A hivatásokért végzett ima 49. világnapja, amelyet 2012. április 29-én, húsvét negyedik vasárnapján fogunk megünnepelni, arra hív bennünket, hogy gondolkozzunk el erről a témáról: A hivatások Isten szeretetének ajándékai.
A Szentatya
üzenete a hivatások 49. világnapjára
2012. április 29. – húsvét 4. vasárnapja
Téma: A hivatások Isten szeretetének
ajándékai
Kedves testvérek!
A hivatásokért végzett ima 49. világnapja, amelyet 2012. április 29-én,
húsvét negyedik vasárnapján fogunk megünnepelni, arra hív bennünket, hogy
gondolkozzunk el erről a témáról: A
hivatások Isten szeretetének ajándékai.
Minden tökéletes ajándék forrása a Szeretet-Isten (Deus caritas est): „Aki kitart a szeretetben, Istenben marad, és
Isten is őbenne marad" (1Jn 4,16). A Szentírás elbeszéli ennek az Isten és az
ember közötti eredendő kapcsolatnak a történetét, amely megelőzi még magát a
teremtést is. Szent Pál, amikor az efezusi keresztényeknek ír, a hála és
dicséret himnuszát fogalmazza meg az Atya iránt, aki végtelen jóakarattal
gondoskodik az évszázadok során az üdvösség, a szeretet egyetemes tervének
megvalósulásáról. Fiában, Jézusban – állítja az apostol – az Atya „kiválasztott
bennünket a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte"
(Ef 1,4). Már azelőtt szeretett bennünket, hogy létrejöttünk volna! Kizárólag
feltétel nélküli szeretetétől indíttatva, a „semmiből teremtett bennünket" (vö.
2Mak 7,28), hogy elvezessen a vele való teljes közösségre.
A zsoltáros, megrendülten szemlélvén Isten gondviselésének művét, így
kiáltott fel: „Bámulom az eget, kezed művét, a holdat és a csillagokat,
amelyeket te alkottál. Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy
gondot viselsz reá?" (Zsolt 8,4-5). Létezésünk mély igazsága tehát ebben a
meglepő misztériumban rejlik: minden teremtmény, főként minden emberi személy,
Isten gondolatának és szeretetteljes cselekedetének gyümölcse, ennek a
végtelen, hűséges és örök szeretetnek (vö. Jer 31,3). Ennek a valóságnak a
felfedezése az, amely valóban átalakítja életünket teljes mélységében. A Vallomások egyik híres szakaszában Szent
Ágoston azt fejezi ki, mennyire intenzív élmény volt számára, hogy Isten a
legteljesebb szépség és a legteljesebb szeretet. Olyan Isten, aki mindig is ott
állt mellette, s aki végre megnyitotta elméjét és szívét, hogy átalakíthassa: „Örök-új Szépség, későn, jaj, későn
kezdtelek szeretni! Bennem voltál, én meg kinn! Kinn kerestelek, s torz
mivoltommal berohantam ékes teremtett világodba. Velem voltál, s én nem voltam
veled. Teremtmények szakítottak el messze tőled, amelyek nélküled egyáltalán
nem is volnának. Azután felharsant hívó szavad; megtörted lelkem süket
csendjét, kigyulladt bennem ragyogó világosságod, s elűzted rólam a vakoskodó
homályt. Illatod kiáradt, beszívtam, s most utánad lelkendezek. Ízleltelek, éhezlek,
szomjazlak; megérintettél, s íme, áttüzesedtem a vágyakozástól békéd után!"
(X, 27.38). Ezekkel a képekkel igyekezett visszaadni Hippo szent püspöke az
Istennel, az ő szeretetével való találkozás kimondhatatlan titkát, amely
átalakítja az ember egész létét.
Olyan szeretet ez, amely feltétel nélküli és megelőz bennünket, támogat
bennünket és hív bennünket életünk útja során, és Isten teljes ingyenességében
gyökerezik. Különösen a papi szolgálatra vonatkoztatva elődöm, Boldog II. János
Pál pápa kijelentette: „A szolgálat minden
megnyilvánulása, ha arra irányul, hogy az egyház iránti őszinte szolgálatot és
szeretetet fejezze ki, egyidejűleg érleli a Jézusnak nyújtott szeretetet és
szolgálatot is, mert ő az egyház feje, pásztora és vőlegénye. De ez a szeretet
csak válasz Istennek Krisztusban kifejezett, mindent megelőző, szabad és
ingyenes szeretetére" (Pastores dabo
vobis apostoli buzdítás, 25). Minden hivatás ugyanis Isten
kezdeményezéséből fakad, Isten szeretetének ajándéka! Ő az, aki megteszi az
„első lépést", és nem azért teszi, mert különös jóságot tapasztal bennünk,
hanem szeretetének jelenléte miatt, amely „a Szentlélekkel kiáradt szívünkbe"
(Róm 5,5).
