Száz évvel ezelőtt, 1919. január 27-én halt meg Ady Endre, a magyar költészet korszakos, világirodalmi rangú alkotója. Jelenits István piarista szerzetessel, tanárral, irodalmárral beszélgetett a Magyar Kurír munkatársa.
– Ady munkássága, de a személye is mindmáig heves viták kiváltója. Az utóbbi időben olyan vélemények is megfogalmazódnak vele kapcsolatban, hogy eladta a lelkét a szabadkőműveseknek, nemzet- és keresztényellenes volt.
– Ez butaság. Ady költészete olyan mélyről fakadó, hogy a hitelét nem lehet megkérdőjelezni. Szokatlan a nagy költők között, mert nem egyenletes színvonalon alkotott. A vele foglalkozó szakértők is elismerik, hogy vannak nagyon rossz versei, viszont szép számmal írt nagy verseket is. Ő maga írta: „Én voltam az Úr, a Vers csak cifra szolga…” Ady a költői mesterséget nem tartotta olyan nagyra, hogy iskolázta volna magát, vagy töprengett volna rajta, hanem azonnal leírta mindazt, ami a lelkéből fakadt, hol jól, hol kevésbé jól. Olyan szavakat használ, amit soha nem mondunk – ilyenkor „csuklik” egyet, és megy tovább. Egészen váratlanul viszont gyönyörű dolgok szűrődnek be még az ügyetlenebb verseibe is. Szokatlan nyelvi leleményei vannak, mint például ez: „Minden egész eltörött…” Rábukkan ezekre, miközben a gondolataival kínlódik. Ady nem tudatos versművész, az ösztöneire hagyatkozva írta a költeményeit, önmagát kereste, a lelkében élő gondolatokat, érzéseket akarta kifejezni, megszólítva ezzel az embereket. Egészen különleges őstehetség volt a rímek elhelyezésében és a rendkívüli nyelvi megoldások alkalmazásában. Ez mutatkozik meg az egyik leghíresebb és legnépszerűbb versében, a Fölszállott a páva címűben is.
– A vers egyik különlegessége, hogy egy népdallal kezdődik: „Fölszállott a páva a vármegye-házra, / Sok szegény legénynek szabadulására.”
– Amikor Ady Nagykárolyban diákoskodott, együtt lakott több társával. A háztulajdonosuk iszákos ember volt, gyakran énekelt, különösen ezt a népdalt. Ady egyik novellájában le is írja ezt. Ezért vélik úgy egyesek, hogy a nagykárolyi vármegyeháza égett le. Nagykároly azonban nem megyeszékhely, itt nem volt vármegyeháza. Ellenben később Ady Nagyváradra került, ahol a megyeháza előtti téren volt egy kávézó; itt beszélgettek, iszogattak az emberek, a költők, az újságírók is. Ady borozgatás közben nyilván el-elnézegette a megyeházát. Ez egy erődítményszerű épület volt, a régi rend szimbóluma a városban, az embereket elfogta a félsz, ha ránéztek.
– Ady jelen volt, amikor leégett a megyeháza?
– Nem látta ezt a tűzesetet, hanem az említett népdalt hozta kapcsolatba vele, ami egyébként elég értelmetlen: „Fölszállott a páva a vármegye-házra, / Sok szegény legénynek szabadulására.” A szegény legények szabadulásához ugyanis nem sok köze van a pávának. Ha nincs tűz a megyeházán, akkor ennek a képnek legföljebb annyi lehet az értelme, hogy a rabok látják a madarat, ami szabad, és arra gondolnak, hogy egyszer majd mi is megszabadulunk. Ennek a népdalnak csak a dallama szép, meg ez a különös gondolatkapcsolás, hogy a szegény legények számára a szabadulást jelenti a páva, amit elnéztek unalmukban. Nagyon lényeges az is, hogy Váradon a vármegyeháza összeépült a börtönnel. Ady tudta ezt. Így érthető, hogy a diákkorában gyakran hallott nóta új értelmet nyert a lelkében, s gyakran dudorászta, miközben poharazgatott és nézelődött. Adynak egyetlen más versében sem találkoztam azzal, hogy az első és az utolsó strófa is egy népdal, amely közrefogja az egész költeményt. Formailag kötelezőnek tekintette a maga számára, hogy ugyanúgy kétsoros szakaszokban fejezze ki a gondolatait, érzéseit, mint a népdal. Az is érdekes, hogy Ady nem gyönyörködik a pávákban, nem arról ír, hogy milyen szépek, hanem megszólítja őket: „Kényes, büszke pávák, Nap-szédítő tollak, / Hírrel hirdessétek: másképpen lesz holnap.” Ez egy kedves és váratlan költői lelemény. Itt már a saját költői nyelvén beszél. A pávák nem csak a rabok szabadulását hirdetik meg, hanem minket is emlékeztetnek arra, hogy ezután minden másképpen lesz, mint eddig. Ennek az öröme szakad fel a költőben: „Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre, / Új arcok, új szemek kacagnak az égre.”
