Mostani rendtársi levelemet szeretném Ferenc pápa szerzeteseket érintő egyik legjelentősebb témájának szentelni. Ha figyelemmel kíséritek szavait, melyeket különböző helyzetekben és körülmények között intéz a világ szerzeteseihez és szerzetesnőihez, megállapíthatjátok, hogy van egy kérdés, amely mélyen foglalkoztatja, amikor a megszentelt életről beszél: a világiasság kihívása.
Azért szeretnék e fontos témáról gondolkodni, mert meggyőződésem, hogy piarista életünknek és küldetésünknek, sőt véleményem szerint az egyház egészének egyik legnagyobb kihívása előtt állunk.
Gondolataimat Jézus János evangéliumában (17. fejezet) található szavaira szeretném alapozni, melyek imádságos formában íródtak. Jézus a tanítványaiért imádkozik. Értünk imádkozik. Ez egy rendkívüli szövegrészlet, mely a tanítványok egyik alapvető hozzáállását fogalmazza meg. Jézus azt mondja, „ők a világban vannak, de nem a világból valók”, és nem azt kéri az Atyától, „hogy vegye ki őket a világból, hanem hogy óvja meg őket a gonosztól”, hiszen „ők nem a világból valók, amint én sem vagyok a világból való”. És így ad hangot legfőbb kérésének: „szenteld meg őket az igazságban”.
Krisztus tanítványaiban ott kell, hogy legyen egy alapvető hozzáállás, mely mélységesen kapcsolódik szerzetesi életünk kihívásaihoz, és tágabb értelemben ahhoz, hogy Kalazancius fiai vagyunk: „A világban vagyunk, de nem a világból valók vagyunk.” A társadalom kebelén élünk és dolgozunk, küldetésünk annak átformálása, igyekszünk olyan formán testet ölteni benne, hogy életünk és küldetésünk révén megértsük és átalakítsuk azt. Nem hagyhatjuk azonban, hogy átitasson bennünket a világ szelleme. Az egy dolog, hogy próbálunk két lábbal a földön járni, de teljesen mást jelent, ha hagyjuk, hogy azok az értékek inspiráljanak bennünket, amelyek ellen küzdenünk kellene. Így hát „nem vonulunk ki a világból, hanem megvédjük magunkat a gonosztól”, mindattól, ami ellehetetleníti, hogy egy új létformát ajánljunk a világ figyelmébe, sőt felold bennünket a „mindenki által követett és elfogadott normalitás” tengerében.
1. A világiasság kihívása
A világiasság a megszentelt élet egyik legerősebb kísértése, sőt az egyik legveszélyesebb is, ugyanis megfoszt bennünket a jelszerep és a prófétai működésmód minden lehetőségétől. Vagyis a kalazanciusi karizma megélésének minden lehetőségét eltörli. A gyermekek és fiatalok nevelésének minden olyan irányát elvágja, amely alternatívát jelenthetne a társadalom által felkínált életre.
Nem tagadhatjuk, hogy a világiasság kísértése mindennapi életünk része. Szeretnék néhány konkrét példával szolgálni, megnevezve a kísértéseket, amelyekkel szembetalálkozhatunk.
a) A narcizmus, mely sikerhajhásszá tesz bennünket ahelyett, hogy önzetlenül szolgálnánk az örömhírt és a kicsinyeket.
b) A kétszínű élet, mely arra indít, hogy nagy tervekről beszéljünk, miközben nem hagyjuk, hogy ezek átjárják és meghatározzák életünket.
c) A felszínes lelki élet, mely megakadályozza, hogy imádságos emberek legyünk, helyette csak üres napirendekhez tartjuk magunkat.
d) A tisztelet hajhászása, megbízások és tisztségek utáni sóvárgás, mely Zebedeus fiainak kísértésébe kapcsol be minket, amely anyjuk Jézusnak feltett kérdésében nyilvánult meg.
e) A kalazanciusi prioritásokról való megfeledkezés, mely ezerféle módon jelenik meg a szerzetesek vagy a közösségek életében. Anélkül, hogy messzebbre mennénk, ott van például a kényelemszeretet, mely az önátadás és az önajándékozás helyébe lép.
f) A klerikalizmus, a világi kísértések legrosszabbika, mely azon alapszik, hogy jobbnak és különbnek tartjuk magunkat másoknál. Státuszunk rabjává válunk, melyet meg akarunk védeni.
g) A konformizmus, mely kihat igényességünkre, és normálisnak fogadja el azt, ami nem az.
h) A túlzott biztonságkeresés, mely arra késztet, hogy túlságosan is magunkra vagy intézményünkre gondoljunk.
i) A megfontoltság hiánya, mely miatt olyan döntéseket hozunk, amelyeknek nem az evangélium vagy a karizmához való hűség áll a középpontjában.
j) A „lanyha” életvitel, mely csökkenti igényszintünket, és nem enged előrébb jutnunk a megtérés útján.
k) Az individualizmus, mely ellehetetleníti a közös munkát, és ahhoz a többséghez tesz bennünket hasonlóvá, akik csak saját érdeküket nézik.
