2013. januárjában Kozma László, az Új Ember magazin munkatársa interjút készített Kállay Emil atyával. A cikk teljes terjedelmében az alábbiakban olvasható.
Januárban Kozma László, az Új Ember magazin munkatársa interjút készített
Kállay Emil atyával. A cikk teljes terjedelmében az alábbiakban olvasható.
– A
piaristák néhány éve újra jelen vannak Erdélyben, éppen a székelység egyik
központjában, Csíkszeredán.
Milyen erdélyi hagyományokra tekint vissza a rend?
– A piarista rend Erdélyben is gazdag
hagyományokkal rendelkezik. A Trianon utáni időktől Erdélyhez soroljuk az
egykori Partiumot is, a Nagyvárad-Szatmárnémeti által jelzett ívet. 1725-ben
Nagykárolyban indult meg az élet a piaristák számára, itt nyitottak iskolát, majd ezután 1717-ben Besztercén, 1730-ban
Máramarosszigeten, ugyancsak 1730-ban Szentannán, 1741-ben Medgyesen, 1776-ban
Kolozsváron, 1788-ban pedig Temesváron kezdtük meg az ifjúság nevelését. Nem
mindegyik intézmény bizonyult tartós alapításnak, minden a gyermeklétszámtól függött. Egészen 1948-ig létezett a temesvári, a
kolozsvári, a máramarosszigeti és a nagykárolyi iskola. A Székelyföldre a
piaristák korábban nem jutottak el. Székelyföldhöz legközelebb Medgyes volt,
ahol 1741-től 1789-ig működött piarista fenntartású iskola.
A magyar kultúra és művészet történetében jelentős szerepet játszottak
a diákjaink. Vasvári Pál, a
szabadsághős,Ady
Endre és a festőművész Markó
Károly Nagykárolyban volt piarista diák, Herczeg
Ferenc Temesváron, Jósika
Miklós báró és Kuncz
Aladár, a Fekete
kolostor szerzője, Passuth
László, Sánta Ferenc és Szervátiusz
TiborKolozsváron. Juhász
Gyula Máramarosszigeten is tanított. Budán járt a
piaristákhoz Majláth Gusztáv Károly erdélyi
püspök. Temesváron pedig még Bodor Pál újságíró
nevét is említhetem. Aztán hosszú szünet következett, a kommunista korszak nem
tette lehetővé, illetve felszámolta működésünket.
– Mikor érkeztek a Székelyföldre?
– 2007 szeptemberének első hetében érkeztünk, a rend tavaszi
döntése után. A mostani épületünk
a Márton Áron Gimnázium mögött akkor még nem volt készen, úgyhogy a Szent Kereszt-plébánián kaptunk két vendégszobát.
Sokat segítettünk a pasztorációban, és az ottani gyerekekkel foglalkoztunk.
Felvettük a kapcsolatot a Segítő
Mária Katolikus Gimnáziummal, ahol négyszáz diák tanul. Összesen körülbelül
ezeregyszáz középiskolás tanuló él itt, a színkatolikus Csíkszeredában. Szeptember 14-én van a Szent
Kereszt-templom búcsúnapja, így érkezésünk összekapcsolódott ezzel az ünneppel. Darvas-Kozma
József plébános ugyanis megkért bennünket, hogy
tartsunk szentbeszédet, így bekapcsolódtunk a Tamás
József püspök atya által bemutatott szentmisébe, és átérezhettük, milyen erőteljesen árad itt a
hit, a liturgia. Az volt az első benyomásunk, hogy a papság nagyon összetart.
Vagy huszonöt pap jött össze a búcsúra Alcsíkból, Felcsíkból, velük együtt ebédeltünk,
vacsoráztunk. Nem mondhatnám,
hogy csak a bajokkal foglalkoznának, szép számmal akadnak közöttük olyanok is,
akik tele vannak derűvel, bizalommal.
Nagyon fontos, hogy a székelység érezze: nemcsak elmenni lehet
innen, mint sokan tették, hanem visszatérni is. Annak idején engem is nagyon
megrendített a kettős állampolgárságról szóló magyarországi népszavazás
eredménye. Abban az időben minden reggel hallgattam a Határok
nélkül műsorát. December 6-án volt Gyergyószentmiklóson a búcsú napja. Anyai ági
rokonaim egy része ott él, a mai napig járok oda, gyakran felkeresem őket. A
templomok szentélyében mindenütt ott lehet látni a magyar zászlót. A
népszavazás után azonban szépen levették, és a magyar himnuszt sem énekelték. A
románok közül sokan azt mondják az itteni magyarokra, hogy bozgorok, azaz
hazátlanok, s a népszavazás idején az anyaországiaktól is megkapták ugyanezt a
minősítést: kiderült, nekik sem kellenek. Ez nagyon fájdalmasan érintette az
itt élőket. Én mindenképpen azt akartam éreztetni velük, hogy mi igenis
gyökeret akarunk itt verni.
