Urbán József piarista szerzetes, a „Pesti Piár” igazgatója a héten interjút adott a Magyar Kurírnak. Az igazgató a piarista nevelés esszenciájáról és az evangelizáló iskoláról beszélt a katolikus médiumnak.
Nevelésünkben hangsúlyos a fegyelem, ami rendezettséget, rendszeres munkára szoktatást jelent, amely nélkül nincs előrehaladás. Szükség van a formákra, hogy az ember önmaga tudjon lenni. Abban kell segítenünk, hogy ezt megtalálja, ez a kibontakozás útja – hangsúlyozta Urbán József piarista igazgató a Magyar Kurírnak adott interjújában.
A piarista iskola mindenütt minőségi nevelést és oktatást nyújt, amit a közvélekedés elit iskolaként értelmez. Elfogadja ezt a megítélést?
– Szívesen válaszolnám, hogy soha nem definiáltuk magunkat elit iskolaként. Félreérthető ez a kifejezés. Azt sugallja, hogy az iskola a társadalmi elitet fölözi le, ezekből a családokból gyűjt be magának diákokat. A köznyelv eliten általában a gazdagokat érti. A meritokrácia ideája ezzel szemben egy olyan társadalom képét rajzolja meg, ahol az érdemek és a képességek alapján kerülnek élre az emberek. Ezzel az elittel lehet azonosulni, de a pusztán anyagi helyzete miatt magasra kerülő, és ezzel kulturálisan is helyzeti előnyhöz jutó réteggel azonosulni egy piarista számára, de a kereszténység számára sem elfogadható. Ezért határolódom el attól a kijelentéstől, hogy a piarista iskolák valamikor is csak az elitet szólították volna meg.
Az elit szerepe minden társadalomban meghatározó. A minőség jegyében kialakított képzési rendjük elősegítheti a kinevelésüket…
– Van ilyen célkitűzésünk, és hálásak lennénk a Gondviselésnek, ha ezek az erőfeszítéseink sikerrel járnának. Úgy szeretnénk fejlődésükben segíteni a ránk bízottakat, hogy olyan felnőtté váljanak, akik a közösségért tesznek, és érzékenyek a mellettük élők szükségleteire. Amennyiben eliten a közösségért élő, odaadó, áldozatos embert értjük, örömmel vállalom a jelzőt.
Az iskola elsődleges feladata ugyanakkor a tudás átadása. Hogyan látja ezt?
– A Szentszéknek az iskolákra vonatkozó dokumentumai alapján egy másik szót választanék. Ezek a megnyilatkozások nem a tudás, hanem a kultúra és a műveltség átadásáról beszélnek, ezt tekintik az iskola feladatának. A műveltség átadása nem történhet másképpen, mint személyes találkozások révén. A műveltséget ezzel személyes összefüggésrendszerbe állítjuk: műveltnek lenni azt jelenti, hogy találkozom más korok emberével, és az engem megelőző korok embereivel is személyesen akarok találkozni az általuk hátrahagyott örökség révén. Azt tekintjük feladatunknak, hogy ezt a találkozást megteremtsük. Egy személyes kapcsolatrendszerbe állítjuk a ránk bízott fiatalokat, ami segít nekik abban, hogy önmagukká váljanak – pontosan ezen találkozások révén. Nem félünk attól, hogy ha önmagukká válnak, akkor ez elszigetelt, csak a privát érdekeiket szem előtt tartó egyéniségek kialakulását fogja jelenteni.
Az adott keretek, formák között teljesülhet ez a feladatvállalás?
– A közoktatási rendszer adta keretek között dolgozunk. Tevékenységünknek jelentős része tanórai keretben zajlik. Arra keressük a megoldást, hogy a itt is meg tudjanak jelenni a személyes távlatok. Fontos, hogy kiderüljön: az ismeretek mögött személyek, arcok vannak, és hogy minden apró ismeretnek története van. Maga a tanóra is legyen személyes hangulatú, a diákok érzékeljék, hogy meg vannak szólítva, és a tanár is személyes módon van jelen. Kétségtelen, hogy a tanár valamiképpen minden órán a maga bőrét viszi a vásárra.
Magasra teszi a tanárok előtt a mércét.
– Abszolút. Mindenki pontosan tudja, aki iskolával vagy neveléssel foglalkozik, hogy a jó iskolához jó tanárok kellenek, nem csak jó felszerelés és jó épület. A személyiség alapján határozom meg, hogy ki a jó tanár. Legyen kiegyensúlyozott, nyitott, és a személyességet megélni képes valaki. Természetesen nagyon fontos a szakmaiság is.
Ez az igazgatótól is óriási figyelmet kíván, melynek a személyes kapcsolat kell hogy az alapja legyen.
