Pedro Aguado piarista rendfőnök 2025. júniusi levele
Kedves Testvéreim!
Havonta küldött leveleim sorában ez az utolsó levél, amelyet rendfőnökként írok, és arra gondoltam, hogy ezt – nem is lehetne másként – szent atyánknak, Kalazanci Szent Józsefnek szentelem. Az a meg nem érdemelt megtiszteltetés ért – mely egyben kihívást is jelentett –, hogy tizenhat éven át kísérhettem a Kegyes Iskolákat, és mindig tudtam, hogy feladatomban, a rendnek nyújtott szolgálatomban világos példakép áll előttem: alapító szent atyánk. Ezért szeretném ezt az utolsó testvéri levelet neki szentelni, kiemelve életének öt olyan aspektusát, amely segíthet abban, hogy hitelesebben éljük meg a kalazanciusi hivatást. Ezeket választottam: pap, nevelő, szerzetes, alapító és szent. Kalazancius öt vonása, melyeken érdemes egy kicsit elgondolkodunk.
PAP. Az egyik piarista fiának írt levele alapján szeretném – alázatosan – megközelíteni alapítónk elgondolását a papságról. Különösen kedves számomra a 4572. számú levél, amelyet 1648. július 30-án egy fiatal piarista papnak írt. Vagyis Kalazancius ezt a levelet nagyon idős korában írta, már a halál küszöbén. Rövid, de rendkívüli levélről van szó. Ezt írja: „Hálás vagyok Atyaságodnak azért a hűséges ragaszkodásáért, amely megnyilvánul levelében személyem és intézményünk iránt. Az Úr fizesse meg sokszorosan a lelki javak, áldások bőségével és adja meg azt a kegyelmet, hogy mélységesen megismerje az áldozópapi méltóságot, és engedje meg, hogy olyan alázattal és tisztelettel végezhesse papi teendőit, amilyet megkíván, elvár tőlünk az ilyen nagy szolgálat és félelmetes szentség. Teljes szívemből csak dicsérni tudom, hogy olyan odaadó lelkülettel kész szolgálni Istent a mi szerzetünkben, aki egykor meghívta erre a szolgálatra. Áldjon meg bennünket az Úr kegyelmeinek, áldásainak a bőségével.” [1] Ebből szeretnék kiemelni három hangsúlyos szempontot, melyek segíthetnek megérteni Kalazancius papságról alkotott elképzelését.
Először is, az időpont, amikor íródott. Kalazancius tudja, hogy hamarosan véget ér földi pályája, és tudja, hogy a rendet egy pápai rendelet lefokozta. De meg van győződve álmáról, projektjéről, Istennek a gyermekek és a fiatalok, különösen a legszegényebbek iránti szeretetéről. Életének ezen a pontján Kalazancius nem fog levelet írni jelentéktelen témákról. Ellenkezőleg, ebben a levélben én Kalazancius rövid végrendeletét látom a piarista papságról.
Másodszor, rendkívülinek tartom azt a tanácsot, amelyet ennek a fiatalembernek ad, hogy hitelesen élhesse meg papságát. Azt kívánja neki, hogy az Úr adja meg neki a kegyelmet, hogy megismerje (Kalazancius szóhasználatában ez azt jelenti, hogy megtapasztalja) a papi méltóságot. És megmutatja neki az utat: tisztelet és alázat. Két rendkívül fontos attitűd: tisztelet, vagyis „istenfélelem”, annak megtapasztalása, hogy Isten „mindig nagyobb”, annak mélységes megtapasztalása, hogy az ő kezében vagyunk, Isten misztériumával szemben kicsinyek vagyunk; és alázat (Kalazancius szóhasználatában kicsinnyé válás, leereszkedés, lehajlás), hogy felismerje saját korlátozottságát az Istentől kapott irgalommal együtt, aki megadja neki a papság meg nem érdemelt ajándékát.