l) Az önmegvalósítás téves és sokszor félreértett fogalma, mely igen elterjedt a társadalomban, és azzal a veszéllyel jár, hogy elsősorban magunkra és nem mások szükségleteire tekintünk.
m) A pénzügyi tudatosság hiánya, mely miatt a pénz urainak érezzük magunkat. Ez egyeseket néha arra indít, hogy olyannyira kisajátítsák a pénzt, hogy az már megbotránkoztatja a kicsinyeket.
n) A legjobb dolgok birtoklása utáni sóvárgás gyakran azzal az érvvel, hogy a küldetésünk miatt van rájuk szükségünk.
o) A lelki vakság, mely megakadályozza, hogy észrevegyük a bennünket érő kísértéseket.
p) Az áttetszőség hiánya, mely megakadályozza, hogy rendtársaink és az emberek, akikkel foglalkozunk, megismerhessenek bennünket.
Jó pár év telt már el a szerzetesi világkongresszus óta, melynek címe a Szenvedélyünk Krisztus, szenvedélyünk az emberiség [Pasión por Cristo, Pasión por la Humanidad] volt. A kongresszuson kiváló előadást tartott Dolores Aleixandre,[1] akit Jézus és a szamariai asszony találkozásának története inspirált. Úgy gondolom, segítségünkre lehet, ha elolvasunk egy részt belőle, melyben a megszentelt élet „férjeire” tesz utalást: „Az ostobán tájékozatlan és konformista férj, aki miatt úgy gondoljuk, minden marad a régiben / az újliberális és fogyasztói gondolkodású férj, aki a veszélyes »legyünk olyanok, mint mindenki más« gondolkodás irányába vonszol minket az okosság erényének álruhájában / az individualista férj, aki megakadályozza, hogy lelkünk összeérjen másokéval / a szekuláris férj, aki eltávolít bennünket az igazi kút vizétől / a spiritualista férj, aki további kegyhelyek alapítására a szakralitás új formáinak bevezetésére sarkall bennünket / a bálványimádó férj, aki más isteneket ajánl figyelmünkbe / az »ezernyi tennivalójú« férj, aki eléri, hogy csakis a munkától függjünk / a könnyű életű, szenvedélytelen férj, aki miatt egy vagyunk a tömegből és nincs miért odaadnunk az életünket / a férj, akiben nincsen »apostoli buzgalom«, és szíve nem lángol a misszióért / a fecsegő és felszínes férj, aki lényegtelen dolgokra pazarolja idejét, és nincsenek eszményei / a férj, aki a távolságtartó, klerikális szokások híve, aki elégedett önmagával, és »ő már csak tudja, mit hogyan kell csinálni« / a férj, aki előtt nincs »valós utópia«. Mindenekelőtt dolgozzatok türelemmel azon, hogy megszakítsátok a kapcsolatot ezekkel a férjekkel, és hogy találkozzatok az igazi férjjel, Krisztussal. Adjatok neki időt, de tartsatok ki ebben a folyamatban. Ne féljetek megnevezni a bennetek élő szomjúságot.”
2. A szerzetesség jelszerepe
A megszentelt élet legmélyebb értelme az, hogy Isten országának hihető jelei legyünk. Erre a fajta jelentőségre kell törekednünk, semmi másra. Úgy gondolom, mélyére kell néznünk ennek a kihívásnak, ugyanis a világban kell lennünk anélkül, hogy a világból valók volnánk. Egyértelmű a kérdés: Hogyan kell a világban lennünk, a világ felé fordulnunk és a világért élnünk nekünk, Kalazancius fiainak anélkül, hogy a világból valók volnánk?
Ezt a nehéz kérdést kitűnően megfogalmazta Szent VI. Pál pápa: „Hogyan lehetne elérni, hogy az evangélium üzenete áthassa a tömegek civilizációját? Hogyan kellene cselekedni azokban a rétegekben, ahol új kultúra van kibontakozóban? Kedves szerzetesek és szerzetesnők! Az alapján, amit az isteni hívás követel meg lelki családjaitoktól, nyitott szemmel kell lennetek az emberek szükségletei, nehézségei és keresései iránt, tanúságot téve közöttük – az imádság és a tevékenység révén – a szeretet, az igazságosság és a béke örömhírének hatékonyságáról… Ez a küldetés, mely Isten egész népének sajátja, különösképpen is vonatkozik rátok.”[2] Véleményem szerint ez az egyik legjobb megfogalmazása jelszerepünknek, a jelszereppel járó kihívásnak.
Meggyőződésem, hogy csakis akkor fogunk tudni megfelelő választ adni rá, ha tekintetünket hivatásunk kulcsfontosságú összetevőire irányítjuk, a jelszerep ugyanis olyan követelmény, amely csak identitásunkból fakadhat. Ha azonban a só ízét veszti, semmit nem ér többé.
