Medvigy Mihály az első világháború kitörésével egy időben, 1914. július 29-én született Nagyváradon. Írásunkban róla emlékezünk. (szerzők: Stéhli Ferenc és Koltai András.)
Medvigy Mihály az első világháború kitörésével egy időben, 1914. július 29-én született Nagyváradon. Apai ágon a családja Kárpátaljáról származott. Dédapja Bereg vármegyében, Dávidházán volt görög katolikus rutén kántortanító. Nagyapja már Nagyváradon élt, az ottani főtörvényszéken, az ítélőtáblán volt tanácselnök. Apja – szintén Mihály – ügyvéd volt, de fia születése után hamarosan bevonult a katonasághoz. A háború végén csont-, tüdő- és gégetuberkulózissal szerelt le, és másfél év múlva meghalt.
A fiatal özvegy anya, Pajor Gizella ekkor három kisgyermekével egy marhavagonban elhagyta Nagyváradot, és Debrecenbe költözött szüleihez. (Később, mint hadiözvegynek, trafikja volt Budapesten, és a fővárosban hunyt el 1978. március 31-én.) Mihály az elemi osztályokat a debreceni evangélikus iskolában végezte, majd az 1924/25. tanévben a gimnáziumot a piaristáknál kezdte el. A VI. osztály elvégzése után, 1930-ban jelentkezett a piarista rendbe, és a váci noviciátusi év után a VII. és VIII. osztályt a rend kecskeméti gimnáziumában végezte el. Itt tett érettségi vizsgát jeles eredménnyel. Az 1933/34. tanévtől öt éven át a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem hittudományi karán tanult, ahol 1939-ben végzett. Közben 1936. szeptember 8-án ünnepélyes fogadalmat tett, 1939. június 18-án pedig, az azóta boldoggá avatott, Meszlényi Zoltán esztergomi segédpüspök, a budapesti piarista kápolnában pappá szentelte.
Ez év szeptemberében került első állomáshelyére, a rend nagykanizsai gimnáziumába hittanárnak. Itt amellett, hogy konviktusi prefektus volt, hittanárként rögtön a Mária Kongregáció vezetője lett, majd a következő évtől cserkész- és leventeparancsnok is, 1941/1942-ben pedig városi cserkész vezetőtiszt. Három tanévet töltött itt, majd az 1942/43. tanévre a kolozsvári gimnáziumba helyezték. Ott is Mária kongregációt vezetett, beszédeket és előadásokat tartott, cikkeket írt a Hírnök, Éneklő Ifjúság és Erdélyi Iskola folyóiratokba. Hogy a szoros értelemben vett iskolai munkáján kívül mi mindent vállalt, azt bizonyítják a gimnáziumi évkönyvek. Az 1944. évi például ezeket írta róla:
„Az Erdélyi Katolikus Akció központi kulturális szakosztályának tagja, cserkésztiszt. Budapesten, a hárshegyi cserkészparkban rendezett 108. sz. cserkésztisztképző táborban előadott »A formaságok nevelő értéke« és »Vallási és erkölcsi nevelés próbarendszerünkben« címen …. A kolozsvári lombi cserkészparkban szept. 18-22-ig tartott kerületi vezetőképző tábor katolikus résztvevőinek reggeli elmélkedéseit vezette, szentmisét és szentbeszédet mondott. A IX. cserkészkerület vezetői továbbképző táborában előadott »A hitvalló-próba a gyakorlatban« címmel …; A Marosvásárhelyt rendezett Erdélyi Hitoktatásügyi Kongresszuson »Film és hanglemez középiskolai vallástanításunkban« címen két, bemutatásokkal kísért előadást tartott … A helyi világi papság decemberi konferenciáján előadott »Missziós egyesületek szervezése a középiskolában« címen. A kerületi cserkésztanács évi rendes ülésén» Mire és hogyan neveli cserkészetünk a magyar fiút?” címen, előadott az új próbarendszerről. … Teleki Pál halála évfordulóján a kolozsvári férficserkészek közgyűlésén imát mondott.” (Kihagytuk a szentmiséket, beszédeket, lelkigyakorlatokat és gyóntatásokat).