Az isteni hívás forrása minden korban a kezdeményező Isten végtelen
szeretete, amely teljességében Jézus Krisztusban mutatkozik meg. Amint első, Deus Caritas est kezdetű enciklikámban
írtam: „Valójában Isten sokféleképpen
látható. A szeretet történelmében, amelyet a Szentírás beszél el nekünk, elénk
jön, meg akar nyerni minket – egészen az utolsó vacsoráig, egészen a kereszten
átszúrt Szívig, egészen a Feltámadott megjelenéseiig és azon nagy tettekig, amelyekkel
az apostolok tevékenysége által a születő egyházat a maga útjára rávezette. És
az egyház további történelmében sem maradt távol az Úr: mindig újra eljön
hozzánk – emberek által, akikben láthatóvá válik; igéje által, a szentségekben,
különösen az eucharisztiában" (17).
Isten szeretete mindig megmarad, hűséges önmagához, ahhoz a szóhoz,
„amelyet ezernyi nemzedékre adott" (Zsolt 105,8). Ezért kell újra hirdetni,
főként az új nemzedékek számára, ennek az isteni szeretetnek a hívó szépségét,
amely megelőz és elkísér bennünket: ez a titokzatos mozgatórugó, motiváció,
amely soha nem csökken, a legnehezebb körülmények között sem.
Kedves testvérek, erre a szeretetre kell megnyitnunk életünket. Jézus
Krisztus az Atya szeretetének tökéletességére (vö. Mt 5,48) hív meg bennünket
nap mint nap! A keresztény élet magas mércéje ugyanis abban áll, hogy úgy
szeressünk, „mint" Isten. Olyan szeretetről van szó, amely a hűséges és
termékeny önátadásban nyilvánul meg. Keresztes Szent János, amikor hosszabb
időre fel volt függesztve, a drámai helyzete miatt aggódó segoviai perjelnőnek
válaszolva buzdítja őt, hogy Isten tervének megfelelően cselekedjen: „Ne gondoljon másra, csak arra, hogy mindent
Isten rendezett így; és ahol nincsen szeretet, oda vigyen szeretetet, és ön is
szeretetet fog ott gyűjteni" (Levelek, 26).
Az önátadásnak ezen a talaján, az Isten szeretetére történő megnyílásban és
mint e szeretet gyümölcse jön létre és növekszik minden hivatás. Ebből a
forrásból merítve az imádságban, az ige állhatatos hallgatása és a szentségek,
különösen az eucharisztia gyakori vétele által lehetséges megélni a felebarát
iránti szeretetet, ebből tanulhatjuk meg Krisztus Urunk arcának felismerését
(vö. Mt 21,31-46). Ahhoz, hogy kifejezze az elválaszthatatlan kapcsolatot e
„két szeretet" – az Isten iránti és a felebarátok iránti szeretet – között,
amelyek egyazon isteni forrásból erednek és ugyanarra irányulnak, Nagy Szent
Gergely pápa a kis növény példázatát használja: „Szívünk talajába ültette [Isten] először az iránta érzett szeretet
gyökerét, és ebből fejlődött ki növényként a testvéri szeretet" (Moralium Libri, sive expositio in Librum B.
Job, Lib. VII, cap. 24, 28; PL 75, 780D).
Az egyetlen isteni szeretetnek ezt a két kifejezési formáját különösen
intenzíven és tiszta szívvel kell megélnie azoknak, akik a papi szolgálat vagy
a megszentelt élet útját választják – ezek jelentik hivatásuk megkülönböztető
jegyét. Valóban: az Isten iránti szeretet, amelynek a papok és szerzetesek
látható – noha sosem tökéletes – képmásaivá válnak, ez jelenti az okot, amiért
válaszolnak a hívásra, hogy különleges módon is az Úrnak szenteljék életüket a
pappá szentelésben, illetve az evangéliumi tanácsok vállalásában. Szent Péter így
válaszol isteni Mesterének: „Uram, tudod, hogy szeretlek" (Jn 21,15); ennek a válasznak
az érvénye a titka a teljesen odaadott és megélt, és ezért mélységes örömmel
teli életnek.
