„Tudom, milyen terveim vannak veletek, reményteli jövőt szánok nektek”
Ennek a rendtársi levélnek azt a központi híradást adtam címül, amelyet Jeremiás próféta küld a Babilonba száműzött népnek. A próféta bejelenti, hogy Istennek tervei vannak népével, s ezek a béke tervei, a remény tervei (vö. Jer 29,11). Jeremiáson keresztül Isten reményt hirdet a szenvedések között, száműzetésben élő népnek.
Azért döntöttem úgy, hogy megírom ezt a levelet, mert hiszem, hogy a reményhirdetés az, amire világunknak, társadalmainknak, egyházunknak, gyermekeinknek és fiataljainknak legnagyobb szüksége van. És jó beismerni, hogy mi, piaristák is rászorulunk, hogy reményt hirdessenek nekünk. Bár márciusban jelenik meg, ez a levél adventben íródott, a sóvárgó várakozás idején arra, aki jön, hogy örökre közöttünk maradjon.
Amikor világunkra nézünk, könnyen az elkeseredés kísértésébe eshetünk. Látjuk a háborúkat, az indokolatlan erőszakot, a gyermekek ellen is, látjuk a meg nem értett és szolidaritás nélkül kezelt migrációs mozgásokat. Embertelen törvényhozást, hatalom- és pénzéhséget, igazságtalan egyenlőtlenséget is látunk. Tanúi vagyunk közös otthonunk pusztulásának, a hatóságok pedig nemigen törődnek vele. Amikor gyermekeinkre és fiataljainkra nézünk, érezzük a kihívást, hogy tápláljuk örömüket, álmaikat, a jobb világ iránti vágyaikat, melyeket gyakran elnyom az értelmetlenség érzése, kilátástalanság, a hit válsága. Végtelen lenne azoknak az emberi kihívásoknak a felsorolása, amelyekkel találkozunk, és amelyek igazolják a csüggedést. Ez is egy emberi érzés, melyet tiszteletben kell tartanunk, és hivatásunk megszólításaként kell fogadnunk.
Úgy gondolom azonban, hogy amire világunknak ma minden korábbinál nagyobb szüksége van, az a remény próféciája. A próféta küldetése, mint tudjuk, két, egymástól elválaszthatatlan dimenzióból áll: feltárni a jelent és javaslatot tenni a jövőre. És mindkettő Isten szemszögéből. Ez Jeremiás próféta küldetése, mely gyönyörűen kifejeződik abban az üzenetben, amelyet – Isten nevében – a babiloni száműzötteknek küld.
Hogyan fogadhatták ezt a reményhirdetést? Lehetséges, hogy nem hiányzott belőlük az a bizonyos szkepticizmus, amelyet az általuk megélt valóság táplált bennük. Hogyan hirdethetjük a reményt fiataljainknak, családjainknak, gyermekeinknek, testvéreinknek, rendtársainknak, egyházunknak, társadalmainknak? Milyen reményt tudunk ébreszteni és kell ébresztenünk Kalazancius fiaiként ebben a világban, amelyben élünk? Úgy gondolom, ezen alaposan el kell gondolkodnunk. Ehhez szeretnék hozzájárulni, mégpedig három szempontból: a hit, a nevelés és mindennapi életünk szempontjából.
I. A hívő ember számára, egy szerzetesrend számára a sötét helyzetek nem boríthatják árnyékba a reményt. A remény isteni erény, Istentől származik. Nem azonos az optimizmussal, mely egyszerűen egy lelkiállapot. Mi reményről beszélünk. Számos példa segíthet megérteni, hogyan létezik és növekszik a remény a legnehezebb helyzetekben is. Mindig elgondolkodtatott, hogy Keresztes Szent János a börtön sötétségében írta meg A lélek énekét, vagy hogy Avilai Szent Teréz az üldöztetés közepette írta meg A belső várkastély című művét. Lenyűgöző Szent Pál börtönben, üldöztetés és nehézségek közepette írt leveleinek a tartalma. Az is mindig eszembe jut, hogy Kalazancius a piarista rend válságának idején arra biztatta a rendtagokat, hogy maradjanak egységesek és vidámak, bízzanak Istenben és dolgozzanak csak tovább a gyermekekért.
