Görbe László piarista szerzetessel Szathmáry Melinda készített interjút a közelmúltban szerzetesi és tanári hivatásáról, szakmai életútjáról, a piaristák társadalmi szerepéről. A cikket az alábbiakban közöljük.
GÖRBE LÁSZLÓ SP: „A TÁRSADALMAT MISSZIONÁLNUNK KELL.”
Matematika-fizika szakos tanár, programozó, majd igazgató, a Magyar Cserkészszövetség országos vezetőtisztje, a Keresztény Pedagógus Társaság elnöke, köznevelési tanács tagja, számos szakmai és egyházi elismerés, díj birtokosa, Kovács Mihály tanítványa, „jobbkeze”. Görbe László piarista szerzetes vezette a budapesti Piarista Gimnáziumot, a veszprémi Padányi iskolát, 2007-től pedig közel egy évtizedig a budapesti Szent Margit Gimnáziumot. Három éve visszatért a „hírös városba”, ahol a piarista Szentháromság templom plébánosaként tevékenykedik. 2019. november végén a Piarista Múzeumban a „GSM – Generációk saját mobiljai” címet viselő kiállítást nyitotta meg, mely eseményt követően beszélgetettünk az energikus és kortalan tanár úrral szerzetesi és tanári hivatásáról, élete sarokpontjairól.
Hetvenkét esztendeje, Kerekegyházán született, 1965-ben érettségizett a kecskeméti piaristáknál, majd ugyanebben az évben belépett a rendbe, 1973-ban szentelték pappá. Meséljen kicsit a gyökereiről és arról, hogy miként találta meg Önt e hivatás!
Négygyermekes parasztcsaládból származom, tanyán laktunk. Életem első hat évét itt töltöttem, ezért oly szerencsés voltam, hogy nem kellett óvodába járnom. Kerekegyházán remek káplánjaink voltak, mint pl. Bartos Béla szalézi, Németh Tibor jezsuita atyák vagy Mácz Pista bácsi, akik felébresztették bennem a papi hivatást. Innen egyenes út vezetett a piaristák kecskeméti kollégiumába, ahol e hivatástudat tovább erősödött bennem, melynek köszönhetően végül beléptem a rendbe.
Eredetileg földrajz-biológia szakos tanárnak készültem. Sajnos abban az időben bizonyos szakpárok megszűntek, ezért a matematika-fizika szakot választottam végül, mely döntést soha nem bántam meg. A noviciátus éveiben Öveges József tanár úr naponta bejárt közénk az ebédlőbe, akinek akkor, a ’60-as években jelentek meg ismert könyvei. Mikor az egyik, általunk megvásárolt könyvét dedikálta, nekem címzett soraival arra bíztatott, hogy legyek fizikus.
Mi vonzza igazán ebben a tárgyban?
Tulajdonképpen a természet sokszínűsége. Leírjuk a körülöttünk lévő világot, ezáltal képet alkotunk a természetről. Kiszámítható döntéseket csak akkor tudunk hozni, ha ismerjük a világot, amely körbevesz. Kevesen képzelik el, hogy kb. 4-5 erőtér játékában élünk: gravitáció, elektromosság, mágnesesség, elektromágnesesség. Ezek külön-külön és együtt is mozognak, ezen túl pedig nyilvánvalóan van egy isteni erőtér is – mindenekfelett.
Hogyan gondol vissza a kecskeméti diákévekre, tanáraira, a közös túrákra?
1961-1965 között voltam piarista diák, ekkor tanított többek közt minket Halász József tanár úr, Helyes László tanár úr, Jelenits István tanár úr, akik hagytak minket a magunk valójában, teljességében kibontakozni, miközben vadhajtásainkat kellő humorral, szigorral és határozottsággal nyesegették. A nyarakat rendszeresen végigdolgoztam otthon a gazdaságban, hogy a tandíjat ki tudjuk fizetni, ezért nem volt alkalmam részt venni a nyári túrákon, biciklis kirándulásokon, így ezek a közösségi élmények kimaradtak a diákéveimből. A Kalazantínumban töltött időszakban már nyaranta segédvezetőként jártam gyalogos-, biciklis-, és vízitúrákra. Ekkor szerettem meg igazán a természetjárást, és vitorlázni is megtanultam.
