Két évfordulót is ünneplünk: Kerényi Lajos atya 95. születésnapját, amely június 1-jén volt, és 70. papi jubileumát, melyet a június 25–26-i hétvégén ünnepelt. A Magyar Kurír interjúját teljes terjedelmében közöljük.
Nemcsak a számok miatt különlegesek ezek az évfordulók. Lajos atya fiatalon megélt háborút, fogságokat, rengetegszer került életveszélybe, a kommunizmus idején pedig folyamatos zaklatásnak volt kitéve. Elhivatottsága és a belőle sugárzó életerő ennek ellenére végigkísérte az életét. Hét évtizedes papi szolgálatában megkapta azt a kegyelmet, hogy teljesülhetett a szentelésére választott jelmondata: rengeteg lelket kapott az Úristentől, fiatalokat, betegeket, haldoklókat.
– Mikor kapott hívást a papságra?
– 95 életév és 70 év papi szolgálat egy valóságos divina commedia. Nagyon korán kiválasztott a Jóisten. Először mindig ő szólítja meg az embert. A meghívás kilencéves koromban történt. Almásfüzitőn születtem, ott csak vasárnaponként volt szentmise. Egyszer, amikor kis ministránsként a plébános urat vártuk a szomszéd faluból, volt egy látomásom: nem az atya jött, hanem maga Jézus. Egyenesen hozzám lépett, senki máshoz. Fogta a nagy piros misekönyvet, odahozta hozzám, nekem adta, és azt mondta: „Ezentúl te fogsz nekem ministrálni.” Ez nagyon megrendített, hevesen dobogott a szívem örömömben. Ezt az élményemet csak a szüleimnek mondtam el és egy rokon kedvesnővérnek, aki azt felelte: „Öcsikém, ebből papi hivatás lesz.” A Jóisten komolyan vette ezt, és elkezdett nevelni arra a szolgálatra, amit kigondolt nekem, hogy vigyem a nevét, az egész lényét, a tanítását, a „tartalmát”.
– Hogyan nevelődött a papságra?
– Bekerültem egy olyan erőtérrendszerbe, amely elősegítette ezt. A szüleim úgy neveltek, hogy ott nem lehetett „nyivogni”. Édesapámmal és a bátyámmal sokszor mentünk horgászni a Dunára. Emlékszem, egyszer éppen oda indultunk, és azt mondtam: „Apuka, szomjas vagyok.” Erre visszaküldött, hogy igyam tele magam, de akkor már nem jöhetek velük. Persze nem mentem vissza inni, úgyis mindig vittünk magunkkal vizet. Tőle tanultam a keménységet, a hűséget, a kitartást.
Aztán beírattak Tatán a piarista gimnáziumba, ahol önfegyelmet tanultam és rengeteg más értéket. Ady mondja Karácsony című versében: „Ember ember ellen csatázik, / Mi egyesítsen, nincsen eszme.” Ha kihalnak az eszmék, a szeretet, a szép, a jó, az igazság, a transzcendens, akkor előbb-utóbb tönkremegy az ember, megromlik. Ha valamiből kivész a cél, az örök távlat, akkor szétrohad: legyen az személyiség, család vagy társadalom.
Ezekben az értékekben gazdagított bennünket a Jóisten ezekben az években. A piaristáknál megtanultam azt is, hogy szociális gondolkodású legyek: rám bízták a faluról jött ösztöndíjasok vezetését. És meg kellett tanulni elviselni az élet nehézségeit, mert szenvedés, áldozathozatal nélkül semmi sincsen.
– Már fiatalon sokat szenvedett és nagy megpróbáltatásokon ment keresztül, hiszen jött a háború, a fogságok.
– Belenőttem a háborúba. Az olajgyár miatt sokat bombázták Almásfüzitőt. Szép kis házunk volt. A szomszéd épületben laktak a nagyszüleim, annak a pincéjéből hallottuk, milyen csetepaté volt kint. Aztán láttuk, hogy romokban a házunk. Az nagy megpróbáltatás volt.