A hívő ember nem egyszerűen jobb időkre vár. Nem. Ma van az a nap, ma van itt az ideje, hogy egy új világért dolgozzunk. Mindig tetszett a Szentlélekbe vetett hitnek ez a meghatározása: hinni a jelen termékenységében. A Szentlélek a jelenben cselekszik. Ez a mi hitünk. Martin Luther Kingnek, a remény egyik legnagyobb prófétájának, az új világ nagy álmodójának tulajdonítják ezt a fontos mondatot: „Ha tudnám, hogy holnap vége lesz a világnak, akkor is elültetnék ma egy fát.” A jelen, amelyben élünk, a remény helye. Ebben a jelenben kell a hit által az élet és a remény jeleit keresnünk és felmutatnunk. Ez a mi küldetésünk.
A remény a hit leánya. És a hívő emberek, ha hitük hiteles, a remény hordozói. Biztos vagyok abban, hogy egy összeomlóban lévő világot csak hívő csoportok tudnak fenntartani, olyan emberek, akik bíznak Istenben, és akik ígérethordozók tudnak lenni. Az ilyen emberek erősnek bizonyulnak világunkban, és életadó válaszokra késztetnek. A társadalmi igazságtalanság, betegségek és szegénység által megtépázott akkori Rómában egy hívő ember reménykeltő válaszra késztetett, ez a válasz lett a Kegyes Iskolák.
II. Rátérek levelem második pontjára: reményre való nevelés. A nevelés mindig a jövőbe tekint. Mindig. Egy olyan világra szeretnénk felkészíteni diákjainkat, amely még nem létezik, hanem amelyet nekik kell megteremteniük és felépíteniük. Hogyan tehetjük ezt meg? Nem kívánok nevelési értekezést írni a reményről. Egyszerűen csak azt fogom megnevezni, amit meg tudunk csinálni, amiről tudjuk, hogy működik, és amiről nem feledkezhetünk meg. Ezek hagyományainkban és iskoláinkban kikristályosodott nevelési dinamizmusok, melyeket véleményem szerint szisztematikusan meg kell erősítenünk. Hadd említsek meg röviden néhányat közülük:
1. Hitre nevelés, mely segíti fiataljainkat abban, hogy önmagukon és kis világukon túlra tekintsenek, segít felfedezni és megtapasztalni, hogy Isten bízik bennük, hogy Isten számít rájuk, és hogy Isten hitelre méltó. A hit megnyitja a láthatárokat, és teljességre juttatja őket. Merészségre és türelemre késztet, amint azt Kalazanciusnál látjuk.
2. A testvériség érzésére való nevelés, úgynevezett „világpolgárságra”, mely egy más világ horizontját kínálja diákjainknak, egy olyan világét, amelyet ők maguk is átalakíthatnak. Ez a nevelés lehetővé teszi számukra, hogy megtapasztalják és megértsék a szolidaritás, az elkötelezettség és a testvériség értékét. Ez olyan nevelés, amelyet megérint a másiknak, a másnak a megtapasztalása.
3. Az a nevelési folyamat, amelyben úgy érzik, hogy meghallgatják és kísérik őket, gyógyítják sebeiket és csalódásaikat, melyben a piarista nevelők valóban fogadnak rájuk és jövőjükre. Ez a folyamat kérdéseket provokál, és arra ösztönzi őket, hogy válaszokat találjanak.
4. A hivatás horizontján zajló képzés, melyben a tanulóknak egy tágabb élet horizontját tudjuk kínálni, amely nem zárkózik szociális vagy tantervi sémákba. Olyan nevelés, amely növekedést, döntéseket és életprojekteket provokál, és amely figyel arra, hogy ezekben a projektekben a legfőbb érték az emberség legyen.
