A kerekegyházi Szent István Király-templomban ünnepelte Szabó Dániel piarista szerzetes újmiséjét május 8-án.
A szentmise elején a képviselőtestület köszöntőjét követően Danit bérmaapja, aki maga is pap, egy kehellyel ajándékozta meg. A szépen felújított kehely Gábor Imre egykori kerekegyházi plébános hagyatéka, akinek szerepe volt abban, hogy Dani növekvő hivatása e szép ünnephez vezetett.
Molnár Lehel szentbeszédében így fogalmazott: Jézus feltámadása után arra buzdította tanítványait, térjenek vissza Galileába. Úgy is mondhatnánk, térjetek vissza a kiindulási ponthoz, identitásotok forrásához, meghívásotok vidékére. Visszatekintett Dani hitének és hivatásának eredetére, a közösségekre, amelyben isten- és emberszeretetben növekedett, míg végül képessé vált arra, hogy egész lényét, életét ajándékba adja. Az őt körülvevő közösségek segítették, hogy a papi hivatást választva jelenítse meg Krisztust, nevelőként hirdesse Isten országát és ezáltal jobbá tegye az egyházat és a társadalmat.
Jó pásztor vasárnapján, amelyen a hivatásokért imádkozunk, és amely különös jelentőséget kap a piarista hivatás évében, hangsúlyozta, hogy találjuk meg mindnyájan magunkban, mire hív az Isten. Milyen vágyakkal, talentumokkal ajándékozott meg.
Dani választott idézete így hangzik: „megtörte, majd tanítványainak adta”. Jézus Krisztus arra törekedett, hogy Isten országlása érvényre jusson, vagyis hogy minden emberi várakozást betöltsön. A teljes, az örök életre nyitott életmódot mutatta és tanította: „örök életet adok nekik” (Jn 10). Nem vonakodott a munkától, tanítástól, fáradságtól; sőt hagyta, hogy összetörjék emiatt. Jézus tehát arra hív bennünket, hogy törjük meg magunkat és adjuk oda társaink és barátaink javára, az emberek és Isten közösségének munkálására.
„A latin pontifex, amellyel a papokat nevezték, hídépítőt jelent. A pap hidat épít az isteni és az emberi világ között. (…) Most ünneplünk Danival, aki hivatásból működik közre Krisztus hídépítésében. De ne feledkezzünk meg a saját hídjainkról sem. Törjünk, és adjunk másoknak saját tapasztalatainkból és tudásunkból, hogy életük teljesebb lehessen, és megnyíljon az örökkévalóságra.”
A szerzetes két személyes történetet is elmesélt. Osztályában az egyik csoportnak Dani volt a hittantanára. Az órai beszélgetések hatására ez a csoport egy idő után úgy kezdett hivatkozni magára, hogy ők a „Danítványok”. Nem a személyi kultusz veszélyes ingoványa szülte ezt a kifejezést, hanem a szabadon hagyó, felszabadító személyes figyelem, amelyet az Igazságnak egy konkrét munkatársától kaptak. „Úgy tudtál értük lenni, hogy együttműködtél velük. Együttműködtél velünk, kollégákkal. És együttműködtél Vele.”
A másik történet épp az újmise előtti napon történt, amikor Lehel a tartományfőnök atyával sétált. Egy tisztás közepén felfigyeltek egy fára, amelynek gyönyörű, tökéletes gömb alakú lombja volt. Közelítve a fához azon tanakodtak, milyen fa lehet. Arról is beszélgettek, hogy az erdőben nem növeszthetett volna ilyen szép gömbkoronát. Furcsa módon, azért tud ilyen szép lenni, mert különálló faként áll egy rét közepén. A fához érve meglepődve fedezték fel, hogy a gyönyörű fa nem is egy fa. Egy rendháznyi fa-együttes egy kút körül. Ezek alkották azt a tökéletes, vonzó gömbkoronát, amelyre önkéntelenül felfigyeltek. „Ennek a fának a képét hozom neked ajándékba. Emlékeztessen arra az együttműködésre, amelyet már gyakoroltál, és amely még sokszor vár rád. Velük, velünk, Vele.”
„Krisztusként, apostoloként te és mi mindannyian újra útra kelünk a te újmisés Galileádból, életed forrásvidékéről. Ennek az útnak az indítéka pedig újmisés mottódban fejeződik ki: Megtörte, majd tanítványainak adta.” – zárta gondolatait Molnár Lehel.
A szentmise végén az újmisés köszönetet mondott elöljáróinak, családjának, barátainak és mindazoknak, akik kísérték őt ezen az úton és imádkoztak érte, majd újmisés áldásban részesítette a jelenlévőket.
Piarista Rend Magyar Tartománya