Először civilként estünk fogságba, akkor még diák voltam. Össze kellett szednünk a fronton a halottakat és a sebesülteket. Sok borzalmat éltünk át, egy tüdőlövéses ember a szemünk láttára halt meg, eltemettük. Aztán vittek málenkij robotra. Egész nap meneteltünk, éjjel is, ennivaló alig volt. Néha bezártak minket pincékbe, amit ott találtunk, ettük, hogy mentsük az életünket.
A szabadulásunk után nem sokkal besoroztak bennünket. Tizenhét éves kortól minden fiúnak katonának kellett menni, különben agyonlőttek volna bennünket mint katonaszökevényeket. Bekerültünk a bátyámmal egy gyalogezredbe, őt irodai munkára osztották be, engem meg kiképeztek géppuskásnak. Naponta vittek a lövészárokba, ahol meg kellett ásnunk szinte a sírunkat. Egyszer, amikor őrségben voltam, láttam, hogy páncélosok közelednek. Jelentettem ezt a szakaszvezetőnek. Több tank jött, mint ahányan voltunk. Amikor menekültem, egy tank rám állt, elkezdett keményen lőni. Befeküdtem egy kis gödörbe, azt hitték, meghaltam. Se akkor, se máskor egy karcolás sem esett rajtam, a Jóisten úgy vigyázott rám, hiszen „neked még feladatod van, kiválasztottalak. Nekem fogsz szolgálni”.
Aztán jött a hadifogság. Gyalog kellett mennünk három-négy napon keresztül, hogy végül bevagonírozzanak bennünket. Azt mondták, hazavisznek, de a rákoskeresztúri pályaudvaron már be voltunk rácsozva szögesdróttal. Negyvenhatan voltunk a marhavagonban, mint a szardíniák. Olyan ételt adtak be, amit a disznóknak sem adtunk volna. Hadd ne mondjam, mekkora szenvedéseket éltünk át. Három hétig utaztunk kifelé, Máramarosszigeten keresztül, amikor kiértünk, gyalogolni kellett, vizet nem kaptunk. A Donyec-medencében voltunk, bányába vittek dolgozni. Egyszer csak odajön egy nyegle vezető és azt mondja: „Te már nem vagy többet Kerényi Lajos, hanem 93-as szám.” Ez nagyon fájt. Megfosztani az embert az egyéniségétől! Birka vagy, neked nem lehet gondolatod, oda mész, ahová hajtunk. Ez megalázó volt. A kommunizmusnak és a materializmusnak ez az alapja: az ember ne okoskodjon, legyen egy szám, mint Az ember tragédiájának falanszter színében.
– Milyen emlékei vannak arról, hogy a Jóisten akkor is jelen volt?
– Mindenünket elvették, még a két imakönyvemet és a nyakunkban lévő feszületet is. Négyen-öten azonban elhatároztuk, hogy visszalopjuk az imakönyveket és a feszületeket, és le fogjuk győzni a vörös csillagot a kereszt erejével. Egy cérnára felkötöttük a kis feszületet, és a felszíni munkáknál a ruhánkon kívülre tettük, hogy látszódjék. Az ateista világban ezért agyonlőhettek volna minket, de a fogvatartók nem szúrták ki, mi van a nyakunkban. Az ottani gyerekek viszont észrevették a feszületet, odajöttek, és csókolgatták: Krisztosz, Krisztosz!
Volt ott egy őr, aki mindig ordított, mint a bika, féltünk tőle. Amikor volt egy kis időm, fogtam az imakönyvet, föl-alá jártam és imádkoztam. Nem vettem észre, hogy az őrtoronyban ez a vadállat figyel. Egyszer csak rám ordított: davaj, davaj! Odamentem, eltakartam az imakönyvet, de megkérdezte, mi van a kezemben. Éreztem, hogy Jézust kell szolgálnom. Kinyitottam a kezem, és mondtam neki, hogy imakönyv, imádkozom. Körülnézett, lehajolt, és azt mondta, egészen más hangon: „Csak imádkozz, én is szoktam.” Folytattam az imát, mégis féltem, hogy mindjárt utolér és lelő. Még ma sem ért utol…
Aztán súlyosan megbetegedtem, hetven sebem volt, a tífuszt is elkaptam. Bevittek a kórházba, mert elgyengültem nagyon, alig tudtam mozogni. Még ma is megvan a cirill betűkkel írt papír, hogy szabad vagyok, elengedtek. Nagy keservesen hazajutottam, tele aggodalommal, hogy élnek-e a szüleim. Nagy volt az öröm, amikor újra találkoztunk.
