Az iskolai tanévzáró ünnepélyek általában hasonló forgatókönyv szerint zajlanak. Idén azonban utódiskolánkban, a temesvári Gerhardinumban valami különleges esemény zajlik. Minden úgy kezdődik, mint má
Az iskolai tanévzáró ünnepélyek általában hasonló forgatókönyv szerint zajlanak. Idén azonban utódiskolánkban, a temesvári Gerhardinumban valami különleges esemény zajlik. Minden úgy kezdődik, mint máskor: az aula magnában gyülekeznek a diákok és a tanárok, felsorakozik a kórus. A diákok izgatott beszélgetésébe időnként behallatszik az ácsok kopácsolása: építik az iskola főbejárata feletti tornyot.
Pillantásom a dobogón felállított, drapériával és virágokkal feldíszített állványon lévő nagy Kalazanci Szent József képre esik. A toszkán piarista atyák ajándéka a Gerhardinumnak. Ott ül az első sorban Dante Sarti volt olasz provinciális atya is, az ő gondoskodásából született újjá a kép. A képen a komoly tekintetű Kalazancius mellett a Konstitúciók könyve látszik és kedves imádságának első szavai olvashatók: „Sub tuum praesidium…" Az iskola védőszentje ugyan Szent Gellért, de ma Kalazancius atyánk is visszatért az egykori piarista iskolába, szerető és védő tekintettel nézi a dobogórol az ifjúságot és a nevelőket.
Az iskola kórusa orgonakísérettel egy Szent Gellért himnuszt énekel a tanévzáró megnyitásául. Az igazgatónő bevezető szavai után megkezdődik a díjak kiosztása: előbb az országos versenyeken győztesek kapnak jutalmat, majd osztályonként a legjobb tanulók. Meghatva nézem a szép szokást: mivel a díjazandók természetesen már előre tudják, hogy a diákság tapsa között ki kell majd menniük átvenni az oklevelet vagy egyéb díjat, ezért már egy szép csokor virággal érkeznek, amelyet viszonzásul átadnak tanáruknak. Aztán a díjkiosztás befejeztével megint a kórus énekel: „Felmutat égbe Szent Gellért keresztje…". Kocsik Zoltán spirituális atya kihívja a dobogóra Sarti atyát, aki átadja a képet, meghatottan emlékezik a régi piaristákra és buzdítja a diákokat mindannak a szépnek és jónak követésére, amit nekik örökségül hagytak. Olaszul beszél, szavait én fordítom magyarra, majd egy öregdiák, Pogány úr mondja el mindezt románul. Igaz ugyan, hogy a képet az iskola kapta és ezért a diákoké is, de persze olyan ajándék, amelyet nem lehet hazavinni. Ezért emlékbe mindnyájan kis érmet kapnak: az egyik oldalán Kalazancius atyánk, a másikon a Piarista Iskolák Édesanyja látszik. Ezt haza lehet vinni…
Jakab Ilona igazgatónő beszédével zárul az ünnepség. Látszik, hogy nem azt a beszédet mondja, amelyre készült. Talán meghatotta az esemény, megérintette a piarista múlt, talán ott él még lelkében a pár hete tartott szép öregdiák találkozók emléke. Kalazancius példáját mondja a diákoknak, aki már a legkisebb kortól akarta nevelni a rábízottakat – utalván ezzel arra is, hogy az iskola kapuit ez év őszétől megnyitják a hat évesek számára: első általános iskolai osztály nyílik. Elmondja, hogy Kalazancius a tanítás után hazakísérte a gyermekeket: védte őket az utca veszedelmeitől. A jó iskolának, az Alma Maternek is kötelessége, hogy nézzen a kirepülő diákok után, rájuk is vigyázzon. Aztán felállunk, mert felhangzik az O Pater parvulorum. Hányszor hangzott el vajjon ez a himnusz a piarista diákok ajkán a régi időkben? És most ismét…
Kalazancius atyánk képe, a felhangzó piarista himnusz újra piarista iskolává tette egy órára az épületet. A diákok tapsolnak, búcsúzkodnak, majd markukban szorongatva a kapott érem ajándékot nekindulnak a vakációnak. De csak a többség: a tizenkettedikesekre még vár a szóbeli érettségi…
Ruppert József
