„Diákkorában történt, hogy Komlósi András piarista a történelem órán a francia forradalomról tanított és elmondta az egyik akkor jelszót: Le a csuhásokkal! A mi Higyed barátunknak
A nagyváradi boldoggá avatásról hazatérve még pár napot Temesváron maradtam. Meglátogattam Szilvágyi Zsolt piarista konfráter plébánost, aki nagyon sokat tett spirituális korában a gerhardinumos diákokért és mindig közel érezvén magához a piarista pedagógiát, ennek szellemében végezte köztük lelkipásztori munkáját. Most is mindenben segítségünkre igyekszik lenni.
Meglátogattam továbbá egyik kedves öregdiákunkat, Higyed István nagytiszteletű urat, református lelkipásztort. Betegeskedik és már 83 éves. Egyike a leghálásabb piarista öregdiákoknak. Minden érettségi találkozós szentmisén ott van és veretes magyarságú köszöntőket mond. Diákkorában történt, hogy Komlósi András piarista a történelem órán a francia forradalomról tanított és elmondta az egyik akkor jelszót: Le a csuhásokkal! A mi Higyed barátunknak ez a mondás – bár nem tudta sem azt, hogy mi a csuha, sem azt, hogy ki a csuhás – úgy megtetszett, hogy amikor Komlósi tanár úr kiment az óráról fölugrott a katedrára és többször hangosan kiabálta diáktársai nagy nevetése közben: „Le a csuhásokkal, le a csuhásokkal!" De Komlósi tanár úr valamiért váratlanul visszament az osztályba és meghallotta a kiabálást, meglátta a jelenetet. Beléptére rémült csend támadt. Megfogta a kis Higyed gallérját és az igazgatói iroda felé vezetve ezt mondta neki: „Most bemegyünk az igazgató úrhoz és én kitiltatlak a város összes középiskolájából." A kisgyerek elkeseredve szívszaggatóan sírni kezdett és azt mondta: „Tanár úr kérem, én azt sem tudom, hogy mi az a csuhás". Komlósi tanár úr megállt, elgondolkodott, komolyan ránézett a gyerekre és reverendájára mutatva azt mondta: „Jó, elhiszem. Nézd, ez a csuha. De ne feledd, még belőled is lehet egyszer csuhás…" Próféta volt, emlékezik Higyed tiszteletes. Református „csuhás" lett belőlem…
Hála a püspökségnek és sok barátunknak, az egykori piarista templomot ma is piarista templomnak hívják és magyar nyelvű liturgia folyik benne. Ezen kívül templomunk a központja a magyar nyelvű katolikus egyetemisták közösségének is. Ezért is öröm volt számomra, hogy megkértek, végezzem a vasárnap délutáni ifjúsági szentmisét. A halottak napi hazautazások miatt most egy kicsit kevesebben gyűltek össze a szokásosnál, de a padokat azért megtöltötték így is. Ketten gitárt fogtak, kísérték az énekeket. Belon Gellért gondolatait mondtam el nekik a vasárnapi evangéliumhoz kapcsolódóan az Istent kereső Zakeusról és az őt név szerint ismerő Jézusról. Figyelő arcokat látok mindenfelé. A szentmisén sok a hívő is, sokan áldoznak. Aztán a szentmise után a fiatalok a templom előtt megvárnak és beszélgetünk, ott van Kocsik Zoltán ifjúsági lelkész is, látszik, hogy ügyesen, szeretettel fogja össze a társaságot. Házaspárok is vannak, az egyik első gyermekét hozza a sekrestyébe, más most vár gyermeket, van, aki már a harmadikat… Aztán a velem való ismerkedés és beszélgetés után lassan szétoszlik a társaság, miután megbeszélték a következő találkozó időpontját.
Hétfőn délelőtt – minden formaság nélkül – benéztem a Gerhardinum tanárijába és elbeszélgettem Jakab Ilona igazgató asszonnyal és az éppen ott kávézó tanárokkal. Nagy tervük valóra válását remélik: ha sikerül átverekedni magukat a bürokrácia útvesztőin, jövőre már megnyílhat egy román és egy magyar nyelvű első általános iskolai osztály is. Megismertem a magyar osztály számára „kiszemelt" tanító nénit is. Elkötelezett keresztény, jó pedagógus. Adja Isten, hogy valóra váljanak terveik.
