„Azon vagyok, hogy igyekezzem mindennap nyitott szívvel hallgatni a gyerekek mondanivalóját.”
Piarista misszionáriusok vallomásai 3. EBA RODRÍGUEZ (véglegesen elköteleződött világi piarista, Emmausz Provincia)
A meghívás, hogy megosszam „piarista misszionáriusi” tapasztalataimat, egyfajta lehetőséget is ad arra, hogy megálljak, hátranézzek és áttekintsem a befutott pályát. Utamat több „jelzőtábla, útjelző” is segítette: azoknak tapasztalata, akik már a misszionáriusi útra léptek, az imádság, a közösség, és mindazok, akikre missziós küldetésünk irányul.
Amikor általad szeretett személyek tesznek fontos lépéseket a nagyobb elköteleződés irányába, elkerülhetetlen, hogy fel ne merüljön benned a kérdés: és én, miért is ne? Itt számos olyan embert tudnék felsorolni, akik megtették ezt a lépést: piarista szerzetesek, csoporttársak és közösségi tagok, barátok és barátnők. Döntésük elgondolkodtatott, vajon mi motiválhatta őket abban, hogy igent mondjanak egy kockázatos ajánlatra: lemondtak addigi terveikről, elbúcsúztak (anyagi és érzelmi) biztonságuktól, és kalandos, ismeretlen vizekre eveztek. Milyen erő segíthet megküzdeni a félelmekkel, a kétségekkel, a bizonytalansággal?
1. Amikor egy nap engem is utolért ez az ajánlat, szerencsére nem egyedül kellett fogadnom a hírt. Az első segítséget az jelentette, hogy egy társam jelenlétében gondolkodhattam el azon, hogyan is döntsek. A második segítség az volt, hogy biztonságot adott a tudat: a testvériség és a rend küld engem. Nagy ajándék („mérgezett ajándék”, mondaná Andreu Trilla), hogy nem egyedül kellett meghoznunk ezt a döntést. Sőt, azzal, hogy olyan emberek választottak ki bennünket, akik bíznak abban, hogy képesek vagyunk más helyekre is elvinni a nevelésen keresztül evangelizáló piarista missziót, úgy éreztük, szeretet, bizalom és hála vesz körül bennünket.
A küldő közösség nagy támogatást jelent, és ugyanígy a fogadó közösség is. Venezuelában és Vitoriában volt szerencsénk olyan közösségekben élni, ahol mélyen megélhettük az örömöt. Úgy éreztük, vannak, akik társaink az imádságban, sőt a missziós munka során jelentkező kétségek és bizonytalanságok idején is elkísérnek minket. A közös, átimádkozott és megvitatott döntések biztosabbak az egyedül meghozott döntéseknél. A közösen megélt élet, imádság és misszió a személyes növekedéshez is nagyban hozzájárul, ugyanis gyakoroltatja az elengedést, a másik helyébe képzelhetjük magunkat, megismerhetjük minden egyes közösségi tag gyengeségeit és erősségeit, együttérezhetünk a veszteségekben és a csalódásokban; továbbá együtt örülhetünk a közösségi és egyéni szintű előrehaladásoknak és felfedezéseknek.
Misszionáriusként a legelső tantárgy, amelyet el kell végeznünk az az, hogy tanuljunk meg közösségben élni. Ugyanis tudjuk, hogy a misszió nem magányos feladat, és tudatában vagyunk annak is, hogy segítenünk kell egymást abban, hogy a missziós szolgálatba, a közös küldetésbe fektessük minden képességünket, hogy így jelentősebb és hatékonyabb munkát végezzünk, és jobban együttműködjünk az Igazsággal.