– Hogyan maradt szilárd a hite ezekben a megpróbáltatásokban?
– Az még olyan gyermeki hit volt, ami nem okoskodik. Természetes volt, hogy kitartunk Jézus mellett. Amikor őrt álltam, rózsafüzért mondtam az ujjaimon számolva. Később jött az értelem meghajlása, amikor már teológiát tanultam.
– Miért döntött úgy, hogy piarista lesz?
– A gimnáziumban adtak volna nekem hadiérettségit, de még egyszer ki akartam járni az utolsó évet. Az az egy év szellemileg nagyon jót tett. Éreztem, hogy az emberiségen segíteni kell, és hogy „te fogsz nekem szolgálni”. Gondolkodtam, hogy piarista legyek-e, ahonnan annyi eszmét kaptam, vagy kármelita, hogy elmélyüljek és engeszteljek, vagy jezsuita, aki harcol. Végül piaristának mentem.
Papnövendék koromban még nem férkőztek be a kommunisták a szemináriumokba, mi még jól jártunk, mert békén hagytak minket. Titokban készültünk a papszentelésre. A piaristák tíz iskolájából a rendek feloszlatásakor kettőt hagytak meg, engem az Esztergomi Egyházmegyéhez helyeztek. Aztán a Váci Egyházmegyébe kerültem, Vácon szentelt fel Pétery József, a székesegyházban. Ez volt az utolsó szentelése, aztán elvitték, és vértanúként halt meg. Ha megalkuszik, kiengedték volna, de nem tette.
– Hogyan tudta megélni a papságát a kommunizmus alatt?
– Pappá szentelésem után elkezdtem prédikálni, és rengeteg gyerek vett körül. Apukám is vonzotta őket, Almásfüzitőn sokszor mentek vele horgászni. Ők voltak a mindenem, jóban voltunk mindenhol, ahol csak szolgáltam. Ez nagy bűnnek számított abban a korban. Megharagudtak, hogy annyi fiatal volt körülöttem mindig. De a prédikációim miatt is, hiszen azt hirdettem, hogy a kommunizmus miatt van annyi öngyilkosság: elveszik az emberektől az életük értelmét, így nem tudnak megoldást találni, nincs más kiút, csak az öngyilkosság vagy a pszichés megbetegedés.
– Hogyan kezdődött a betegek és a haldoklók körében végzett szolgálata?
– Az első szolgálati helyem az alsó-krisztinavárosi templom volt, innen hívtak az onkológiára egy súlyos beteghez. Ott feküdt mellette még egy, azt is meglátogattam, aztán a szomszéd szobába is bementem. Szinte nem is én tettem ezt, hanem az Úristen irgalma alakította így. Sokszor éreztem: „Lennél szíves, segítenél a megváltásban? Számítok rád!”
Nekünk, keresztényeknek küldetésünk van, őrállók és intézők vagyunk. Az őrálló küldetése, hogy hűséges legyen, és ott legyen a helyén. Nem félhet. Majdnem harminc kórházat jártam végig, most kilencet látogatok rendszeresen, tizennégy intenzív osztályt. Megvigasztalja a betegeket és a haldoklókat, ha azt mondom nekik: „Bízd a sorsodat a Jóistenre, ő gondoskodik rólad, te pedig ne aggódj!” Ha a bizalmat nagy erővel sugárzom, az nagyon jólesik nekik.
A kórházakba járkálást sem nézték jó szemmel, nagyon sok harcom volt, de mindig „visszaszöktem” a betegekhez. Hatvanhét éve látogatom az onkológián a betegeket.