Harmadszor, azt kívánja neki, hogy legyen „kész odaadó lelkülettel szolgálni Istent a mi szerzetünkben”. Szerzetünkben odaadóan szolgálni a gyermekeknek és fiataloknak, különösen a szegényeknek a nevelését jelenti. Kalazancius elválaszthatatlanul összekapcsolja „Isten szolgálatát” a „kicsinyek nevelése iránti elkötelezettséggel”. Ez csodálatos tanúságtétel! Kalazancius nem úgy képzeli el a piarista szolgálatot, hogy a papság gyakorlását elválasztja a szegények oktatásától. Ellenkezőleg, a piarista pap olyan ember, aki igyekszik Isten jelenlétében élni, akinek tisztelettel szolgál a szentségi misztériumokban, és akihez leereszkedik a kicsinyekkel és a szegényekkel való érintkezésben.
NEVELŐ. Kalazancius a nevelést negyedik fogadalommá tette, melyet minden piaristának ajánlott. Fontos megpróbálni kideríteni, miért tette ezt. Úgy vélem, e döntés sokban kapcsolódik az Úr gyermekekről szóló kijelentésének spirituális olvasatához: „Aki befogad egy ilyen gyereket az én nevemben, engem fogad be” (Mk 9,37). Ez Kalazancius nevelői hivatásának kulcsa, melyet az alapító minden piarista nevelőnek javasol.
Kalazancius pótolhatatlan szolgálatunkról alkotott elképzelését több nézőpontból közelíthetjük meg. Én kettőt szeretnék kiválasztani ebben a testvéri levélben, mert úgy gondolom, hogy ezek két lényegi szempontot jelentenek, melyekkel ma javaslatként és kihívásként találkozunk.
Az első a „leereszkedés”. Ez Kalazancius értékes meggyőződése, melyet egyik legismertebb levelében fejezett ki. Azt írja: „A legrövidebb és legkönnyebb út arra, hogy felemelkedjen önmaga megismeréséhez és onnan Isten tulajdonságaihoz, az irgalmassághoz, az okossághoz, a végtelen türelemhez és a jósághoz, az, ha lealacsonyítja magát, hogy világosságot gyújtson a gyermekeknek, különösen azoknak, akiknek senkijük sincs, mert ez egy annyira alantas és lenézett foglalkozás, hogy kevesen akarnak leereszkedni hozzá.” [2] Sok kalazanciusi hangsúly van ebben a levélben, melyből csak egyetlen bekezdést idéztem, de ezen hangsúlyok közül csak egyet szeretnék kiemelni: tudni kell közel lenni a gyermekekhez és a fiatalokhoz, az ő szintjükön, hogy velük együtt járjunk, s így olyan nevelőjük tudjunk lenni, akire szükségük van. Ez a piarista útja.
A második szempont, melyet ki akarok emelni, egészen világos Kalazanciusnál: a szegények. Négy évszázados történelmünk során küldetésünket a legkülönbözőbb körülmények között élő gyermekeknek és fiataloknak szenteltük, de sosem szűntünk meg a szegényeket tartani vonatkozási pontnak. Az azonban biztos, hogy a szegények kihívása továbbra is kopogtat és kopogtatni fog ajtónkon, mivel Kalazancius fiai vagyunk. Olyan kihívással állunk szemben, amely még mélyebb kihívás elé állít bennünket.
A Kegyes Iskolák közössége sosem felejtheti el, hogy elsősorban a szegények számára született, és hogy azért kell dolgoznia, hogy mindannyian növekedjünk egy meggyőződésben: azért kell nevelnünk, hogy egy másik társadalmat hozzunk létre, és egy másik emberfelfogást mozdítsunk elő, olyat, amelyet a testvériség határoz meg. A Kegyes Iskolák közössége olyan embertől született, aki úgy tudott a gyermekekre tekinteni, ahogyan Isten tekint rájuk. Azért nevelünk, hogy egy igazságosabb és testvériesebb világot építsünk, mely közelebb áll a Jézus Krisztus által meghirdetett Isten országának értékeihez. Ezért azon kell lennünk, hogy a teljes körű (integrális), inkluzív, az evangélium által alakított és mindenki előtt nyitott nevelésünk projektje – mely konkrét intézményekben, piarista identitású és meggyőződéses emberek által valósul meg – növekedjen és terjedjen a szegények között sokszínű és interkulturális társadalmaink egyre szaporodó perifériáin is. Ezen az úton kell továbbhaladnunk.
SZERZETES. Van Kalazanciusnak egy mondata, amelyet több iskolánk falára is felírtak, és amely szerintem nagyon jól kifejezi az ő szerzetesi tapasztalatát, s azt a fő szempontot, amely arra késztette, hogy keményen dolgozzon – mondhatni, küzdjön – azért, hogy a Kegyes Iskolák közössége szerzetesrenddé váljon. Kalazancius azt mondja: „Semmit sem adtál Krisztusnak, ha nem adtad neki egész szívedet.” [3] Kalazancius egy alázatos teljességet hordozó megszentelt életet ajánl nekünk, melyben a középpont Krisztus, s őbelé és az ő követésébe helyezzük minden erőfeszítésünket, vágyunkat, szeretetünket, szabadságunkat. A szerzetes tudja: arra kapott meghívást, hogy mindent odaadjon, és azt is tudja, hogy képtelen erre, ezért életét alázatos és őszinte próbálkozásként értelmezi. Mindig is megragadott, ahogy a II. Vatikáni Zsinat bemutatja a megszentelt életet: „Az egyházban kezdettől fogva voltak férfiak és nők, akik […] nagyobb szabadsággal próbálták követni és szorosabban utánozni Krisztust.” [4] A megszentelt élet „próbálkozás valami többre”.
Három apró javaslatot szeretnék tenni, melyek ma különösen fontosak ebben a „próbálkozásunkban”: szenvedély, közösség és újdonság.
Megszentelt életünknek szenvedélyre van szüksége. Szenvedély Krisztus iránt, szenvedély a küldetés iránt, szenvedély a hivatás hiteles megélése iránt. Csak a szenvedélyből érthetjük meg az állhatatosságot mint lehetséges horizontot, és csak a szenvedélyből élhetjük meg a mindennapok rutinját úgy, hogy úton maradjunk. Csak szenvedélyből tudjuk egyre kiegyensúlyozottabban megélni hivatásunk különböző dimenzióit, és csak szenvedélyből tudjuk egész életünket azzal a vággyal élni, hogy kísérjük a Kegyes Iskolákba érkezők hivatását. Csak szenvedélyből lehet legyőzni a prófétaságtól való félelmet és ellenállni az alkalmazkodásnak. Kalazancius szenvedélyesen szerette az oktatást, a szegényeket, az imádságot, a közösséget. „Egész szívével.”
Közösségi életünk. Nem a hús-vér kötelékek miatt gyűlünk össze közösségbe, és nem is a küldetés hatékonysága végett, bár nyilvánvaló, hogy a közösség segít. Azért élünk közösségben, mert testvérek vagyunk, akik meghívást kaptunk arra, hogy a hivatásnak és a karizmának ugyanazon tapasztalatán osztozzunk. Különböző életkorú, kultúrájú, érzékenységű és gondolkodású emberek, hogy együtt járjunk kapott hivatásunk szerint. Ezért van szükség arra, hogy ma új módon újra megértsük azt, amit hivatásunk kezdete óta hallottunk: a közösségi élet egyszerre ajándék és feladat. Ajándékként kapjuk, és napról napra építjük. Kalazancius már megtapasztalta, hogy nem könnyen megélhető ajándék.