48. egyetemes káptalanunk előkészületi munkáinak kezdetén állunk. Szeretnénk a Tonti bíborosnak írt emlékiratból meríteni hozzá ihletet, ugyanis e levél születésének 400. évfordulóját éppen 2021-ben fogjuk tartani. Egy olyan szövegről van szó, amely különösen is inspiráló mostani helyzetünkre nézve. Az emlékiratban Kalazancius megfogalmazza szolgálatunk lényegét, és védelmébe veszi a Kegyes Iskolák Rendjének azon jogát, hogy szerzetesrendként működhessen. De nem elégszik meg ennyivel. Írása végén kategorikusan kijelenti, milyennek kell lennünk nekünk, piaristáknak. Mindnyájan ismeritek e bekezdést, és többször is hallottatok engem idézni belőle. Mégis úgy gondolom, érdemes újból idemásolnom e sorokat: „Ebből még az is következik, hogy ezt a művet bővíteni és terjeszteni kell; hiszen annyi ember ínsége, vágya és esdeklése igényli. S ez nem valósítható meg sok munkás nélkül, méghozzá nagylelkű és különlegesen erre a feladatra hivatott férfiak nélkül: mert akiknek a világ elhagyására irányuló, általánosságban mozgó hivatásuk van, hacsak nem a kezdeményezők lelkületével bírnak, előbb még el kell szakadniuk a világ nyújtotta kényelemtől; amint a tapasztalat mutatja, az ilyenek mindig kedvelnek valamely már jóváhagyott rendet, amelyben a noviciátus után biztosak lehetnek, hogy életük folyása határozott irányban halad, és eljuthatnak a papságra, semmint, hogy belépjenek egy olyan szerzetes társulatba, ahol ezen előnyök helyett csak nehézségekkel találkoznak. Mert önmegtagadó élet a gyermekekkel való foglalkozás, fáradságos a folytonos erőfeszítés miatt, és megvetett a világ szemével nézve, mely alacsonyrendű dolognak tekinti a szegény kicsinyek nevelését.”[3]
Kalazancius nagylelkűséget és különleges elhivatottságot kér tőlünk, továbbá e nagylelkűséghez objektív és radikális felülvizsgálati kritériumot rendel: a gyermekek és fiatalok nevelésében megmutatkozó önátadásunkat.
3. Szenteld meg őket az igazságban!
Úgy gondolom, ahhoz, hogy döntő választ tudjunk adni a világiasság kísértésén való felülemelkedés kihívására, meg kell erősítenünk minden olyan dinamizmust, amely segít a lényegre összpontosítanunk. Jó lenne, ha mindnyájan képesek lennénk megnevezni azokat a dinamizmusokat, amelyek egyértelműen aktiválásra szorulnak. Hadd hozzak egy egyszerű példát!
A fiatal piarista rendtársakkal folytatott személyes beszélgetéseim döntő többségében fel szoktam tenni a kérdést, hogy mit tartanak a legnagyobb kihívásnak a hűségben való egyéni növekedésük terén. Mindig gyors és őszinte választ szoktam kapni, és képesek megnevezni ezeket a kihívásokat.
Úgy gondolom, ez az az út, amelyet követnünk kell, ha előre akarunk haladni e fontos kihívás területén. Jézus imádsága János evangéliumának 17. fejezetében világosan megmutatja, mi a cél: az életszentség. Néha nehezen beszélünk erről, de fontos, hogy mindig téma maradjon. Tudjuk, hogy az életszentségre magunktól nem juthatunk el, az ugyanis Isten ajándéka. Életünk nagy igazsága azonban az, hogy igyekeznünk kell szentekként élnünk. A szentségre vezető út pedig az igazság, a hitelesség és a meghíváshoz való hűség: „Szenteld meg őket az igazságban!”
Nagy örömömre szolgált, hogy Javier Alonso[4] rendtársunk a következő címet adta a piarista nevelési modellről szóló nemrég megjelentetett könyvének: Életszentség a társadalom megváltozásáért. Nehezen tudnám ennél rövidebben és találóbban megfogalmazni, mit is jelent a világiasságon való felülemelkedésért folyatott küzdelem, hogy megváltoztathassuk a világot.
Adja meg az Úr a kegyelmet, hogy méltók lehessünk Jézus imádságára: „Atyám, szenteld meg őket az igazságban!”
Rendtársi öleléssel:
Pedro Aguado Sch. P.
generális atya
Jegyzetek
[1.] Dolores Aleixandre: Buscadores de pozos y caminos. Dos iconos para una vida religiosa samaritana, in Pasión por Cristo, pasión por la humanidad (Congreso Internacional de la Vida Consagrada, Roma, 23-27 de noviembre de 2004), Publicaciones Claretianas, Madrid, 2005, 107–141.
[2.] Szent VI. Pál pápa: Evangelica testificatio, 52.
[3.] Kalazanci Szent József: Emlékirat Tonti bíborosnak (1621), Piarista Tanulmányok 4., 24.
[4.] Javier Alonso: Santidad para el cambio social. El modelo educativo escolapio, PPC, Madrid, 2017. (Nemsokára magyarul is megjelenik: Életszentség a társadalom megváltozásáért. A piarista nevelési modell.)