Szeretettel és tisztelettel köszöntöm a Lovassy László Gimnázium tanárait és diákjait, vendégeinket valamint a Lovassy és volt Piarista Gimnázium Öregdiákjainak Baráti Körét a Piarista Rend Magyar Tar
Szeretettel és tisztelettel köszöntöm a Lovassy László Gimnázium tanárait és diákjait, vendégeinket valamint a Lovassy és volt Piarista Gimnázium Öregdiákjainak Baráti Körét a Piarista Rend Magyar Tartománya nevében.
Régebben, amikor a ruházkodás költségesebb volt, mint manapság, minden rendházunkban volt egy úgynevezett kadocitás. Ez voltaképpen egy olyan ruharaktár volt, amelybe a már elhunyt rendtársaink ruháit gyűjtöttük össze. A kadocitás elnevezés a latin jogi nyelvből származik. „Bona caduca"-nak az úgynevezett „uravesztett" vagyontárgyakat nevezték, tehát azokat a javakat, amelyeknek nem volt örököse, és így nem tartoztak már senkihez. A piarista rendi humor ezért hívta hát kadocitásnak ezt a ruhatárat is, hiszen eredeti használóik halála után az itt tárolt ruhadarabok is urukat vesztették. Amikor rendi növendék voltam, én is kaptam a pesti rendház kadocitásából ezt-azt, többek között egy sötétkék vászoninget. Amikor megláttam, nagyon megörültem neki, és noha szakadt és használhatatlan már, még most is őrzöm a szekrényemben. Nem akármilyen ing ez! A bal oldalán, szívtájékon egy monogram van rajta: P.J. Egykori matematikatanárom, Pogány János monogramja. Emlékszem arra az érzésre, amely mint lelkes novíciust eltöltött, valahányszor fölvettem ezt az inget. Büszkeség volt bennem, de ez talán elsősorban annak szólt, hogy milyen ügyesen rátaláltam az ingre. Ennél fontosabb volt az a kevésbé heves, de sokkal mélyebb érzés, amelynek a tartalma valami ilyesmi lehetett: a helyemen vagyok, ide tartozom, itt fogok élni, ez vagyok. Az identitásom kialakulásában és megerősödésében volt nagyon fontos szerepe ennek az ingnek. És ez még akkor is igaz, ha soha nem akartam olyan lenni, mint Pogány János, akinek a matematikaórái előtt 9.-esként gyomorgörcseim voltak az izgulástól. Nem akartam soha második Pogány János lenni, hanem önmagam akartam lenni, mint ahogy Pogány Jánost kisdiákként is, és később is eléggé önmagának lenni láttam… És ezt a vágyamat megerősítette és segítette, ha magamra öltöttem a PJ monogramos inget.
Később megtudtam, hogy a pesti rendházban lakott egy másik piarista is, név szerint Péntek József, és az ing akár ő uravesztett jószága is lehetett. De akkor ez már egyáltalán nem zavart. A „csodaing" addigra már kifejtette rajtam jótékony hatását, akár másé is lehetett, mint Pogány Jánosé.
Azt hiszem, valami hasonlót teszünk, amikor megemlékezünk. Az elődeinkre emlékezni egyáltalán nem semleges dolog. Amikor megemlékezünk, bár nem magunkról beszélünk, rólunk is szó van. Amikor elődeink alakját felidézzük, akkor saját múltunkat jelenítjük meg, és így nagyon fontos dolgokat mondunk ki a jelenünkről és saját magunkról: arról, hogy itt és most kik vagyunk, kinek tartjuk magunkat.
Ma a veszprémi piarista iskola 300 évvel ezelőtti létrejöttéről emlékezünk meg. Nemcsak 1711. október 26-áról, amikor – Balanyi György piarista történész kedves kifejezésével – Volkra püspök bevezette az „első piarista rajt", hanem tanárnemzedékek egymást követő soráról; piarista tanárokról, akik szerzetesek voltak.