Azért jöttünk ide, mert szolidaritást akarunk vállalni a
székelységgel, mert itt akarunk piaristaként
élni, és piaristaként nevelni az ifjúságot. Már több erdélyi növendékünk tanul
odaát, Magyarországon, s ha majd végeznek, szépen visszajönnek. Az erdélyi
piarista rend mindig maga termelte ki a rendtagokat.
– Milyen személyes kötődései vannak a Székelyföldhöz?
– Csíkszereda számomra az anyaföldet jelenti: édesanyám itt
született, ide való a családja.
Apai nagyapámat ide helyezték vasúti pályamesternek, így apám is itt nőtt fel.
Ő még a csíksomlyói gimnáziumba járt, a mostani gimnázium elődjébe. Azt az épületet 1909-10-ben építtette fel a
katolikus egyház, s már vissza is kapta a tulajdonjogát. Apám itt ismerte meg
anyámat. Megszerették egymást. 1920-ban azonban apámat az egész családjával
együtt kiutasították, mert
anyaországiak voltak. De 1922-ben eljött anyámért, és feleségül vette. Mi a
bátyámmal már Magyarországon születtünk. Kisgyerekkoromban sokat nyaraltam a csíki nagymamánál, ezért nagyon
kötődöm Csíkszeredához. Ötéves voltam, amikor fölvittek a hargitafürdői
nyaralóba. Egyik reggel elküldtek a borvízforráshoz vízért. Mindenki magyarul
beszélt, így fogalmam sem volt arról, hogy ez egy másik világ. Visszafelé jövet
torkomszakadtából énekeltem a magyar cserkészindulót: „Fiúk, fel a fejjel…,
álljunk csatasorba vidáman!”
Egy pap bácsi lélekszakadva rohant ki a házból, hogy lássa, ki az a bátor
gyerek, aki itt 1934-ben a magyar cserkészindulót énekli. Mindjárt megszeretgetett,
és később nagyon jó kapcsolat alakult ki közöttünk. Bíró
Ferencnekhívták a
plébánost. Nagy magyar volt.
Fölfedezte, hogy az óvodában nagyszerű irredenta verseket tanultam, úgyhogy
előszeretettel szavaltatott.
Szívesen jártam oda. Akkoriban „büdösgödörnek” mondták, most motettának azt a területet, ahol – a Hargita vulkanikus eredete miatt
– máig kénes gáz tör a felszínre.
A kén nagyon jó hatással van az ízületekre meg a reumára. Az öregek ezért bent
álltak a büdösgödörben, én meg odajártam hallgatózni, miről beszélgetnek.
Dicsérték a plébánost, hogy milyen nagyszerű ember, több ízben is megkapta már
a „douázeci cincit” (dózecsecsincset). Otthon megkérdeztem, mit jelent ez, s akkor mondták el, hogy románul
így hívják a huszonötöt. Abban az időben ugyanis szokás volt, hogy aki nem
tetszett a hatóságoknak, azt
bevitték a rendőrségre, derékszögbe állították, és huszonötöt vertek a fenekére. A pap bácsi azonban csak annál
keményebb lett a fenyítéstől. Nekem igazi példaképemmé vált. Ötéves koromtól tizenegy éves koromig nyaraltunk Hargitafürdőn, úgyhogy jó
néhányszor volt alkalmunk találkozni. Ott, a Szent István-kápolnában indult el
a hivatásom. Kint játszottunk
a többiekkel, amikor egyszer jött a plébános, és behívott a kápolnába. Az
oltáron egy edényben olaj volt, a tetején egy parafa dugóban mécsbél úszott.
Azt mondta: „Fiam, ennek a mécsesnek mindig égnie kell, mert ez arra
figyelmeztet mindenkit, hogy itt van az Úr Jézus. Ha nem ég, akkor jössz, és mi
ketten kicseréljük a mécsbelet.” 1944-ben nyaraltam itt utoljára. Aztán a
románok hamarabb kiugrottak a háborúból, mint mi. A háború után hosszú ideig
nem jöhettünk Székelyföldre.
A Jóisten 2007-ben vezetett vissza Csíkszeredába, ahol valamikor
elindította a hivatásomat.
2010. április 24-25-én meglátogatott Rómából a rend legfőbb elöljárója, Pedro
Aguado generális, Mateusz
Pindelski generálisasszisztens és Ruppert
József volt generálisasszisztens. Ők is nagyra értékelik a magyar provinciának ezt a
kezdeményezését.
Kozma
László