– Vagyis nem rosszabb, hanem jobb lesz, mint eddig volt?
– A változás reményteli jövőt sejtet, jobb lesz a világ, Ady erről beszél, mintha a pávákat biztatná: „Hírrel hirdessétek: másképpen lesz holnap.” Mi, nézelődő emberek is a rabok szerepében vagyunk, és akárcsak a börtönben raboskodó szegény legények, mi is várjuk a szabadulást. Ehhez viszont a vármegyeházát megtestesítő személyeknek kellene megváltozniuk. Nagyon érdekesek Adynál a fent idézett szóismétlések is, és az új szó többszöri szerepeltetése: „Új szelek nyögetik az ős, magyar fákat, / Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat.” Az új szó akusztikailag is ujjongásnak hangzik, valami örvendetes tapasztalatra mutat rá, ami kiemeli az embert az elkeseredettségéből, és megtölti élettel és reménnyel. Érdekes a vers szerkezete is: kilenc kétsoros versszakból épül fel, és a közepén van egy fordulat: „Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig, / Vagy ez a mi hitünk valóságra válik.” Ez nem csupán valami álmodozó játék a szavakkal. A vers közepén a költő egy nagyon mély vallomást fogalmaz meg – egy ország, egy sokaság vívódó, eddig szavakba nem foglalt reménye szólal meg. A többes szám első személlyel azt fejezi ki, hogy ez a hit nagyon mélyen benne él a lelkünkben; sokan vagyunk, akik kockázatot vállalnánk azért, hogy bekövetkezzen a változás. A hit szó feltűnése azt jelzi, hogy ez már nem csupán álmodozás – a megyeháza látványa súlyos elégedetlenséget vált ki bennünk, és ez most kiszakad belőlünk. Mindez akkor válik valóra, ha teszünk is érte. A következő versszakokban pedig megjelenik a vagy-vagy: „Új lángok, új hitek, új kohók, új szentek, / Vagy vagytok, vagy ismét semmi ködbe mentek. // Vagy láng csap az ódon, vad vármegye-házra, / Vagy itt ül a lelkünk tovább leigázva. // Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek, / Vagy marad régiben a bús, magyar élet.”
– Mindez azt jelenti, hogy a reményteljes változás korántsem biztos?
– Igen. Nagyon reménykedünk benne, de ha ez a remény megcsal bennünket, akkor nagy a baj. Minden vagy semmi. Ha bekövetkezik, nagy boldogság lesz, ha nem, elveszett minden reményünk. A „Vagy láng csap az ódon, vad vármegye-házra” verssorral visszatérünk az induló képre, de ez már nem azt jelenti, hogy csak a vármegyeháza ég le, hanem ez az egész társadalmi rend, amiben élünk. Nemcsak mi szabadulunk ki, hanem az egész világ megváltozik, és azok az erők, amelyek ránk telepednek, és nem engedik meg a változásokat, megsemmisülnek, „láng csap” beléjük. Azt, hogy honnan jön a láng, nem tudjuk, de az idő fordul, és eljön az ideje annak, hogy elégjen minden, ami rossz. Nem felgyújtjuk, hanem „láng csap az ódon, vad vármegye-házra.” Mi is rabok vagyunk, és a lelkünket leigázza a régi rend, amelynek megfogható szimbóluma a megyeháza. A lángok pedig olyan látványt nyújtanak, mintha egy madár, a páva szállna az épületre. A pávának hatalmas a tollazata, ha kibontja, akkor szinte emeleteket borít be vele, ráborul a falra. A látomás átadja a helyét a látványnak: a költő már nem a pávatollakat látja, hiszen nincsen ott páva, csak a képzeletében jelenik meg a népdal kezdete: „Fölszállott a páva…” A vármegyeháza pedig „vad” jelzőt kap. Hogyan lehet vad egy megyeháza? Mégis elfogadjuk, mert falai között komiszul bánnak az emberekkel, egy kegyetlen hatalom szimbóluma.
– Ady azt írja, „Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek, / Vagy marad régiben a bús, magyar élet.” Itt azonnali, gyors változásra gondol?
– A változás nem következhet be lassú, fokozatos átmenettel. Nem arról van szó, hogy a vármegye gazdái belátják, hogy változik a világ, és szelídebbek lesznek, emberségesebbek. Itt el kell pusztítani mindazt, amit a megyeháza képvisel ahhoz, hogy az új felmagasodjék ígéretes nagyságában, tisztaságában. Furcsa megfogalmazása Adynak, hogy „Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek…” Nyilván nem az igeragozásra gondol, hanem inkább a bibliai igékre. Nemcsak összevissza beszélünk, hanem súlyos, szent szavakra lelünk, amelyeknek világfordító erejük van. Ha pedig „marad régiben a bús, magyar élet”, akkor ez csak kínlódás lesz. Ezután elnyugszik az egész vers. Nem tőlünk függ, hogy valóra válnak-e ezek az álmok; mi mindent megteszünk azért, hogy megforduljon a világ, de lehet, hogy minden marad a régiben. Kiegyezni mindenesetre nem fogunk azzal, amit a vármegye képvisel. A vers befejezése pedig megismétli a kezdetét: „Fölszállott a páva a vármegye-házra, / Sok szegény legénynek szabadulására.”