A szerzetesek olyan emberek, akik az emberi életet mélyen és különös intenzitással akarják megélni. Olyan emberek, akik fontosnak tartják, hogy a bőrükön érezzék a valóságot, szemtől szembe találkozzanak a realitással. Ezért nem a megszokottat és a kényelmest keresik, hanem újra meg újra ki akarnak lépni a védett helyzetekből. Azokból a védett helyzetekből is, amelyek önmagukban jók, természetesek, emberiek, és nincs bennük semmi kivetnivaló: család, otthon, biztos életpálya, függetlenség. Nem elutasítják ezeket, hanem lemondanak róluk, egy nagyobb jó érdekében.
A piarista szerzetes lemondásának célja az, hogy szabaddá váljon mások szolgálatára. Ez a szolgálat alapvetően az iskolához kötődik, de minden olyan tevékenységet is magában foglal, amellyel segítségére lehet a gyermekeknek és a fiataloknak abban, hogy önmagukká, boldog, kiteljesedett emberré váljanak.
Miért kell ehhez lemondás? Ha történelmileg nézzük, a válasz elég egyértelmű. Amikor a piaristák a szegény gyerekek számára ingyenes iskolát nyitottak először Rómában, majd pedig Európa számos országában, az akkori társadalmi elit jó esetben érzéketlenül, rosszabb esetben ellenségesen viszonyult ehhez a vállalkozáshoz. Akik ellenezték, azok vagy fölöslegesnek és értelmetlennek, vagy kimondottan veszélyesnek és károsnak tartották az alsóbb néprétegek tanítását.
A gazdagság és a hatalom védettségéből nem lehetett rálátni arra a személyes valóságra, amelyet a szegény gyerekek jelentettek. Ezt csak köztük élve, a szemükbe nézve és az ő szemükkel látva lehetett észrevenni. Ezért volt szükség szerzetesekre ahhoz, hogy 400 éve megszülessék Rómában Európa első népiskolája. És ezért hívta meg Veszprémbe is ugyanezeket a szerzeteseket Volkra püspök.
S ahogy régen, úgy ma is lemondásra van szükség ahhoz, hogy találkozni tudjunk azzal a személyes valósággal, amelyet a mai fiatal, a mai gyermek jelent. Az iskolai munka, a tanárság szolgálat. Aki megbecsülést és elismerést keres, vagy akinek a védettség a legfontosabb az életben, az aligha vállalkozik rá. Örömöt csak annak tartogat, aki hivatásnak tekinti. Kincset csak annak rejt, aki képes mást is észrevenni, mint ami fentről, magaslati pozíciókból látható.
Manapság, amikor sok szó esik az oktatási rendszer megújításának szükségességéről, az a téves elképzelés alakulhat ki, hogy a jó iskolának a jó körülmények, a korszerű felszerelés, a mai kornak megfelelő tananyagok a feltételei. Azt hiszem, ha iskolán nem pusztán valamiféle tanfolyamot értünk, hanem olyan helynek tartjuk, ahol az emberré válást lehet tanulni, ahol emberré lehet válni, akkor sosem lesz jó iskola jó tanárok nélkül. Melyikünk az, aki diákéveire visszatekintve azért érez a szívében hálát, mert jó számítógépek voltak a számítástechnika teremben, vagy mert a legdrágább sportparketta-rendszer borította a tornaterem padlóját? Ha hálásak vagyunk, és szívesen emlékezünk az iskolánkra, arcokat, tekinteteket, helyzeteket és kapcsolatokat fogunk felidézni, nem a felszerelést vagy a tárgyakat. Az iskolát a többiek jelentették: a társak és a tanárok. Ezért találkozunk velük, amikor találkozóra visszamegyünk. És hogy a kezdetben velünk egykorúak végül a társaink, a barátaink lettek, ahhoz olyan közeg kell, amelynek a megteremtése a tanároknak köszönhető.