1944 szeptemberében (a Kolozsvári Gimnáziumban ekkor szünet volt) néhány napra Budapestre utazott, de már nem tudott visszatérni Kolozsvárra, amelyet október 11-én elfoglaltak a szovjet csapatok. November végén a tartományfőnökség Nagykanizsára küldte, ahol az illetékes veszprémi püspök, Mindszenty József piarista plébániát akart létesíteni. Ebben az ügyben november 20-án Veszprémbe utazott, hogy a püspököt „élőszóval tájékoztassa a nagykanizsai piarista kápolna jogi helyzetéről.” Megbeszélésük közben Medvigy atya fölajánlotta lelkipásztori segítségét Mindszentynek, aki még aznap kinevezte önálló káplánnak a Somogy megyei Pusztakovácsiba, azzal a feladattal, hogy előkészítse a plébániává alakulást. November 24-én érkezett meg a faluba, ahol a Maár-kúria kertjében álló „kis kastélyban” kapott szállást. Mivel azonban a falu a zalai kőolajmezőkért folyó harcok frontvonalába került, – december 19-én a kis kastélyba katonai kórház költözött, majd 29-én a falut alispáni rendeletre teljesen kiürítették. A lakosságot Mernye környéki favakba helyezték el, így Medvigy Mihály is a mernyei piarista rendházba ment. 1945 januárjának végén ott is kórházat helyeztek el, és az atyák egy időre szétköltöztek. Ekkor Medvigy Mihály Felsőmocsoládra ment, ahol a meg nem érkezett káplánt helyettesítette, és csak április 7-én tért vissza Pusztakovácsiba. Akkor már a tanítói házban lakott, ebédet és vacsorát pedig minden nap más családnál kapott. „Párbért kell szednem (a plébános házaspároktól szedett, terményben vagy pénzben kapott járandósága – az egyházi adó egy fajtája), egyházközségi gyűléseket vezetek, katekizálok négy iskolában (az ötödik elpusztult), minden plébániai funkciót végzek. A különleges felhatalmazások és a felettesekkel való érintkezés nehézségei miatt valóságos pápa vagyok” – írta 1945. május 25-én tartományfőnökének, Zimányi Gyulának (Tart. lev. Erdély/1945/181).
Külön foglalkozott a gyerekekkel, akiknek a templomkertben „népi játékokkal fűszerezett” hittanórákat tartott. Május 25-én Zimányi Gyula tartományfőnök kérésére lemondott kápláni állásáról, és amikor utódja, Frey Mátyás megérkezett, június közepén (jún. 10-12. között) elhagyta Pusztakovácsit. (Később egyébként még a nyári szüneteken visszajárt helyettesíteni, mint például 1947. július 20-27. között. Ld. PH, 1947).
1945 nyarát Budapesten töltötte, majd szeptemberben a rendi elöljáróság Tatabányára, a felsőgallai partikulába rendelte, ahol részese volt az egy évig működő kihelyezett gimnáziumi tagozat hősies munkájának. A piaristák egy hatszobás bányamérnöki házban laktak a Mésztelepen, és délutánonként tanítottak a felsőgallai társulati elemi iskolában. Hogy szappant kapjanak (még jegyrendszer volt), a fiatalabb piaristák, néhány műszakot is vállaltak a bányában. Medvigy Mihály a hittan mellett, latin és éneket tanított, az 1946 tavaszán beindult dolgozók iskolájában pedig vallástant, gazdasági és társadalmi ismereteket, mindennapi kérdéseket, valamint – a hallgatók kérésére – filozófiát. Itt kezdett ismeretterjesztő hangversenyeket rendezni. Magyarázatai kíséretében 1946. január 18-án Vajda Ilonka és Márta zongoráztak klasszikus és romantikus mesterek műveiből, március 1-én pedig Keindl Imre játszott Bach orgonaműveiből. Felsőgallát 1946 nyarán el kellett hagyniuk a piaristáknak, mert Tatabányán állami gimnázium nyílt. Medvigy Mihály Veszprémbe került. „A Ház jóindulatú, de egyáltalán nem kárpótol a felsőgallai meleg családi körért, ahol eddigelé a legboldogabb voltam” – írta szept. 27-én Zimányi Gyulának (PMKL, Zimányi hagy, [IV.111], Levelezés).
Veszprémben négy évet tanított, mert az 1948. évi államosítás után is a gimnázium hittanára maradt, két tanéven át, amikor még rendes tantárgy volt a hittan. A körülmények Veszprémben is szegényesek voltak, hiszen a rendházat és az iskolát tönkretette a háború. „A gimnázium második emeletén volt a szobám.” – emlékezett vissza – „Az ablakon nem volt üveg, olajos papírral volt beragasztva, úgyhogy amikor böjti szelek fújtak, az ablak olyan volt, mint a vitorla…” (Kövek fognak, 298). Zenei ismertető előadásaival Veszprémben is jó emlékeket hagyott maga után. Ezekhez nagy fáradsággal lemezjátszót és lemezeket szerzett, és minden alkalmat fölhasznált, mint például az osztályfőnöki és helyettesítő „lyukas” órákat, de 1949 tavaszán például a veszprémi állami gimnázium tanárainak is tartott ilyen összejövetelt, ahol a tanári szobában, kedves hangulatban, szakszerű és élvezetes ismertetéssel mutatta be az iskola hanglemezeit. Emellett itt is számos beszédet tartott, és 1947 nyarán ő is eladó volt az Actio Catholica nyári táborszerű tanfolyamán, Gyulán, amelyet Lénárd Ödön és Török Jenő szerveztek. (A további előadók Sík Sándor, Bulányi György és Maklári Lajos voltak.) 1948 nyarán már ő szervezett Juhász Miklóssal együtt, Veszprémben, hasonló apostolképző diák lelkigyakorlatot.