Nagyon érdekes egyébként, hogy évtizedekkel később, amikor Ady már nem élt, megjelent a Babits Adyról című dokumentumgyűjtemény, amely Babitsnak a költőtársról szóló előadásait, írásait tartalmazza. Babits Keresztülkasul az életemen című, 1939-ben kiadott kötetében is szerepel egy írása Adyról, ami azonban nincs benne a dokumentumgyűjteményben. Babits ebben eltűnődik azon, hogy milyen titokzatos mesterség a költészet. Így ír erről: „A költő latin neve vates volt, azaz jós. A nemzet nagy lantosai ma is »látnokok«. Minduntalan hallunk például Ady csodálatos megérzéseiről, és »jóslásairól«. Dehát hogy is áll a dolog ezzel a látnoki képességgel és isteni sugallattal? Egyszer megpróbáltam elemezni Adynak egy ilyen költői jóslatát: »Vagy láng csap az ódon vad vármegyeházra, Vagy itt ül a lelkünk tovább leigázva.« Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek, / Vagy marad régiben a bús, magyar élet. Vagy, vagy… A vers híres és valóban gyujtó hatású. Mégis, mit mond ez a különös, alternatív jóslat? Nem többet, mint ha egy megkérdezett időjós azt felelné a napi időjárást illetően: Vagy sütni fog a nap, vagy pedig továbbra is felhők borítják az eget.”
– Babits itt finoman, de egyértelműen ironizál Adyn…
– Ez nagyon érdekes, mert Babits nem akar rosszat Adynak, mégis, vak vagy ügyetlen, amikor megközelíti ezt a kérdést. Mert a vagy-vagy igenis kizár valamit: tehát nemcsak azt mondja, hogy vagy sütni fog a nap, vagy borús lesz az idő, hanem azt, hogy vagy megváltozik minden, vagy elpusztulunk. A dolgok nem mehetnek tovább úgy, ahogyan eddig. A változás pedig csak egy nagy, erőteljes fordulat révén történhet meg, csak a múlt megsemmisítése árán születhet meg a jövő.
– Az tény, hogy Adynak az ebben a versben megfogalmazott jóslata végül is nem teljesült…
– Ez így van. Azonban újra és újra ehhez hasonló helyzetben érezzük magunkat. Az ember vágyik a biztonságra, lehetőség szerint kerüli a szélsőségeket, de az élet alakulhat úgy, hogy azt érezzük, csak két szélsőség közül dönthetünk. A régi, elnyomó szélsőséget semmiképpen sem akarjuk tovább, és akkor mindent megteszünk azért, hogy megvalósuljon a másik szélsőség. Minden vagy semmi. Ez nem jellemző, de vannak kiélezett helyzetek, amikor ezek között kell választanunk, és Ady erre mutat rá ebben a versében, nagy költői erővel. Nem jött el a paradicsomi állapot, és nem is pusztultunk el, hanem ment tovább az élet, együtt a keresztjeivel és a gondjaival, de az örömeivel is. Nem egy tisztító erejű forradalom jött el, amely jobbá tette volna a világot, hanem az I. világháború, rengeteg szenvedéssel, emberek millióinak pusztulásával. Azután elérkezett ugyan a forradalom, ám Ady ezt – okkal – nem érezte a magáénak. Majd nem sokkal később meghalt. Az sem igaz azonban, hogy minden maradt a régiben. Ady jóslata nem teljesült, mégis, a Fölszállott a páva nagy vers, mert a benne megfogalmazott gondolkodásmód, a dinamikája, költői szépsége, ahogyan mindezt elmondja, lenyűgöző. Újra és újra visszatér hozzá az ember. A gyerekek éneklik, Kodály Zoltán megzenésítette, és közkedvelt ének lett belőle; ujjongás, reménység tölt el bennünket, ha olvassuk, halljuk. Az emberi élethez hozzátartoznak azok a helyzetek, érzések, amiket Ady megfogalmazott. Hogyan alakítja át a költő a látványt látomássá? Hogyan lesznek ebből szavak, amelyek megragadják a másik embert, együtt gondolkodásra, együttérzésre serkentve, úgy, hogy ő is a magáénak érzi a verset? Minden benne van ebben a költeményben. Ez a lenyűgöző Ady költészetében. Semmit nem von le ebből, hogy vannak ügyetlenül megírt, rossz versei is. Vitathatatlan, hogy a legnagyobb költőink közé tartozik. A vele alaposan foglalkozó szakemberek pedig vallják: ha Ady verseit igazán le lehetne fordítani idegen nyelvekre, akkor Európa legnagyobb költői között tartanák számon. A legnagyobb verseiben megszólaló gondolatai szívbemarkolóak, váratlan nyelvi leleményei pedig páratlanok.
Szöveg: Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Fotó: Archívum
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2019. január 27-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.