– Ötven éve indították el a Nagymarosi Ifjúsági Találkozót, és negyven éve kötődik Lajos atyához az egerszalóki lelkigyakorlat, amelyen mindig rengeteg fiatal vesz részt. Mi vonzza őket?
– Egerszalók és Nagymaros is egy nagy csoda. A hitoktatás miatt is sokszor vittek kihallgatásra, és ezeken a helyeken is megfigyeltek minket, mégsem hagytuk abba. Próbáltuk megerősíteni az embereket, hogy harcoljanak, küzdjenek Jézusért. A jövő az, hogy a kiscsoportok hatalmas erővel sugároznak, mint a lézersugár. XVI. Benedek pápa mondta még Ratzinger bíborosként A mustármag reménye című könyvében, hogy amikor az emberek az istenhiány miatt már teljesen elkeserednek, tönkremennek, és majdnem megszűnik az egyéniségük, akkor a kisközösségekben reményt kapnak az örök életre és értelmet találnak az életükre a szenvedéseikben is. Ez olyan gyönyörű gondolat!
Nem kell elkeseredni, hogy milyen nagy vesztesek vagyunk, hiszen mind benne vannak a jövendölésekben, hogy az idők vége felé ezeken a megpróbáltatásokon át kell menni. Istent úgysem lehet kitessékelni, Jézust sem. A tanítás lényege olyan, hogy válaszol az élet minden kérdésére: honnan jöttem, mi az élet értelme, miért kell szenvedni, miért kell meghalni, milyen intelligencia lehet a gyönyörű világ mögött. Káprázatosan szép dolgokat találunk benső mikrovilágunkban és az univerzumban! Freund Tamás mondta, hogy a természettudósok nyolcvan százaléka istenhívő. Hiszen szükséges, hogy legyen egy őskezdet, egy ősabszolútum, aki van, ami mindig állandó. A törvények a világban elképzelhetetlenek alkotó, teremtő intelligencia nélkül.
Mindig mondom az embereknek is, és persze magamnak is, hogy a szenvedéstől nem kell megijedni, mert Jézus is szenvedéssel váltotta meg a világot. Hogy valamit elérjen az ember, azért küzdeni kell.
– A Szent Margit Gimnáziumban is jelen van, most is onnan jött. Honnan merít ennyi erőt? Abból, hogy Jézusért teszi mindezt?
– És a Szentlélektől is, mert ő akkora erőt ad! Mindig jelet kapok, újra és újra: „nekem fogsz ministrálni”. Ezt a lendületet nem lehet megfogalmazni. Ha kérdezik, mi a titka, hogy magas kort értem meg, arra azt mondom: az, hogy régen születtem. S ha csodálkoznak, hogy ennyi szolgálatot látok el még most is, arra azt mondom: genetika is, valami benső adottság.
Amikor felszenteltek, azt választottam mottóul: „Adj nekem lelkeket, Uram!” Nem csalódtam. Megkaptam, amit papi jelmondatként választottam, hiszen fiatalok jöttek százával, ezrével, és betegek is, rengetegen.
– Ha visszaemlékszik az évfordulós szentmisékre, mi az, ami különösen jólesett ezeken az alkalmakon?
– Az Úr felé fordították a figyelmemet, arra, hogy tőle van ez a lendület és ez a sok ember, az állandó készültség és lelkesedés. Ezek égi dolgok, kegyelem. Minden mögött az Úristen áll. A világ megváltása folytatódik. A megváltó Jézus a megváltott világot odaadja az Atyának, és akkor Isten lesz minden mindenben. Minden hozzá vezet. Isten nincs elkeseredve, Isten boldog.
– Mi az, amiért különösen hálás?
– Az életemért. Annyi esemény, annyi ember, annyi csoda! A kísértésekkel kapcsolatban pedig a győzelmek, hogy a Jóisten újra és újra visszaemelt abba az erőtérbe, ahová meghívott. Mindig alázatosnak kell lennie az embernek, hiszen aki áll, vigyázzon, hogy el ne essen. El ne bízza magát az ember!
Forrás: Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír
Fotó: Merényi Zita
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. június 26-i számában jelent meg.