– Igen, a tanárok részéről pedig elkötelezettséget igényel, de ez véleményem szerint a magyar pedagógustársadalomban megtalálható. Szeretjük szidni a magyar közoktatást, de amivel itt baj van, az a keretrendszer, nem pedig az egyének. Magyarországon nagyon sok elkötelezett pedagógus van, számukra kell teret nyitni.
Van a piaristáknak egységes nevelési stílusa?
– Igen, van. Érdekes megfigyelni, hogy van egyfajta párhuzamosság abban, ahogyan a diákjaink valahonnan valahová eljutnak. Érzékelhető, hogy a diákjaink néhány eltöltött év után mintha rokonai lennének egymásnak, még ha nem egyazon osztályba járnak is. Kialakul köztük egy mély spirituális, lelki rokonság, ami szerintem a nevelési stílusunk lenyomata. Nehéz megfogalmazni, miben áll ez. Érdemes ugyanakkor erőfeszítéseket tenni, hogy ezzel foglalkozzunk, és átgondoljuk, mit akarunk, mik a céljaink, hogyan akarjuk azokat elérni, és mi, tanárok hogyan viselkedjünk. A szervezetfejlesztésben ezt hívják a távoli célok, a küldetés, a vízió, az alapérték meghatározásának. Újra és újra számon kell kérni magunkon személyesen és a közösségben is, hogy melyek a viselkedésünk mikéntjét szabályozó alapértékek.
Mennyire piarista szerzetesi jelenlét függvénye ez az egységes nevelési stílus?
– Az a nevelési stílus, amely az ember spirituális struktúráját meghatározza, nem pusztán a szerzetesek sajátja. Bátran mondhatjuk, hogy nemcsak a szerzetes lehet piarista, hanem világi életállapotban lévő ember is. Manapság a teológia szívesen beszél karizmáról, karakterről, stílusról, amit egy-egy szerzetesrend hordoz, és azt is hozzáteszi, hogy ez az egyház egészéhez tartozik. Ez azt is jelenti, hogy ugyanezzel a karaktert megadó karizmával, stílussal találkozhatunk az adott szerzetesközösségen kívül élő emberekben is, akiknek ez a személyes karizmája csak akkor tud kibontakozni, ha találkoznak a szerzetesközösséggel. Vannak az egyházban olyan emberek, akiknek a Szentlélek ugyanezt a karizmát adja. Szerintem nem véletlen, hogy mi éppen azokkal a világi tanárokkal dolgozunk együtt, akik itt vannak az iskolában. Van köztünk valami nagyon mély egymásra rezdülés, és ennek a mélyén sok esetben valószínűleg ugyanaz az identitást adó karizma rejlik. A piaristaságot tágabban kell értenünk, amelynek határa nem a szerzetesközösség. Nagyon fontos, hogy vannak a környezetünkben olyanok, akikkel nem pusztán egy közös munkára és feladatra találtunk rá, hanem akikkel a lelkiséget, a karizmát, az identitást adó, Szentlélektől kapott adományunk is közös. Ez vadonatúj jelenség az egyházunkon belül, amit egyelőre csak próbálnak utolérni a szavaink.
A piaristákhoz sokan a szigort kapcsolják. Joggal?
– Az is a stílusunkhoz kapcsolódik, hogy számunkra hangsúlyos a fegyelem, amin nem kaszárnyahangulatot vagy erőszakoskodást értek. A fegyelem számunkra rendezettséget, rendszerességet, következetességet, kiszámíthatóságot, munkára szoktatást jelent. Ezt tartom a hatosztályos iskolában az első két év nagyon komoly feladatának. Az előrehaladáshoz rendszeres, fegyelmezett munkára van szükség. Tanítványnak, „discipulus”-nak lenni azt jelenti, hogy vállalok egyfajta fegyelmet, „discipliná”-t.
Valóban nagyon hiányzik ez a mai gyerekeknél?
– A közgondolkodás szívesen elhiteti a családokkal, gyerekekkel, hogy nem kell fegyelmezett, rendszeres munkát végezni ahhoz, hogy valamire jussanak. Ez nem igaz. Sajnos nagyon sok gyerek számára újdonság ez az általános iskola után. Még kitűnő tanuló is lehetett ott anélkül, hogy ez a rendszeres munka jellemezte volna az életét. Itt nálunk ez biztosan kiderül, és erre mi érzékenyek vagyunk. Ebből mi ügyet csinálunk, konfliktushelyzetet teremtünk, mert fontosnak tartjuk, hogy ezen a téren formálódjék a gyerek. Szükség van a keretre, a formára, e nélkül nem megy, a személyiség szétesik. Az ember nem tud önmaga lenni formák nélkül. Abban, hogy ezt megtalálja, segítenünk kell neki. A kulturáltság bizonyos keretek elfogadását jelenti. Az a célunk, hogy ezek között mindenki megtalálja és kialakítsa a maga normarendszerét. Olyan ez, mint a nyelvtanulás: akkor tudom igazán önmagamat kifejezni egy nyelven, ha ismerem az adott nyelv formáit, és annál nagyobb a szabadságom, minél mesteribben uralom őket. A tapasztalatom azt mutatja, hogy a gyerek örül annak, ha vannak keretek, mert azok nyugalmat adnak.
