Szepesi Bódog piarista tanárra, a Magyar kálvária megálmodójára ás megvalósítójára emlékeztek Sátoraljaújhelyen halálának 75. évfordulóján.A József Attila úton elhelyezett emléktáblánál Komporday Levente történész mondott beszédet.
Szepesi Bódog piarista tanárra, a Magyar kálvária megálmodójára ás megvalósítójára emlékeztek Sátoraljaújhelyen halálának 75. évfordulóján. A József Attila úton elhelyezett emléktáblánál Komporday Levente történész mondott beszédet. A piarista tanár oldalági leszármazottja sátoraljaújhelyi emlékeit idézte fel.
Mozgóképes beszámoló: http://www.zemplentv.hu/szepesi-bodog-piarista-tanarra-emlekeztek/
SZEPESI BÓDOGRÓL:
Szepesi Bódog 1883. május 26-án született Gnézdán, Szepes megyében.
Olyan szorgalmas, kevés igényű, derék családból származott, amelyben a munkaszeretet, s a vallás és a haza megbecsülése magától értetődő dolgok voltak. A jó Isten a családdal volt, mert az is mélyen átérzett vallásossággal szolgálta. E mellett hazafias szellem uralkodott a szepesi német környezetben, amely valójában a cseh megszállás szomorú évei alatt virágzott ki, s éppen Szepesi Bódogban és működésében hozott gazdag termést. A szepesi magyar érzésű németeknek olyan képviselője lett, amilyenhez fogható kevés akad hazánk Trianon után következő történetében.
1899. augusztus 27-én öltözött be Vácott, szerény, szorgalmas, buzgó novícius volt és VI. osztályos tanulmányait sikeresen végezte el a próbaév alatt. Egyénisége nem változott meg a Kecskeméten töltött két esztendőben sem, ahol 1902-ben érettségit tett. Egyetemi tanulmányait Budapesten folytatta.
1906-tól kezdve két éven át tanított Kecskeméten és alkalmazkodott ahhoz a házi élethez, amely akkor itt uralkodott. Egészségének azonban nem kedvezett az Alföld, s így Pozsonyszentgyörgyre került. Itt nagyon feltalálta magát. Nemcsak az iskolában tanított odaadóan, lelkesen és eredménnyel, hanem vallásos érzésének engedve a diákok között megalapította a Mária Kongregációt és a templomban is gyakran mondott szentbeszédeket. Bejárt Pozsonyba, és itt főleg a vallásos élet irányítóival keresett érintkezést. Sokoldalú tevékenysége ekkor indult meg, és ez volt az oka, hogy aránylag egész fiatalon házfőnök- és igazgatóhelyettes lett, majd az 1917/18. tanévben valóságos házfőnök és igazgató Podolinban.
Nehéz évek következtek ekkor reá. A háborús hiányok egyre jobban éreztették hatásukat, a rendtagok elkívánkoztak a nemzetiségi vidéken levő intézetből, az anyagi segélyforrások lassacskán mind elapadtak. Ő teljes erővel küzdött a sok nehézség ellen; személyesen járt
élelmiszer után, felhasználta diákkori összeköttetéseit, és ami erejétől telt, mindent megtett az élet fenntartására. Mikor azonban 1919-ben átvették az uralmat a csehek, a tanárok valamennyien Magyarországra távoztak, és a rektor egyedül maradt az ősi rendházban.
Hazafias és vallásos érzése nagy megpróbáltatásoknak tette ki, de ő egy pillanatra sem rendült meg. Mikor 1922-ben végleg elhagyta a házfőnök-igazgató és vele együtt a magyar piarista rend csaknem 300 év után a podolini rendházat, Vácott fejtett ki irredenta tevékenységet. A hazafias érzésű szepesiek ugyanis szövetséget alkottak, és minden alkalmat megragadtak, hogy kifejezést adjanak magyar érzelmeiknek. Ennek a társaságnak Szepesi Bódog egyik legbuzgóbb tagja volt. Közben a váci hadiárvaház igazgatója lett, de a sok munka annyira megviselte, hogy az 1926/27. tanévre ideiglenesen nyugalomba kellett vonulnia ugyanott, és a hadiárvaház igazgatója volt továbbra. Kisebb házba kívánkozott, és így került az 1927/28. tanévben Mosonmagyaróvárra, ahol 1931/32-ig tanított. Az iskolában eredeti módszerrel nem annyira nyelvtani alapon, mint inkább élőszóval, gyakorlati módon tanított és sok közmondást sajátíttatott el a tanulókkal. A világiakkal való foglalkozása és érintkezése is újabb és újabb megbecsülést szerzett számára. A Revíziós liga választmányi tagja lett, majd megkapta a Társadalmi Egyesületek Szövetkezetének jubiláris érdemkeresztjét. Ekkor már Sátoraljaújhelyt működött 1932/33-tól, ahová rokonai közelsége miatt kívánkozott. Egyúttal itt létesítette életének főművét: a Magyar Kálváriát. Addig beszélt, buzdított, gyűjtött, míg összejött az a pénz, amelynek segítségével a Krisztus Urunk kínszenvedése útjához hasonlóan megalkotta a magyar nemzet kálváriáját is ugyanannyi állomással. E megható és művészi alkotásnak létesítése ismét annyira igénybe vette gyönge szervezetét, hogy szívbaj hatalmaskodott el rajta. Mert a hazafias tevékenység mellett itt is vezette az ifjúsági kongregációt és a Rózsafüzér Társaságot, s gyóntatta a nővéreket; a Szepesi Szövetség elnökéül választotta; a tanker. kir. főigazgatóság pedig tanulmányi szakfelügyelettel bízta meg. Ő minden tisztének teljes erővel iparkodott megfelelni; nemcsak pénzt, hanem fáradságot és életerőt áldozott sokoldalú tevékenysége közben.
Erői azonban megtörték. Súlyos betegen került kezdő tanárkodása helyére: Kecskemétre az 1939/40. tanév elején, de már alig tanított. Betegsége annyira elhatalmasodott, hogy kórházba kellett vonulnia, s itt érte őt utol a halál 1940. ápr. 25-én, korának 57. és szerzetesi életének 41. évében. Kecskeméten temették el. A szepesiek tetemét Sátoraljaújhelyre kívánták szállíttatni, de a Kálvária alkotója sírja nélkül is hirdetni fogja emlékezetét.
Forrás: 192. sz. Erdősi Imre Cserkészcsapat honlapja