1950-ben a rend irányítása alá került, budapesti gimnáziumba helyezték. Itt tanított az 1950/51. tanévtől. Budapesten módja nyílt arra is, hogy a Hittudományi Főiskolán teológiai doktorátust szerezzen. Erkölcsteológiai témájú disszertációját 1951-ben készítette, és 1952. február 14-én védte meg. Címe: „A ius proprietatis szerzési módjainak erkölcsi alapjai”. Az 1957/58. tanévtől kezdve a gimnázium mellett a rendi teológiai főiskolán is tanított liturgiát, erkölcsteológiát, egyháztörténelmet és egyházművészetet.
Szenvedélyesen szeretett tanítani. Tárgyainak szeretetét és egyéniségének melegszívű jóságát sugározta tanítványaira. Mindvégig megőrizte gyermeki lelkületét, és a fiatalok között érezte igazán jól magát. Modern szellemű, barátságos, kedves tanár és lelkiatya volt. „Örökké mosolyt sugárzó tekintete határozott magabiztossággal párosult, fémes csengésű baritonja ellentéte volt vékony alakja látszólagos törékenységének” – írta róla veszprémi tanítványa, Lechner László. Hittanárként sokakat igazított el a hitben, és készített fel a keresztény életre, lelkiatyaként sokakat vezetett az elmélyültebb istenkapcsolat útján, a művészetek avatott ismerőjeként és rajongójaként pedig sokakat tanított meg arra, hogyan lehet gyönyörködni a komolyzene és az egyházművészetek szépségében. Egyformán tudott szólni a kisiskolások és az egyetemisták nyelvén, egyforma lelkesedéssel tudott bevezetni a hit titkaiba és a művészetek szépségébe.
„Távolt állott tőle minden mesterkélt kifejezésmód, a legkényesebb témákról is teljes természetességgel tudott beszélni. Fegyelmeznie sose kellett, mert mindig lekötötte hallgatósága figyelmét azzal, amiről beszélt.” (Lechner László). „Órái a béke szigetének számítottak a rettegett orosz és matematika órák között. Nem mintha a diákok olyan jók lettek volna, hanem mert Medvigy tanár úr áldott jóságával minden diákcsínyt eltűrt.” – emlékezett rá egy budapesti tanítványa. Budapesten az első osztályosoknál, ha valaki nem készített házi feladatot, Medvigy tanár úr megkérdezte: „beírjak egy egyest az ellenőrződbe vagy adjak egy pofont?” Eleinte a diákok inkább a beírást kérték, míg végül egyikük a pofont választotta. Medvigy tanár úr ekkor úgy adott pofont, hogy két ujját finoman hozzáérintette a diák arcához, majd elmagyarázta, hogy a pofonnak nem az a célja, hogy testileg fájjon, hanem, hogy lelkileg megszégyenítsen. Az is szokása volt, hogy ha valaki rosszul felelt, aznap még javíthatott, azaz kiköszörülhette a csorbát. Ismert mondása volt, hogy minden csorbát ki lehet köszörülni, amíg a penge tart. Egy-egy nehezebb napon öt-hat diák is megjelent szobája előtt, a Mikszáth Kálmán téri rendház harmadik emeletén „köszörülni”. A sikeres javítást pedig egy-egy bögre teával ünnepelték meg. Fantasztikus teakészlete volt, lehetett választani.
Tanárkollégái és tanítványai körében egyaránt közismert volt nem mindennapi zenei érdeklődése és tájékozottsága. Felüdülést és erőgyűjtést jelentett számára a hangversenyek és operaelőadások látogatása, de ez irányú ismereteit szívesen osztotta meg tanítványaival, sőt kollégáival is iskolai zenedélutánok tartásával. Nagyszerű lemezgyűjteménye fölhasználásával Budapesten is gyakran tartott zenei előadásokat tanítványainak és kívülállóknak. Páratlan tudását és lebilincselő előadásmódját időről-időre a piarista gimnázium kórusának vagy az öregdiákokból álló Kalazancius Kórus egyházzenei hangversenyein is élvezhették a résztvevők. Az ő liturgikus magyarázatai kísérték az 1950-es és 1960-es években a piarista papszenteléseket.
