, aki szintén kerekegyházi volt, és épp akkor kezdte el teológiai tanulmányait a szegedi szemináriumban. Fontos személy lett az életemben, össze is barátkoztunk, és sokat segített nekem az évek során. Őt kértem fel bérmaapámnak is. Ma is fontos nekem, hogy mit gondol, hogyan látja a világot. Néha igazán jó olyan emberrel beszélgetni, aki kicsit kívülről látja az életemet és a rendet is. Attilának a szelídsége, a jóindulata, a közvetlensége fog meg leginkább, talán épp azért, mert ezeken a területeken szeretnék a leginkább fejlődni.
Hogyan töltöd legszívesebben a szabadidődet?
Mostanában sokat szoktam főzni. Mióta a rendben vagyok, ez lett az új hobbim. A főzés kikapcsol, igazi szabadidős tevékenység. A rendtársak eléggé hálásak is szoktak lenni, ha ilyen módon kapcsolódom ki. (Nevet.) A barátaimmal is sikerül időnként találkoznom, ami nem olyan egyszerű mostanában, hiszen a többségük nem Budapesten él.
Mit gondolsz arról a kijelentésről, hogy „a kereszténység veszélyben van Európában”?
Nem hiszem, hogy ez a kijelentés aktuálisabb lenne ma, mint az Egyház történelmének előző korszakaiban, de azt sem gondolom, hogy igazabb lenne. Amikor valaki félti a kereszténységet, akkor vajon mire gondol: egy kulturális örökségre, egy társadalmi értékrendre, közösségekre vagy emberek személyes hitére. Azt hiszem, nagyon különböző állásfoglalások születhetnek a különböző szempontok alapján. Talán azt a kérdést is fel kell tennünk, hogy mások vagy magunk miatt kell-e – ha kell – féltenünk a kereszténységet Európában.
Hogyan képzeled el a szerzetesség jövőjét, s azon belül saját későbbi életedet?
A szerzetes Jézus Krisztust követve, az ő életformáját igyekszik megélni. Azt hiszem, hogy Krisztus mindig vonzó ideál lesz. Saját életemre nézve pedig szeretnék minél közelebb kerülni hozzá, a piarista élet ösvényein keresztül: az imádságban, a közösségemben, a tanításban és a többi szolgálatban.
SZATHMÁRY MELINDA – SZABÓ DÁNIEL SP
Fotók: Farkas Ferenc, Szathmáry Melinda