5. Teljes körű nevelés, mely arra irányul, hogy mindenki minden dimenzióban növekedjen, beleértve az életbe és egy másik, jobb világba vetett hitet is.
Tudjuk, hogy a világot csakis neveléssel/oktatással lehet megváltoztatni. Újítsuk meg elkötelezettségünket a nevelés mellett, és nézzünk előre! Támogassunk minden olyan dinamikát, amely ezt a fajta nevelést és oktatást eredményezheti, a teljes időt átfogó iskolákból és a többi piarista nevelési-oktatási platformból kiindulva!
III. Elérkeztem a harmadik s egyben utolsó szemponthoz, melyre ebben az egyszerű eszmefuttatásban utalni szeretnék. Vajon mi, piaristák a remény emberei vagyunk-e, a remény hordozói, a remény ébresztői? Amikor a rendre nézünk, amikor a piarista életet és küldetést szemléljük a világban, érzünk-e örömöt, érzünk-e reményt? Szeretnék hozzájárulni e kérdés megválaszolásához azzal, hogy megemlítem az élet és a remény néhány jelét, melyeket a Kegyes Iskolákban látok, s amelyeket érdemes megnevezni és megköszönni.
1. A mindennapi erőfeszítés iskoláinkért, minden helyzetben. Sosem volt könnyű fenntartani iskoláinkat, és most sem könnyű. De ha van valami, amit világosan lehet látni, ha a rendre nézünk, az az a félelmetes munka, amelyet mindenhol végzünk, hogy működtessük őket és tele legyenek diákokkal. Gondoljunk csak azokra a problémákra, amelyeket megoldunk: kedvezőtlen társadalmi és politikai helyzet, korlátozó jogszabályok, az állami támogatás hiánya, a csökkenő születésszám és ebből következően a tanulók számának csökkenése stb. De mindez nem újdonság történelmünkben; sok tapasztalatunk van az iskoláinkért folytatott küzdelemről. Folytatnunk kell!
2. Az iskolákkal együtt, és gyakran belőlük kiindulva, a missziós kreativitás hatalmas erőfeszítései, melyekkel sokféle oktatási platformot hozunk létre a nagyon különböző valóságoknak megfelelően. Szívesen felidézem, amit láttam: iskolák vízzel elárasztott városrészekben, sátrakban vagy lombos fák alatt; a Kalanzancius Mozgalom a négy kontinensen; változatos és gazdag lelkipásztori projektek; kitartó nevelői munka a diktatúrákkal sújtott országokban; bentlakásos iskolák, melyek lehetővé teszik amindenki előtt nyitott iskolát; 90%-ban muszlimok vagy sintoisták által látogatott iskolák; második esély projektek; lakások gyámság alatt álló fiataloknak; otthonok utcagyerekeknek; sportiskolák; délutánonként átalakuló iskolák, hogy teljes körű képzést nyújtsanak a bevándorlóknak; befogadó lakások; integrációs projektek a bevándorlók számára; nyári táborok; mentorálás és kísérés; korrepetáló iskola; családi iskolák; tanítóképző iskolák; az oktatási innovációval kapcsolatos szüntelen kutatás; önkéntesek képzése; pedagógiai tanszékek; kiadványok; részvétel a globális nevelési paktum újbóli létrehozásában; gyermekjogi képzés; békeiskolák; könyvtárak; folyamatos ima; felkészítés a vallásközi párbeszédre; foglalkozás börtönökben élő fiatalokkal; foglalkozás kábítószerfüggőkkel; a gyermekeket bántalmazástól, visszaéléstől védő programok; egyszerű jelenlét egy nyomornegyedben; régi iskolák, melyek – mindig teljes körű és minőségi oktatásra törekedve – igyekeznek új pedagógiai kínálattal előállni, és még sok minden más, ami őszinte és becsületes válasz Kalazancius projektjére. Folytassuk a válaszadást!