Hadd idézzem ezzel kapcsolatban egy spanyol piarista szerzetes pedagógiai hitvallását. Ez a piarista lényegében egész felnőtt életét hazájától távol, Mexikóban és Kolumbiában töltötte, és az utcagyerekek apostola lett. Ahogy egyik életrajzírója mondja, maga is „önkéntes csavargó" lett, hogy a gyerekek között lehessen. A nevelésről vallott felfogását a hatás-ellenhatás alapelvében foglalta össze, és a következőt értette rajta:
„A hatás-ellenhatás elve nagyon is logikus. Ha egy gyereknek szeretetet adnak, megtanul szeretni. Ha egy gyermeknek tiszteletet adnak, megtanul tisztelni. Ha egy gyerekkel gyöngéden bánnak, megtanulja, hogy ő is gyöngéd legyen. Ha szeretetteljes szavakat mondanak neki, megtanul szeretetteljes lenni. Ha egy gyereket ütéssel nevelnek, gyilkolni vágyik. Ezért van, hogy amikor egy gyerek bedrogozik, akkor én letérdelek elé, kiveszem az övemet, és megütöm vele magam. »Meg vagy őrülve?!« mondják ilyenkor. Amikor a gyerek azt látja, hogy verem magam, rögtön eszébe jut az apja, és azt gondolja magában: »Igen, ez szeret engem.« És akkor úgy dönt, nem fog drogozni, hogy én ne üssem magam."
Talán a mi nevelési helyzeteink nem ennyire drámaiak, mint ennek, az otthontalanságot többszörösen is vállaló piarista szerzetesnek – bár ki tudja? Mindenesetre tény, hogy a tanár odaadása, a kitettséget is vállaló szeretete és a szeretetből fakadó szolgálata nélkül nem tud kialakulni a gyerekben az emberség. Ehhez nem elég, hogy csak a kortársaival találkozzék. Önzetlen, érett, odaadó felnőttekkel és feltétel nélküli szeretettel kell találkoznia ahhoz, hogy emberré váljék. S ez a tanártól, a felnőttől áldozatot, a sebződés kockázatát, a szenvedés vállalását, lemondást követel. Lemondást egy nagyobb jó, a másik ember szolgálata érdekében.
Mi, akik ma, a piaristák 300 évvel ezelőtti letelepedésének ünnepén megemlékezést tartunk, ezt az örökséget akarjuk vállalni.
Vannak olyan anyagi javak, amelyek „bona caduca" lesznek, „urukvesztetté" válnak, mert jogilag nem rendeződött a sorsuk, nem született róluk végrendelet. Bizonyos értelemben ilyesféle helyzet alakult ki a veszprémi piarista iskolával kapcsolatban is, amikor 1948-ban államosították, és a szerzeteseket kiparancsolták belőle. A jogi rendezetlenséget diktatúra hozta létre, embertelen és erőszakos módon. De nem pusztán jogsérelem történt: az erőszak, az embertelenség embereken és a lelkekben ejtett sebet.
Húsz éve, a rendszerváltáskor mintha úgy gondoltuk volna, hogy lehetséges azáltal gyógyítani a sebeket, hogy kiigazítjuk a jogi zűrzavart; hogy visszaállítjuk azt a helyzetet, amelyet igazságtalanul és jogtalanul hoztak létre a diktatúra kiszolgálói. Különös módon, mintha mi is úgy gondoltuk volna, hogy lehetséges és szükséges is a múltat eltörölni – ha nem is végképp, ha nem is mindent, egy jó darabot itt a végéből mégiscsak.
Talán még ma is gondoljuk így. Egy-egy mozdulatunk mögött mintha még most is fölsejlenék ez az indíték.
De fontos, hogy már húsz éve is voltak olyanok, s ma már talán még többen vannak, akik látják: a múltat zárójelbe tenni a diktatúrák erőszakot szülő megoldásaival rokon. Ha az igazságtevés és a rendrakás hevében eltöröljük a múltat, sebeket osztunk: újabb igazságtalanságot és további rendetlenséget szülünk.