A szeretet másik kézzelfogható megnyilvánulása, vagyis a felebarátaink,
főként a leginkább nélkülözők és szenvedők iránti szeretet az a gesztus,
amelynek révén a pap és a megszentelt életet élő személy az emberek között a
közösség kezdeményezője és a remény magvetője lesz. A megszentelt életet élők,
különösképpen a papok kapcsolata a keresztény közösséggel létfontosságú, s
egyben alapvető szerepe van érzelmi világuk alakulásában is. Ezzel kapcsolatban
a szent ars-i plébános ezt szerette mondogatni: „A pap nem magának pap, hanem a ti számotokra" (Le curé d’Ars. Sa pensée – Son coeur,
Foi Vivante, 1966, 100).
Kedves püspök testvéreim, kedves papok, diakónusok, szerzetesek és
szerzetesnők, hitoktatók, lelkipásztori kisegítők és mindazok, akik az új
nemzedékek nevelésén fáradoztok, arra buzdítalak benneteket, hogy figyeljetek
oda és vegyétek észre azokat, akiknél a plébániai közösségekben, az
egyesületekben és a mozgalmakban a papi vagy a különlegesen megszentelt
élethivatás jelei érzékelhetőek. Fontos, hogy az egyházban megteremtsük a
kedvező körülményeket ahhoz, hogy számos „igen" születhessen, számos nagylelkű
válasz Isten szeretetének hívó szavára.
A hivatásgondozás feladata olyan tájékozódási pontokat nyújtani, amelyek
gyümölcsöző utat jelölnek ki számukra. Ennek központi eleme az Isten igéjének
szeretete a Szentírás egyre mélyebb megismerése és a figyelmes, kitartó
személyes és közösségi ima révén, hogy az illető személyek képesek legyenek
meghallani az isteni hívást a számos hang közül, amelyek megtöltik
hétköznapjaikat. Főleg azonban az Oltáriszentségnek kell a hivatásbeli út „éltető
középpontjának" lennie, hiszen itt érint meg minket Isten szeretete Krisztus
áldozatában, a szeretet tökéletes kifejeződésében, és itt tanuljuk meg mindig
újra, hogy az isteni szeretet „magas mércéje" szerint kell élnünk. Az ige, az
imádság és az eucharisztia hármasa az az értékes kincs, amely segít megérteni a
teljesen Isten országáért odaadott élet szépségét.
Azt kívánom, hogy a helyi egyházak, minden összetevőjükben, legyenek a
figyelmes és mély hivatástisztázás „helyszínei", amelyek képesek a fiatal
nőknek és férfiaknak bölcs és határozott lelki segítséget adni. Ily módon válik
a keresztény közösség maga is Isten szeretetének megnyilvánulásává, amely
magában őriz minden meghívást. Ez a folyamat, amely megfelel Jézus új
parancsának, különlegesen szép és egyedülálló módon jelenhet meg a keresztény
családokban, amelyek szeretete Krisztus szeretetének megjelenése, aki önmagát
adta egyházáért (vö. Ef 5,32). A családokban, melyek „az élet és a szeretet közösségei"
(Gaudium et spes, 48), az új
nemzedékek csodálatos módon megtapasztalhatják ezt az önfeláldozó szeretetet. A
családok ugyanis nem csupán az emberi és keresztényi formálódás kiemelt helyei,
hanem egyben „az Isten országának szentelt életre szóló hivatás első és legjobb
szemináriumai" lehetnek (II. János Pál: Familiaris
consortio apostoli buzdítás, 53), ahol újra felfedezhetik, éppen a családon
belül, a papság és a megszentelt élet szépségét és fontosságát. Minden
lelkipásztornak és minden világi hívőnek mindig együtt kell működni, hogy az egyházban
minél több „otthona és iskolája legyen a közösségnek" a názáreti szent család
mintájára, mely a földön a Szentháromság életének ragyogó tükörképe.
Ezekkel a kívánságokkal adom rátok szívből apostoli áldásomat, tisztelt
püspök testvéreim, s rátok, papokra, diakónusokra, szerzetesekre és
szerzetesnőkre és minden világi hívőre, különösen azokra a fiatal férfiakra és
nőkre, akik engedelmes szívvel igyekeznek meghallani Isten szavát, nagylelkű és
hűséges beleegyezéssel készen annak elfogadására.
Vatikánváros, 2011. október 18.
XVI. Benedek pápa
