„Szent Gergely doctornak, híres tanítónknak az ő napján, / Régi szokás szerint, menjünk Isten szerint oskolába” – énekelték régen a kisdiákok ezen a napon, március 12-én, Szent Gergely pápa ünnepén. Különösen szólnak ezek a sorok éppen most, amikor a koronavírus-járvány miatti vészhelyzetben se kicsik, se nagyok nem mehetnek az iskolába. Piarista kisokos.
A korai középkor nevezetes pápája, Nagy Szent Gergely nem csak tudós művei és az egyházi ének megújítása miatt lett az iskolák védőszentje, hanem azért is, mert márciusi ünnepe az ősi szokás szerint az iskolai év, vagy legalábbis a nyári félév kezdetét jelentette. Az őszi (novemberi) iskolakezdés csak a 16. században vált szélesen elfogadottá, a márciusi évkezdet viszont akár az ókori római tavaszköszöntő szokásokig visszavezethető.
A diákok ezen a napon – falvakban és városokban egyaránt – csapatostul jártak házról-házra, azzal a céllal, hogy az iskolába újabb tanulókat toborozzanak, és egyben élelmiszert vagy pénzt gyűjtsenek a tanító és maguk számára. Sok helyen – miután az iskola már nem márciusban kezdődött – a toborzás helyett ez a mendikáló, adománygyűjtő jelleg vált a „gergely-járás” elsődleges céljává.
Egyes helyeken szalagokkal díszített mogyorófapálcát hordoztak körbe, máshol pedig a toborzó egész énekes játékká fejlődött. Főszereplője a Gergely pápát megszemélyesítő, püspöknek öltözött fiú volt, aki akár „prédikációt” is tarthatott. Az őt kísérő csapatban voltak káplánok, titkárok, fullajtárok, a legtöbben pedig katonai rangokat kaptak, csákót, fakardot viseltek, és „Szent Gergely vitézeiként” mutatkoztak be, tréfás latin magyar keveréknyelven.
A barokk kori városi iskolákban a „gergely-járás” már inkább diákmulatság volt, határozottan katonás jelleggel. A besztercebányai jezsuita gimnáziumban például 1720-ban és 1721-ben március 12-én a legalsó osztályokba (principia, parva) járó kis diákokat tanáruk katonai rendben, trombiták és dobok hangjától kísérve vezette ki a városon kívül megtartott recreatióra, amely ez esetben iskolai szünnapot és mezei játékokat jelentett. A kollégium naplója később arról számolt be, hogy némely években a kisiskolások egyszerűen, „lovas pompa nélkül”, illetve „gyerekes ceremóniák nélkül” vonultak ki a szabadba – nyilván az egyes tanárok habitusa és kedve szerint.
Hasonló szokások éltek ebben az időben a piarista gimnáziumokban is. Nagykárolyból például Haller Lászlóné Károlyi Klára arról számolt be 1730-ban apjának Károlyi Sándornak (az ottani gimnázium alapítójának), hogy „az károlyi diákok szörnyű pompával recreátióznak. Csütörtökön Szent Gergely napja oktávája alatt 32 lovas, 50 gyalog volt, mind diák, Haller Sándor királyságával lúháton volt. Igen vígan voltak.” Itt tehát az előkelőbb diákok még lóra is ültek, és „királyt” is választottak, akinek nyilván arra is volt módja, hogy diáktársait megvendégelje. Hasonló szokás élt Veszprémben is, ahol egy 1759. évi perirat szerint a „Gregoriana” azt jelentette, hogy „az deákság kardokkal és más fegyverekkel … vagy gyalog vagy lovaskatona formán felöltöznek”, majd hadjátékot játszottak a városszéli réten. Még Dugonics András is találkozott 1767-ben Medgyesen „Szent Gergely vitézeivel”. „Régenten a kisdedek katonásdit játszottak, és a várost körüljárták vagy lovon, vagy némelyek gyalog. Villogtatták kardjokat, de senkit se vágtak. Ezt még megtartották Erdélyben, Medgyesen, és szemeimmel láttam, midőn ott 1767-dikben hatodik oskolát tanítottam.”
Amikor azonban Dugonics ezt a 18. század végén Szegeden leírta, a szokás a városokban már sehol nem élt. Ezért kellett megmagyaráznia a „Magyar példa beszédek és jeles mondások” között, hogy „az olyan vitézekről …, kik erőtlenek”, miért is mondják, hogy „Szent Gergely vitéze”.
A falvakban azonban még a 20. század elején is fölhangzott a régi Gergely napi ének, amelynek egyik régi változatát az a kézirat őrizte meg, amelyet a budapesti piarista könyvtár őriz, Kájoni János énekeskönyvének egy 1719-ben, Csíksomlyón kiadott példánya elé kötve:
Szent Gergely doctornak, híres tanítónknak az ő napján,
Régi szokás szerint, menjünk Isten szerint oskolába.
Lám az madarak is, bujdosó fecskék is, majd eljönnek.
A szép kikeletkor, sok szép énekszókkal zengedeznek.
Ti is azonképpen, jertek el nagy szépen a szent helyre
Holott szép tudományt vehettek adományt üdvösségre.
Nem jó tudatlanul, fölnyőlni parasztul ez világban,
Mert úgy emberségre nem mehet tisztségre az országban.
Illy helyben királyok, úrfiak, császárok taníttatnak,
A szegény árvák is, elhagyott fiak is olvastatnak.
Kristus Urunk régen, itt a földön lévén gyermekkorban
Szerette rendünket, ülvén doctorok közt a Templomban.
Szerelmes öcséim, kik lesztek társaim, jertek el már,
Jó mesterünk vagyon kit Isten megáldjon, ki minket vár.
Hogy ha nem adhattok mi nékünk deákot házatokból,
Papirosra valót, adjatok adományt javatokból.
Hogy Isten áldása és szent áldomása rátok szálljon
Maradjon mindvégig, világ végezetig jószágtokon.
Irodalom
Bálint Sándor, Ünnepi kalendárium, I, Budapest, 1977.
Magyar néprajzi lexikon, főszerk. Ortutay Gyula, Budapest, 1977–1982.
Magyar néprajz VII: Népszokás, néphit, vallásosság, főszerk. Dömötör Tekla, Budapest, 1990.
Magyar Katolikus Lexikon, főszerk. Diós István, Budapest, 1993–2014.
A képen
Nagy Szent Gergely pápa, mint tanító (Klauber testvérek metszete, Augsburg, 18. század közepe)
Koltai András, Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltára
