„Hagyjuk, hogy Isten elvigyen oda, ahol szükség van ránk!”
Piarista misszionáriusok vallomásai 2. ANTONIO MARCO SP
Ha jól emlékszem, 1972-t írtunk, amikor az akkori generális atya, Laureano Suárez olyan piaristák jelentkezését várta, akik készek arra, hogy bárhova elhelyezzék őket. Én nagyon boldog és aktív voltam logroñói iskolánkban, mégis válaszoltam hívására, és ajánlkoztam, hogy bárhova elmegyek, ahol szükség lehet rám. Nem bántam meg felajánlásomat. Harminc év Argentína, tizenegy év India és két év Fülöp-szigetek következett.
Nem gondolnám, hogy történetem különösebb figyelmet érdemelne. Semmi különlegeset nem csináltam, csak tettem a dolgom: tanultam, tanítottam, és végeztem az éppen rám bízott feladatokat. Semmi olyan nem történt, amit érdemes lenne könyvbe foglalni vagy arany betűkkel kőbe vésni. Bármelyik piarista végig tudná csinálni. Talán egy ideig emlékeznek majd rá, de idővel minden feledésbe merül.
Még ha a történelem számára nem is volt jelentősége annak, hogy elhagytam szülőföldemet és más vidékekre mentem, nekem személy szerint sokat jelentett. Emberi értelemben kitágította látókörömet, és megtanított arra, hogy értékelni tudjam az embereket, a szokásokat és a hagyományokat. Adott egyfajta kritikai érzéket is. Ez a kitágult látókör miatt volt lehetséges.
Lelki értelemben a külföldre költözés egyfajta motor volt, amely állandó lelki dinamizmust adott nekem. Imáimban nem akartam a megszokás rabjává válni. Elkezdtem értékelni az iskoláinkban és képzési központjainkban végzett munkát. Mindez igényessé tesz ma is, és nem engedi, hogy megrekedjek a múltban.
Ahogy visszatekintek személyes történetemre, eszembe jut valami, amiről szinte már teljesen megfeledkeztem. Bár csak papként kerültem külföldre, vágyaim, álmaim, ábrándjaim – vagy nevezzük bárhogy – már jóval korábban is voltak. Képzési éveimben papnövendékként sokszor elgondolkodtam, milyen is lehet más országokban dolgozni, sőt, emlékszem, még valami egyszerű folyóirattal is együttműködtem, amelyet perui szeminaristák szerkesztettek.
Személyes tapasztalatom alapján úgy gondolom, fontos, hogy jelöltjeink, novíciusaink és papnövendékeink olyasvalamiről álmodjanak, és olyasvalamire vágyjanak, amihez ki kell lépniük a megszokottból, el kell veszíteniük biztonságukat és nyugalmukat… Álmodni bizony kell, de mindig két lábbal a földön. Nagyot kell álmodni. De két lábbal a földön.
Aztán hagyjuk, hogy Isten legyen az, aki jósága és gondviselése által vezet minket, és hagyjuk, hogy elvigyen oda, ahol szükség van ránk. Nem oda, ahol jól érezzük magunkat, vagy ahova mi akarunk menni, hanem ahol szükség van ránk.
Az Úr bölcsessége által fenntartott egyensúly a meggyökerezés (két lábbal a földön járás) és a gyökértelenség (készség arra, hogy oda küldjenek, ahol szükség van rá) között.
Antonio Marco SP
(2017)