3. Öregeinknek, a reménység hordozóinak tanúságtétele. Az idős ember, aki továbbra is bátorít és reménykedik, és nem csupán emlékezik a letűnt időkre, a mélységes remény jele a fiatal rendtag számára, aki igyekszik hitelesen élni piarista életét. A küldetésünk számára különösen nehéz országokba küldött piaristák hűsége, akik abban a tudatban folytatják szolgálatunkat, hogy Isten a kellő időben meg fogja áldani azt. Gondolok itt például Japánra. Az idősek örömteli és pozitív hűsége a fiatalok egyik legnagyobb szükséglete. És mélyen hálásak érte.
4. A fiatalok közt ébredő számos hivatás: akik Kalazancius útját szeretnék követni, akik növendékházainkban egyre inkább az egész világra figyelő és „kilépő”” látásmódban nevelkednek. Igaz, hogy a valóság nagyon különböző a földrészek különböző helyei szerint, de a rendnek továbbra is vannak hivatásai, s ezek jók és számosak.
5. A piarista testvériségek erőfeszítése, hogy megszilárduljanak, hogy Kalazanciushoz való hűségben éljenek és növekedjenek, valamint az a mélységes vágyuk, hogy különböző lehetőségek és struktúrák segítségével osztozzanak a piarista küldetésben (eme formák közül talán az Itaka-Escolapios a legfejlettebb).
6. Az új alapítások és jelenlétek, melyeket minden demarkációban, különböző módokon és formákban igyekszünk előrevinni, beleértve az új országokban lévő alapításokat, ahol egyszerűen csak szolgálni szeretnénk, ahogyan mindig is tettük.
7. A mindennapi élet közösségeinkben, melyek arra törekszenek, hogy egyszerűen és hitelesen azt az életmódot éljék, amelyet fogadalmunkkal felvállaltunk. A mindennapi élet mindig az élet és a remény olvasztótégelye.
8. Nem kerüli el figyelmemet, hogy néha olyan közösségeket és jelenléteket látogatok meg, ahol a piaristák nem reménykednek. A reménytelenség egyik oka olykor a hivatások hiánya. Máskor a döntésekkel vagy a választott irányokkal kapcsolatos nézeteltérések. Az egyet nem értés az egyik dolog, a reménytelenség a másik. Ha hiányzik a remény, akkor a hit hiányzik. A remény csak a hit által erősödik meg. Ezt soha ne felejtsük el.
Nemrégiben találkoztam egy piarista szerzetesnövendékkel, egy meglehetősen nagyszámú növendékházban. Azt mondta nekem, hogy legalább annyira reménykedik, mint amennyire aggódik. Tökéletesen megértettem ezt a kijelentést, melyet maga Kalazancius is elfogadna. A remény nem naiv, hanem realista. Tudunk-e mélységesen reális reményben élni? Képtelenségként hangzik, de nem az: a realizmus és a remény nem ellentétes dinamikák. Épp ellenkezőleg. A remény arra indít bennünket, hogy átalakítsuk a valóságot, a valóság pedig azt igényli, hogy a megújulás projektjeivel és horizontjaival világítsuk meg. A remény emberei vagyunk, ha nap mint nap azon dolgozunk, hogy jól végezzük a dolgainkat, hogy új és megújult válaszokat adjunk, annak biztos tudatában, hogy Isten akarata számunkra az, hogy az emberek javáért és boldogságáért dolgozzunk.
Azzal szeretném befejezni levelemet, hogy imádkozásra hívlak benneteket, hogy mindig a remény emberei legyünk. Az ima mindig a valóság és az általunk remélt valóság között helyezkedik el. Imádkozni annyit tesz, mint remélni, bízni abban, aki mindent megtehet.
Uram, taníts meg reménykedni jóságodban és ígéreteid teljesülésében, bízni abban, hogy megtalálunk téged, ha teljes szívünkből keresünk (vö. Jer 29,13).
Testvéri öleléssel:
Pedro Aguado Sch.P.
generális atya
