Tízsorosok – Molnár Lehel

Tízsorosok.

Egy piarista mesél magáról tíz sorban. Sárközi Sándor atya kezdte el ennek a sorozatnak a készítését,ő kereste meg rendtársait a tízsorosok ötletével. Most, a Hivatás Éve aktualitásával a központi honlapra is kikerülnek szép sorban a tízsorosok, hogy jobban megismerjük a magyar piaristákat, életüket, hivatásukat.

 

Molnár Lehel 1984-ben született Segesváron. 2005-ben lépett a piarista rendbe. Jelenleg történelmet tanul a budapesti ELTÉ-n.

Mi leszel, ha nagy leszel? – hangzott egyre gyakrabban a kérdés segesvári líceumi éveim haladtával. A kérdés legalább annyira izgatott engem, mint kérdezőimet, de választ se nekik, se magamnak nem tudtam adni. Számtalan helyzetben el tudtam képzelni magam, sokféle jövőben otthonosan mozogtam. Azt azonban már világosan láttam, hogy például atomfizikus semmiképp sem leszek, és a kémiai Nobel-díj sem reális célkitűzés.

Korán világossá vált számomra, hogy életem az emberek között, az emberekért bontakozhat ki a legteljesebben. Ebbe biztosan belejátszott addigi rövid életem személyes története: a cserkészet, a disputa klub, az ifi hittan. A sok lehetőség közül lassacskán a tanárság és a papság kezdett kidomborodni. A kettő közül egyiket sem tudtam félretenni, mert valami belső erő folyton hajtott feléjük. Mi lenne, ha a kettőt összekapcsolnám? Egyik infó órán (természetesen megszegve a házirendet) beírtam a keresőbe a két szót: tanár – pap. A betöltött három-négy szerzetesrend közül a piaristák tűntek a leginkább tanároknak…

Érettségi után a gyulafehérvári papi szemináriumba jelentkeztem. Tudtam, hogy itt több lehetőségem lesz a tájékozódásra. Elolvastam a piarista rend alapítójának, Kalazanci Szent Józsefnek az életrajzát, s rádöbbentem, hogy egy húron pendülünk: a hit és tudomány jegyében tanítani és nevelni a fiatalokat, s elsősorban a leginkább rászorulókat. Másodév végére, több piaristával való személyes találkozás után, úgy döntöttem, hogy belevágok a nagy kalandba.

A szegedi jelöltév és a váci noviciátusi év után most Budapesten folytatom tanulmányaimat. A teológiát befejezve már a történészkedés tölti ki napjaimat. A tanárság és a papság mellett egyre többet tanulok a szerzetességről, és látom, hogy vágyaim által Isten erre az útra hívott, első pillanattól. Helyemen vagyok, vágyaim már kezdenek beteljesülni, bár természetesen hosszú út áll még előttem, amit Isten segítségével remélek végigfutni.