1975-ben diplomázott, majd a kecskeméti piarista gimnázium tanára és a kollégium nevelőtanára volt négy éven át. Fiatal, kezdő tanárként hogyan élte meg ezt az időszakot?
1975-ben a kecskeméti oktatás válságban volt, 60% körül volt csak az intézmény lehetséges tanulói létszámának feltöltöttsége. Ennek következtében viszonylag több, gondokkal küzdő és gyengébb teljesítményű diák is járt az iskolába, akiket igyekeztünk megtartani és a megfelelő tudásszintre eljuttatni – úgy érzem, ez sikerült. 1976-ban lettem itt osztályfőnöke egy nem könnyű osztálynak. Sajnos nem tudtam őket végigvinni, mert 1979-ben Budapestre helyeztek, ahol tanárként és osztályfőnökként, majd két évtized elteltével igazgatóként folytattam pályafutásomat.
Ismeretes, hogy aktív szakmai kapcsolat fűzte Kovács Mihály tanár úrhoz, akinek később monográfusa is lett.
Kovács tanár úrral először egy gimnáziumi osztálykirándulás során, Budapesten találkoztam, amikor kipróbálhattuk a legendás Csodamalmot, melyet természetesen nem sikerült legyőznünk. (Mosolyog.) Teológus koromban, a nyugatról kapott műszereket mutatta be a rendháznak, egy-egy előadás vagy különféle kísérletek keretében – továbbképzés-szerűen az atomfizika és az űrhajózás vívmányait próbálta a rendtagokkal megismertetni.
1974-ben nála töltöttem tanári gyakorlatomat, ekkor kapcsolódtam be aktívan a szakmai munkába: reggel 6-tól este 9-ig gyerekekkel foglalkoztunk a Fizikumban. 1977-ben kaptuk meg a 16.000 USD-t érő, első TRS80 típusú személyi számítógépet is, amely hatalmas értéket képviselt akkor. Kovács tanár úr a Fizikus Klub keretében korszakalkotó technikai újdonságokkal ismertette meg a diákokat úgy, hogy közben visszavezetette őket azokra a legegyszerűbb fizikai törvényekre, melyekre e technikai fejlesztések épültek.
1979-ben Kovács tanár úr látása nagyon megromlott, abba kellett hagynia a tanítást, ezért én – a digitális technológia elkötelezettjeként – vittem tovább a Fizikumban tartott foglalkozásokat és a Fizikus Klubot, friss programozói diplomával a zsebemben. A gimnáziumban két számítógépünk is volt, egyenként 16 KB-os kapacitással. Sokan nem tudják, hogy azokon a szombatokon, amikor gyalogtúráztam a diákjaimmal, Kovács tanár úr számítógépes oktatást tartott a piarista diákok húgainak, nővéreinek, akik ilyen ismeretekhez a ’80-as évek elején máshol nem juthattak. A tanár úrnak országosan akkora tekintélye volt, hogy az iskolai számítógépek 200 millió forint értékű központi beszerzése előtt az illetékesek a budapesti piaristákhoz jöttek tanulmányozni, hogy mi történik egy informatikai foglalkozás keretében. (Egy központi döntés értemében minden iskola kaphatott egy személyi számítógépet.) Kovács tanár úr megkapta és rendszeresen olvasta a Scientific American nevű folyóiratot – főként ebből tájékozódott az újdonságokról -, emellett az űrhajózás tudományának elkötelezettje is volt.
Budapesti állomáshelyét követően, 1995-től a Padányi Bíró Márton Általános Iskola, Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola igazgatója, a Davidicum kollégium igazgatója lett Veszprémben. Milyen élmények kötik e városhoz?
Az itt töltött három esztendőben jól éreztem magamat, ahol elindítottuk a Padányi iskolát, a katolikus oktatás renoméját pedig megszereztük egy nem támogató közegben. Elmondhatom, hogy én vagyok az egyetlen piarista és talán szerzetes is, aki egy állami iskolának megválasztott igazgatója volt – két hónapig fizetés nélkül, miután az állam az érsekségnek csak augusztusban adta át teljesen az intézményt, én pedig már júniustól dolgoztam benne vezetőként, hogy szeptemberben elindulhasson az új tanév.