Kinéztem még az udvarra is: az épületegyüttes egyik szárnyának tetőzete megújult, most ácsolják a bejárat fölötti rész tetőszerkezetét. Már áll az új gerendákból készült „csontváz", de még cserép nincs rajta. A földön dolgoznak még a kupola favázán. A püspökség, amely a tatarozást fizeti elhatározta, hogy a kupolát eredeti formájában állíttatja helyre és fölkerül tetejére a lebontott kereszt is. Hatalmas munka, a román „Tüzépnél" nem találtak szükséges méretű gerendákat, az erdőgazdaságtól szállítottak ide fákat helikopterrel. Sajnos emiatt két hónapot késtek a munkák.
Halottak napja délelőttjén Kocsik Zoltán vezetésével kis csoport ment ki a belvárosi temetőbe a piarista atyák sírjához. Rendbehozták a sírhantokat, lila krizantémcsokor került mindegyikre, koszorú a keresztekre, a két sírkőre és a központi obeliszkre. A tanítás után aztán diákok és tanárok együtt nekiindultak az iskolából és jó félórás gyaloglással megérkeztek a temetőbe. Tavaly indult el ez a szép kezdeményezés: Halottak Napján meglátogatni az atyák sírját. Abban az épületben működik az iskola, ahol valamikor ők tanítottak, az ő emléküket őrzik a falak, a piarista múzeum. Tavaly még csak két tucatnyi gyerek jött ki a temetőbe, most itt van az egész iskola.
Lassan összerendeződik az énekkar, melléjük helyezkednek a papok: Szilvágyi Zsolt józsefvárosi plébános, piarista konfráter, Kocsik Zoltán spirituális, Higyed István nagytiszteletű úr és jómagam. Mellettünk Jakab Ilona igazgatónő, a másik oldalon és mögöttünk tanárok és diákok. Imádsággal kezdjük a megemlékezést, az énekkar egy román halotti énekkel folytatja. Dallamát mi is ismerjük: „Mindig csak közelebb, Uram, hozzád…". Higyed tiszteletes érces hangon, fejből mondja a szentpáli idézetet: „Ha csak ebben az életben reménykedünk…". Utána evangéliumi részlet hangzik fel románul. Majd ismét ének. Rövid beszédemben megköszönöm a diákoknak és a jelenlévőknek, hogy eljöttek azoknak a tanároknak a sírjaihoz, akiket nem ismertek, nem ismerhettek. A hála, a szeretet és az imádság szálai azonban túlnyúlnak a síron, jelenlétünk és közös imádságunk tanúságtétel hitünkről: „hiszem a test feltámadását és az örök életet". Még egy közös ének, aztán tizenkét diák kilép a sorból és égő mécsest helyez az egyes sírokra. Meghatódva nézem a jelenetet. Csend van, a diákok talán megéreztek valamit ebből a megindító pillanatból. Aztán szedelőzködünk, elbúcsúzunk és indulunk hazafelé. Visszapillantok: négy-öt diák még ott áll a sírkert mellett és imádkozik.
Hazafelé még találkozom egy rozoga öregúrral, piarista véndiák ő is, minden találkozón ott van, kijött most a temetőbe is. Szeretetreméltó, kedves ember, ő is túl van már jócskán nyolcvanadik életévén. Beszélgetésünk általában így kezdődik: „Igen, igen, úgy-e nem tetszik érteni románul, nem baj, én kérem Szűcs lennék, de most Szucsu vagyok…"
Másnap még részt vettem a temesvári római katolikus katedrálisban az ünnepélyes Requiemen. A misét Martin Roos püspök celebrálja, egyházmegyés papok koncelebrálnak. A szentmise szövegei latinul hangzanak el, a bevezető, a hívek könyörgése három nyelven: románul, magyarul és németül. A szentlecke és az evangélium is más-más nyelven. Jó hangon, kristálytisztán énekel a kórus orgonakísérettel. A mise után levonulunk a kriptába és imádkozunk az ott nyugvókért és halottainkért.
Délután Kocsik Zoltán vitt ki a vasútállomásra, búcsút vettünk, majd vonatra ültem és nyolc órás utazás után éjjelre megérkeztem Kolozsvárra.
Ruppert József Sch.P.
Az írás tetején található fotón az újjáépítés alatt álló egykori piarista iskola kupolagerendázatának előkészítése látható.
Lenti bal oldali fotó: a temesvári piarista sírkert feldíszített állapotban.
Lenti jobb oldali fotó, balról jobbra: Szilvágyi Zsolt, Kocsik Zoltán, Higyed István, Ruppert József