A II. Vatikáni Zsinat után a magyar katolikus egyház liturgikus és zenei megújulásának elhivatott támogatója lett. Számtalan előadást tartott, cikket és könyvet írt szakterületei izgalmas kérdéseiről, tágabb körben is megkedveltetve ezzel a keresztény művészetet és kultúrát. Óriási munkaszeretetét és munkabírását bizonyítja, hogy 1965-től az Országos Kántorképző Tanfolyam liturgikus előadója, 1968-tól kezdve pedig az Országos Egyházzenei Bizottság és az Országos Liturgikus Tanács Titkárságának tagja volt.
Alig volt olyan területe az egyház életének, amelyben ne mozgott volna otthonosan, ne kamatoztatta volna széleskörű tudását. 1976-ban például szakértőként szerepelt a Krúdy Gyula regényéből készült Kísértet Lublón című filmben (PH, 1978/I, 12). 1975-ben az ő átdolgozásában adta ki a Szent István Társulat Czapik Gyula „Áldjuk az Urat!” című ima- és énekeskönyvét az új liturgikus követelményeknek megfelelően. 1982-ben Bécsben az Opus Mystici Corporis kiadónál jelent meg Margarete Schmid által szerkesztett „Ma közösen hinni” című hittankönyv magyar változata, amelyet Medvigy Mihály és rendtársa, Meggyes János fordítottak. A diktatúra éveiben engedélyezett katolikus gimnáziumi hittankönyv-sorozat harmadik, egyháztörténeti kötetét Medvigy tanár úr írta meg „Isten népének története” címmel; ennek hetedik kiadása 1996-ban jelent meg.
Mindig is szívesen kirándult diákjaival, 1957 nyarán például a vakáció minden csütörtöki napján vezetett kirándulásokat a Pilisbe váltakozó számú résztvevővel. Az 1960-es évek végétől eljutott hosszabb zarándoklatokra, utazásokra, eleinte a szocialista országokba, de 1975 nyarán már Isztambulba és Kis-Ázsiába is. Művészettörténeti magyarázatai felejthetetlen élményt nyújtottak utastársai, utólagos élménybeszámolói pedig rendtársai számára.
1976 és 1978 között két évig a római San Pantaleo rendházban tartózkodott Tomek Vince exgenerális mellett. Némi kisegítő munkát végzett a könyvtárban, de sok szabad ideje volt, így hatvanhárom éves fejjel újra iskolapadba ült. Az első évben a Pápai Keresztény Régészeti Intézetben végezte el a bevezető tanfolyamot, a második évben pedig levéltárosi oklevelet szerzett a Vatikáni Titkos Levéltár mellett működő Írástörténeti, Oklevéltani és Levéltári Intézetben. Eközben persze járta a Várost és a Vatikáni Rádióban összesen tíz előadást tartott liturgikus és egyháztörténeti témákról. 1978-ban visszatért Budapestre, de Rómát még többször fölkereste, mint például az 1979. évi generális káptalan egyik résztvevője, vagy zarándokcsoportok vezetője. Aki Rómába kirándult, nagyon jól járt, ha Medvigy tanár úr állította össze a programját.
Római tanulmányainak eredményeként éveken át tartott hétfő esténként a budapesti rendházban előadásokat Itália művészeti emlékeiről és más témákról, amelyek méltán voltak népszerűek. Ilyen előadásokat egyébként néha máshol is tartott, például a Természettudományos Ismeretterjesztő társulat szervezésében. Ugyanakkor családi, baráti körben is tartott tanulságos diavetítéseket. Rómáról három könyvet is írt. Elsőnek a Pápa életpályák című történeti munka jelent meg 1991-ben. Ezt követte a Rómát látni… 1996-ban. Jellemzi a könyv célját alcíme: „Olyanoknak, akik egyszeri élménynél többet akarnak”. Végül 1998-ban jelent meg „A vatikáni Péter-bazilikák életrajza című munka. Valamennyit a lenyűgöző tárgyi tudás, ugyanakkor olvasmányos, élvezetes stílus, a legjobb értelemben vett ismeretterjesztő szándék jellemzi.