Visszatekintve négy évtizedes oktatói-nevelői pályafutására, mik azok a szembeszökő változások, melyeket a mai társadalomban megtapasztal?
Mostanra jutottunk el oda – amit sokan nem mernek bevallani -, hogy mélységeiben nézve a mai társadalom nem keresztény. Kecskeméten számos olyan nagyszülőkorú emberrel találkozom, akik magukat hibáztatják azért, hogy a gyerekeik nem járnak templomba, és már az unokákat meg sem keresztelik. Valójában a nagyszülők előtti generációt törték meg annak idején – a kommunizmus évei alatt az utánuk következő generáció sok mindent megőrzött a hagyományokból, de már egy „megalkudott” formában, mert a személyes istenkapcsolatot nem tartották fönt, ezáltal a tartalom üresebbé vált. Keresztény kultúránk ma nem élő a társadalomban. Rengeteg diákot elértünk ugyan, de régóta mondom: misszionálnunk kell, missziós iskolákat kell működtetni. Rengeteg „fuldokló” van köröttünk: Kecskeméten 10% alatt van a rendszeresen templomba járók száma. Sokan csak az elsőáldozásig jutnak el, majd hosszú időn át a templom felé sem néznek.
Az iskolákban a „gyerekanyag” megváltozott. A pedagógus sokáig tudásközvetítő szerepben volt, ma sokkal inkább értékközvetítőként kellene fellépnie. Az internetes világ, a média rengeteg ismeretet közöl, de nekünk azt kellene elérni, hogy a gyerek felcseperedvén teljes személyiséggel, szilárd értékrenddel rendelkezzen hitét és szakmáját illetően is. A tanároknak is együttműködő közösségként kellene léteznie a túlzott individualizmus helyett. A szülőknek pedig a nevelői jogok egy részét át kell adni a pedagógusnak, hogy hatékony legyen az oktatás és a nevelés, ami mostanság egyre elképzelhetetlenebb.
Miben látja az Ön missziós tevékenységét, szerepét?
Szerintem kulcsfontosságú, hogy a mondandónk mindig személyes legyen. A kecskeméti városi televízióban rendszeresen közvetítenek prédikációkat. Mikor én beszélek, mindig próbálok érdekes és személyes történeteket megosztani, mert ehhez tudnak kapcsolódni az emberek. A Szent Margit Gimnáziumban töltött években is megtapasztaltam, mennyire fontos a személyesség, a kölcsönös bizalom: „Vagy együtt tudunk dolgozni, vagy minden erőfeszítés felesleges” – mondtam gyakran a szülőknek. Bizalmat kellett, hogy szavazzanak nekünk, hogy az a nevelés, ami itt zajlik, az helyénvaló és értelmes. Miután ezt a légkört ki tudtuk alakítani, a 40%-os vasárnapi misehallgatottsági szint 70%-ra nőtt az intézményben. Egy másik példa a személyességre: annak idején a cserkészet azért volt sikeres, mert a legfogékonyabb korban, 10-14 éves kor között építették fel a cserkészidentitást a fiúkban. Ezt mind olyan karizmatikus és emblematikus személyek tették, mint Sík Sándor vagy a Regnum Marianum közösség akkori vezetői, tagjai, akikhez a diákok lojálisan és szenvedélyesen tudtak kapcsolódni.
Mi volt a jelmondata annak idején, amikor pappá szentelték, s amelyet most is aktuálisnak érez?
Újmisémen a szónokom mondta: „Navigare necesse est, vivere non est necesse” – vagyis: „Hajózni kell, élni nem muszáj”. Annak idején ezt a római hajósok mondták, akik Egyiptomba jártak búzáért, s akik tudták, hogy az időjárási viszontagságok vagy egyéb veszélyek miatt nem biztos, hogy visszatérnek. A piaristaság is ilyen… Bármi is történik, amíg lehetőségünk van, nekünk tanítani és tisztelni kell a diákot, akit ránk bíztak. Átadni a szükséges tudást, hogy keresztény lehessen, megtanítani az időt álló értékekre, hogy továbbvigye ezeket majd. Ez az igazi feladatunk.
Szathmáry Melinda
Kép: Farkas Ferenc, Szathmáry Melinda, piarista archívum