Az előrehaladás másik lényeges motorja a motiváció. Ezzel hogyan állnak a mai gyerekek?
– A világos keretek teremtette nyugalom megszabadítja őket a feszültségektől és a felesleges terhektől, és teret nyit annak, hogy szabadon tudjanak találkozni az élet témáival. Itt jelentkezik a motiválás kérdése. Az első éveknek nagyon fontos feladata, hogy minél több mindennel találkozzanak a gyerekek – szakmai, tantárgyi területen is –, és ezek a találkozások érzelmileg is hassanak rájuk. Amikor megtörténik ez az érzelmi válaszokat is kiváltó, élményt jelentő találkozás, akkor kel életre a motiváció.
Észreveszik-e, ha valaki kicsúszik vagy kiszorul ebből a lelki rokonságból?
– Az iskolába való felvétel során az az egyik legfontosabb feladat, hogy a hozzánk jövő gyerekek szüleikkel együtt világosan lássák, mik a mi céljaink, mi a stílusunk. Szükséges egyfajta természetes egymásra hangoltság, és ez az, amit a felvételi során kutatunk. Amikor ez megvan, akkor azok a nehézségek is könnyebben megoldódnak, amelyek a tanulmányok terén kialakulnak. Ha nincs meg ez az egyezés, ha nem igazán értjük egymás szavát, mozdulatait, akkor válik nagyon nehézzé az is, ha valaki tanulmányilag lemarad, mert akkor sok természetes emberi és érzelmi segítség kiesik.
A piaristák több fórumon foglalkoztak az evangelizáló iskola témájával. Mit fogalmaztak meg feladatként?
– A katolikus iskolában kifejezett cél az evangelizálás. Más szóval az iskola segíteni akar a fiataloknak abban, hogy találkozzanak Jézussal és evangéliumával. Ezt a célt és feladatot hangsúlyozni kell, mert ez nem következik az iskolai létből. Ugyanakkor izgalmas, hogy ez a két dolog, az evangelizálás és az iskolai lét harmonikusan összetartozik, két egymástól el nem válaszható feladatot jelent. Az iskola által evangelizálunk. Egy katolikus iskola minden elemével evangelizálni akar, ez a kifejezett célkitűzése. A maga módján bármely közoktatási intézmény is evangelizál, például azzal, hogy a diák emberi kibontakozását segíti. A mi esetünkben – és minden katolikus vagy egyházi iskola esetében is – nagyon fontos a kifejezett szándék megléte. Ez azt jelenti, hogy az evangelizáció a céljaink között szerepel, és azt is, hogy a tevékenységeink között megjelennek olyan mozzanatok, amelyekben számunkra is, és a velünk együtt dolgozó fiatalok számára is világossá és kézzelfoghatóvá válik mindez.
Hogyan történik ez konkrétan?
– A szünidőkben és a rövidebb szünetekben is fontosak a kirándulások, túrák. Nyáron gyakran kelünk útra csónakkal, kerékpárral vagy éppen gyalog. Van egy iskolai szintű vitorlástáborunk és sítáborunk. Ezek mind olyan alkalmak, ahol a gyerekek nagyon mélyen találkozhatnak saját magukkal, adott esetben a határaikkal, s közben az egymásra utaltságot is megtapasztalhatják. A gyerekek szeretnek együtt lenni, beszélgetni egymással. Ezeken az alkalmakon ez szinte magától megtörténik. A közösség alakulása és az egyén személyes alakulása szempontjából szintén fontosak az úgynevezett lelkigyakorlatok. Azért mondom, hogy „úgynevezett”, mert ezek gyakran inkább az önismeretben való elmélyülés lehetőségei, mint „lelki”, vallási gyakorlatok végzésének az alkalmai. Többek között az érzelmek felismerésének és megnevezésének tanulása folyik itt, aztán az érzelmeken keresztül a belső indítékaink feltárását gyakorolhatjuk. Vagyis az igazságot, a személyes igazságot keressük és próbáljuk kimondani. Ez a humanizációból induló evangelizáció, amikor is a teremtett emberségünkkel, az önmagammal és a másikkal és a közösséggel való találkozás révén kerülünk közelebb a valósághoz, az igazsághoz, a Teremtőhöz. Jó látni, hogy a néhány napos együttlétek során diákjaink emberi kibontakozásuk terén jelentős alakulásokat élhetnek meg.
Szöveg: Trauttwein Éva (Magyar Kurír)
Fotó: Szathmáry Melinda (Piarista Rend Magyar Tartománya)