Harmadik javaslatomat az „újdonság” szóval szeretném kifejezni. A megszentelt élet központi küldetése, hogy emlékeztesse az Egyházat arra, hogy ami igazán fontos, az Krisztus. Ez a küldetés: tanúságot tenni Krisztusról. Ezért a megszentelt életben mindig van valami kontrasztkulturális, kockázatos, újdonságot, sőt kellemetlenséget hozó. Kalazancius jól megértette, milyen nehéz volt az egyház számára megérteni az ő projektjét és életmódját. De továbbment, mert nem a könnyű alkalmazkodás keresését tűzte ki célul, hanem a karizmához való hűséget, mely definíció szerint mindig nagyobb, mint az intézmény. Ezért van az, hogy amikor az intézmény válságba került, Kalazancius válasza a karizma volt: „Dolgozzatok tovább a gyermekekért, bízzatok Istenben, maradjatok egységben, és ne veszítsétek el örömötöket!” [5]
ALAPÍTÓ. Kalazancius a Kegyes Iskolák alapítója, de nemcsak a múltban, „aki alapított”, hanem a jelenben is, „aki folytatja az alapítást”. Ebből a szempontból szeretem olvasni Konstitúciónk első pontját, melyben meghatározzuk szerzetescsaládunkat: „A piarista szerzetescsalád alázatos és hálás lélekkel azt vallja magáról, hogy Istennek és Kalazanci Szent József szerencsés és merész vállalásának, kitartó türelmének műve. Kalazancius ugyanis a Szentlélek sugallatára egészen arra a szolgálatra szentelte magát, hogy főként a szegény gyerekeket a tudás és a hit szellemében keresztény nevelésben részesítse.” [6]
Azt hiszem, itt van megfogalmazva az, ami alapján kijelentette, hogy „szerzetesi ruhát csak olyan embereknek szabad adni, akiknek alapítói lelkülete van”. [7] És ebből jól megérthetjük, mit jelent a Kegyes Iskolák építésének lelkisége. A piaristáknak, mindannyiunknak a Kegyes Iskolák építőinek, vagyis alapítóknak kell lennünk. Ezért fontos, hogy mélyreható pillantással kibogozzuk Konstitúciónk eme első pontjának lényegét. Így elhivatottnak érezzük majd magunkat a további építkezésre:
Alázatos hála Istennek, a mi Atyánknak, elismerve, hogy kicsik és szegények vagyunk, de készek vagyunk életünket adni az ő országáért.
Isten műve vagyunk. A rend élete alapvetően nem a mi munkánkból, hanem Isten kegyelméből fakad. Ezért kell szüntelenül imádkozni a Kegyes Iskolákért.
Merészség és türelem. E két attitűd okos kombinációja húzódik meg annak hátterében, amik vagyunk és amiknek lennünk kell. Az első a második nélkül tűzijáték; a második az első nélkül felesleges válaszok.
Nyitottság a Lélekre. Sose feledjük Kalazanciusnak ezt a kijelentését: „Úgy élünk, hogy odafigyelünk Isten hangjára, mely a Lélek hangja, amely jön és megy, megérinti a szívet és tovaszáll; az ember nem tudja honnan jön, mikor fúj, ezért olyan fontos, hogy mindig éberek legyünk, hogy ne érjen váratlanul minket és ne tűnjön el, anélkül, hogy meghozná a gyümölcsét”.[8]
Egész odaszentelődés. Piaristának lenni csak egyféleképpen lehet: mélységesen, teljesen. Minden egyes nap, minden egyes diák, minden egyes munka, minden egyes szolgálat, minden egyes mise, minden egyes ima. Nem megszokott életre, hanem teremtő életre kaptunk meghívást.
Teljes körű nevelés, az összes többi szolgálat összefoglalása; pótolhatatlan szolgálat.
Különösen a szegényeknek, azoknak, akiknek kevesebb lehetőségük van, azoknak, akik Kalazancius kedveltjei, mert ők Isten kedveltjei.
A tudás és a hit szellemében. Vagyis Istenben bízva és jól cselekedve. Emlékezzünk alapító szent atyánkra: „Nem lehet kétséges, hogy intézményünket, ha gondosan gyakorolja feladatát, ahogy ezt eddig is tette, hamarosan sok város, település és kisváros fogja felkérni.” [9]
SZENT. Ez az ötödik és egyben utolsó szempont, amely felől Kalazanciust megközelíteni szeretném: az életszentsége. Az biztos, hogy amikor Kalazanciust szemléljük, életében és munkájában Isten jelenlétét látjuk, egy olyan embert látunk, aki Isten akaratát keresve próbált élni. És ez az a szentség, amelyre mindannyian meghívást kaptunk: „Isten akarata az, hogy szentek legyünk” (1Tessz 4,3).