A budapesti gimnáziumban az 1981/82. tanévig bezárólag tanított, de – mint maga mesélte – „azt mondták nekem: te Miska, te már élvezed, ha a gyerekek komiszkodnak, ilyen nagyapai magatartással már nincs helyed az iskolában. Az igazat megvallva, világ életemben mindig gyönyörködtem a gyerekekben,” – tette hozzá – „és a legutóbbi időkben egyre kevesebbet bosszankodtam”. (Kövek fognak, 280).
A tanítást a Kalazantinumban még 1996/97. tanévig folytatta. A diktatúra bukása után, bár ekkor közel volt 80. évéhez, elvállalta, hogy 1993 és 1997 között a Miskolci Bölcsész Egyesület magánegyetemén is tanítson vallástörténetet, valamint ókeresztény és bizánci művészettörténetet, vállalva a gyakori utazásokat. Miskolci egyetemi működésének gyümölcse az Ókeresztény és bizánci művészettörténet című jegyzete, művészettörténet és történelem szakos hallgatók számára tartott előadásainak foglalata (Első kiadása 1993-ban minimális példányszámban, második, bővített kiadása, 1994-ben jelent meg). „Pedagógus életútja elismeréseként” 1994. október 23-án Göncz Árpád köztársasági elnök a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjét adományozta neki.
1997-ben érte az első agyvérzés. Óriási akaraterővel igyekezett betegségén úrrá lenni, de a baj egyre inkább elhatalmasodott rajta. A legnagyobb próbatételt számára szellemi erőinek megfogyatkozása jelentette, az, hogy – hat évtizedes tevékeny munka után – abba kellett hagynia a tanítást. Csendes alázattal fogadta keresztjét.
2001. december 24-én érte őt a halál a Szent Rókus kórházban, életének 88., szerzetességének 70., áldozópapságának 63. évében, nem sokkal a piarista kispapok látogatása után, akiket mindig is, de különösen elesettségében, a legközelebb érzett magához, s akik mindig is nagy szeretettel vették őt körül, kivált gyengeségében.
Temetése 2002. január 16-án volt a rákoskeresztúri köztemető piarista parcellájában, gyászolói hatalmas tömegének jelenlétében. Dr. Kállay Emil tartományfőnök temette. Rendtársa és egykori tanítványa, dr. Lukács László mondott ravatalánál szép imát, dr. Dénes Ferenc, volt nagykanizsai tanítványa pedig sok ezernyi volt diákja és lelki gyermeke nevében búcsúzott tőle. A temetés után a Mikszáth Kálmán téri kápolnában tartott engesztelő misén teológus tanítványai nevében Németh Attila személyes hangú beszédben idézte fel „Miska bácsi” alakját.
„Piarista tanári pályád szerpentinútján fokozatosan emelkedtél arra a magaslatra,” – mondta róla Dénes Ferenc– „ahonnan a hit- és erkölcstan, a keresztény világnézet és kultúra, egyháztörténelem és művészet egyre szélesebb mezeire tekintettél, és ennek eredményeit tanításban és nevelésben, előadásokban és könyvekben hasznosítottad, közkinccsé tetted. Tudtad, hogy a hit és annak tanítása – Széchenyi szavaival kifejezve – az a lánc, amellyel az emberiség össze van kötve a Mindenhatóval. Ennek ismeretében tanítottál bennünket.”
Stéhli Ferenc (2002), Koltai András (2012)
Források
Piarista Hírek 1943-1983
Medvigy Mihály, Emlékeim a Vigiliáról, in Vigilia 50(1985), 126.
Medvigy Mihály, Történetek Sík Sándorról, in Vigilia 54(1989), 20-21.
Kulics Ágnes–Tölgyesi Ágnes, …kövek fognak kiáltani…, Szerzetesvallomások (1988/89), Bp., 1991, 280-281,2, 297-299, 310.
Medvigy Mihály, A pusztakovácsi plébánia alapítása (Historia domus, 1944. nov. 24-1945. jún. 5.), s. a. rend. Gál József–Samu Zoltán, in Somogyi honismeret 2000:2, 29-34.
Stéhli Ferenc, Dr. Medvigy Mihály (1914–2001), in Év/Budapest, 2001/2002, 105-108 = Évk/Vác, 2001/2002, 12-14.
Lukács László temetési imája: Piarista Diák, 2002:40 (márc.), 6-7.
Dénes Ferenc búcsúbeszéde: Piarista Diák, 2002:40 (márc.), 7
Rövid nekrológ: Új Ember, 2002. jan. 13.; Piarista Diák, 2002:40 (márc.), 6; Mi, Piaristák 11(2002):1, 14.
Lechner László, Alma Mater a veszprémi várban, Veszpém, 2002, 47-49.
Haraszti Mihály, Tatabánya és a piaristák, Bp., 2009 (Magyarország piarista múltjából, 3).