2. Egy másik ilyen jelzőtábla, amely a missziós út során segített engem (minket), az imádság, az Istennel való kapcsolat. Gazdagabbá vált ez a kapcsolat, ugyanis sok forrásból táplálkozott: a napi rendszerességű közösségi imából, a szentmiséből, a gyerekekkel együtt végzett imából, a megbeszélésekből, az evangélium olvasásából, a teológiai tanulmányokból… Egy piarista szerzetesi közösségben élve jó szokásokat, a napi és heti rendszerességű imádság rutinját lehet kialakítani, ami aztán, ha elmarad, veszteségként éljük meg. Mi három évig voltunk Venezuelában, a lomasi közösségben, ahol mindennap együtt imádkoztuk el a reggeli dicséretet. Visszatérve Bilbaóba hiányozni kezdett ez az ima, úgyhogy végül vettünk magunknak egy kis zsolozsmáskönyvet, hogy párban imádkozhassuk. Páros életünkbe azonban nem volt olyan egyszerű beépíteni ezt a szokást, mint ahogy képzeltük. Lehet, hogy nem ugyanolyan intenzitással keressük az Istennel való találkozást, mint mikor „missziós földeken” voltunk (vagyunk). Amikor ugyanis nem vesz körül a megszokott érzelmi biztonság, nincsenek ott a biztos kapaszkodók, amikor nagy felelősséggel állsz szemben, én legalábbis néha kétségbe voltam esve, hogy talán nem végzem jól a munkámat, hogy nem hozom a szintet, hogy nem adok megfelelő választ a misszióra, és egyedül, nagyon egyedül kezdtem érezni magam. Ilyen pillanatokban válik egyértelműbbé Isten jelenléte, ilyenkor éreztem magamhoz igazán közel, és ilyenkor éreztem magamon megértő tekintetét, ölelésének és szavainak biztonságot adó melegét. Az ilyen pillanatokban fájdalmas és felszabadító élményt jelent Jézus keresztjére tekinteni. És sokkal inkább ilyen élmény, ha tekintetünket a helyi emberek közelsége, sőt szerető és támogató közösségünk tekintete is elkíséri. Ez a kétszeres (háromszoros) tekintet adott nekem erőt ezekben az években, hogy mindennap új lendülettel vessem bele magam küldetésembe.
3. És végül azok az emberek, akikhez küldetésünk szól. Isten ott válik jelenvalóvá a veszteségekben és a kisebb-nagyobb csodákban, melyeket missziós munkánk és a Szentlélek ajándékoz nekünk folyamatosan. A venezuelai és vitoriai gyerekek, fiatalok, családok, tanárok, csoportvezetők is segítettek abban, hogy utam egyre inkább kiegyenesedjék a misszió során, ugyanis visszatükrözték hozzáállásomat és (nem mindig tiszta) szándékaimat, melyeket mutattam. Idővel rájöttem, hogy türelmesebbé, alázatosabbá, mértékletesebbé és irgalmasabbá váltam. Természetesen még hosszú, nagyon hosszú út áll előttem. Azon vagyok, hogy igyekezzem mindennap nyitott szívvel hallgatni a gyerekek mondanivalóját, hogy próbáljam meglátni a szemükben a valóságot, és megérteni, mit akar nekem (nekünk) üzenni Isten az ő szavaikon keresztül.
Úgy gondolom, a piarista rend missziós kihívása ez lehet: hogy az általunk kísért kisfiúk és kislányok tekintetén keresztül neveljünk, evangelizáljunk és idézzünk elő változást. Ugyanakkor jobban meg kellene osztanunk egymással ezeket a tekinteteket, együtt, közösségben, a testvériségen és a renden keresztül kellene terveznünk. Ugyanis a közös tervek által válnak valóra az álmok, és azok teszik őket folytonossá és szilárddá. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, gazdag és mély közösségi életre van szükség, ahol megismerhetjük és kölcsönösen segíthetjük egymást, hogy minden képességünket bevessük e közös álom megvalósítása érdekében.
Eba Rodríguez, véglegesen elköteleződött világi piarista (Emmausz Provincia)
(2017)