A múltat be kell vallani. A múltat el kell fogadni, magunkhoz ölelni, megbékélni vele. Nem egyszerűen belenyugodni, nem vesztesként beletörődni abba, hogy legyűrt. Hanem kincset találni benne, értéket, üzenetet, a szabadság és a szeretet lehetőségét. Nem elszenvedni, hanem elfogadni.
Veszélyes vállalkozás ez, mert a védtelenség és a sebezhetőség vállalását kéri. Nem azt, amit ösztönösen tennénk; nem azt, hogy védjük a sebeinket a gyógyulás reményében. Hanem az ellenkezőjét: hogy kockáztassunk; hogy nyíljunk meg a másik előtt, és attól várjuk a kiengesztelődést, hogy újra sebezhetővé tesszük magunkat.
Számomra ez a mai ünnep elsősorban felszólítás arra, hogy a kincset, a felszabadító üzenetet keressem a múltban, a múltamban, ebben a közös múltban, amely minket, akik itt együtt vagyunk, ünnepelni összehozott. És hálás vagyok annak a közösségnek, amely meghívott minket, piaristákat erre az ünnepre, mert úgy érzem: az Önök vállalása, az Önök közös ünneplésre hívó gesztusa az, ami számomra és számunkra a múlttal való kiengesztelődést lehetővé teszi.
Mert az emberi örökséggel nem úgy áll a dolog, mint az anyagi javakkal. Az igazi emberi örökséggel, vagyis a hagyománnyal, az élni tudással, a szolgálni tudással, az igazságkereséssel úgy van, hogy azé ez az örökség, aki méltónak bizonyul rá. Az az örökös, aki folytatni akarja. Az viszi tovább a hagyományt, aki ugyanazt csinálja, mint az elődök: vagyis aki megy tovább az általuk megkezdett úton. Aki nem másol; aki nem az elődök lábnyomaiba igazítja a lépteit, mert hiszen így visszafelé, az elődök haladási irányával szemben haladna. Hanem aki bátran, bizalommal, teremtő hűséggel előre megy, és az elődökhöz hasonlóan utat tör.
A Lovassy gimnázium mint elődjére tekint a veszprémi piarista iskolára. A sajátjának és múltjának vallja annak történetét, s ezáltal azonosul az itteni piarista szerzetesek törekvéseivel és vállalásaival, emberképükkel és a tanári szerepről alkotott felfogásukkal.
Jó, hogy így van. Áldás, hogy így van. Azért jó, és azért áldás, mert azt bizonyítja: az itt szolgáló tanárok vállalják az emberségre segítés feladatát. Vállalják, hogy a remény emberi legyenek egy olyan világban, amely az értelemnélküliség, a reményvesztettség kulturális válságában él. Nincs ma jelentősebb és értékesebb szolgálat, mint a tanúságtétel a reményről és az élet érteleméről.
A magyarországi piaristák nevében ezért köszönetet is akarok mondani Önöknek. Mint kollégájuk, mint egy tanárokból álló szerzetesi közösség tagja köszönöm Önöknek, hogy tanúságot tesznek a reményről. Hogy létükkel és a gyerekek közti jelenlétükkel azt a fajta iskolát adják diákjaiknak, amelyre ma szükségük van; olyan iskolát, amely megtanít arra, hogy van értelme élni, van értelme másokkal kapcsolatban lenni, van értelme együttműködni, van értelme tanulni. Ugyanez volt a célja azoknak a piarista szerzeteseknek is, akik háromszáz évvel ezelőtt szolgálatra jelentkeztek itt, Veszprémben. Kívánom, hogy Isten áldása legyen a gyermekek és a fiatalok javára, a magyar társadalom jövőjét munkáló közös szolgálatunkon.