Emlékszem, Ferenc pápa azt mondja nekünk, hogy „valamennyien arra kaptunk meghívást, hogy szentek legyünk; azáltal, hogy szeretettel élünk és mindegyikünk felajánlja a maga tanúságtételét napi teendőiben, épp ott, ahol van.” [10] Talán az egyik legnagyobb tanítás, amelyet Kalazanciustól kaphatunk az, ha azt nézzük, hogyan tudott ő úgy élni, hogy Jézust helyezte élete középpontjába, hogy ügyesen összekapcsolta az imaélet gondozását, a közösség építésére való törekvést, a gyermekek iránti nagylelkű, fáradhatatlan odaadást, a rend iránti szeretetet, a mindennapi teendőket, személyes fejlődési folyamatát, az Egyház iránti szeretetét… Kalazancius kétségtelenül kiváló példa arra, hogy lehetséges az életet szenvedélyes hivatásbeli egyensúlyban élni.
Isten népének jó szimata van ahhoz, hogy egyes emberekben felismerje annak tanúságtételét, hogy egyedül Isten elég. A szentté avatott szentek értékes segítséget jelentenek, akiket azért ad nekünk az Egyház, hogy felfedezzük azokat az ösvényeket, amelyek közelebb visznek bennünket Istenhez mindennapi életünkben. Az életszentség azonban mindenki számára horizont, mindenki számára felkínált ajándék. Ezért, amikor Kalazancius emlékét felidézve imádkozunk, ezt mondjuk: „Istenünk, te Kalazanci Szent József áldozópapot oly nagy szeretettel és türelemmel ajándékoztad meg, hogy egész életét az ifjúság tanítására és nevelésére szentelte. Add, kérünk, hogy akit a bölcsesség tanítómestereként ünneplünk, az igazság munkatársaként állhatatosan kövessük!” Kalazancius a mi inspiráló forrásunk, ezért kérjük Istent, adja meg nekünk annak ajándékát, hogy utánozhassuk őt, hogy – kellő alázattal – új Kalazancius lehessünk!
Ezzel a levéllel mint generális atya befejezem szolgálatomat a rendben. Köszönetet mondok mindnyájatoknak. Mindnyájan folytassuk utunkat!
Testvéri öleléssel:
Pedro Aguado Sch. P.
generális atya
[1] San José de Calasanz: Opera Omnia, vol. VIII, 481.
[2] San José de Calasanz: Opera Omnia, vol. III, 235.
[3] San José de Calasanz: Opera Omnia, vol X, 394.
[4] II. Vatikáni Zsinat: Perfectae caritatis határozat a szerzetesélet korszerű megújításáról (1965. október 28.), 1, in A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai, Szent István Társulat, Budapest, 2000, 321.
[5] San José de Calasanz: Opera Omnia, vol. VIII, 273.
[6] A Piarista Rend Konstitúciója, 1.
[7] San José de Calasanz: Opera Omnia, vol. VIII, 39.
[8] San José de Calasanz: Opera Omnia, 1. fejezet, 169. oldal. (1622. november 23-i levél)
[9] Kalazanci Szent József: A Kegyes Iskoláknak, Isten Anyja Szegényei Páli Kongregációjának Konstitúciója, 175.
[10] Ferenc pápa: Gaudete et exsultate apostoli buzdítás az életszentségre szóló meghívásról a mai világban (2018. március 19.), 14, Pápai Megnyilatkozások 53, Szent István Társulat, Budapest, 2018, 13.
Köszönjük Pedro atya, hogy megosztottad velünk az elmúlt években gondolataidat és meglátásaidat, melyek vigaszt nyújtottak és utat mutattak megannyi közösségnek, szerzeteseknek és világiaknak, akik osztoznak Kalazancius álmában.
