Carles Gil i Saguer Sch.P. piarista rendfőnök generális vizitációt végzett a Piarista Rend Magyar Tartományában 2026. január 28. és február 8. között. Ez idő alatt Jacek Wolan Sch.P. európai tartományokért felelős generális asszisztenssel együtt végiglátogatták a provincia intézményeit és közösségeit. A körút végéhez közeledve készült az alábbiakban közölt interjú Carles atyával, amelyben a vizitáció tapasztaltairól, valamint a Piarista Rend jelenéről és jövőjéről is beszélgettünk.
– Kezdjük egy általános kérdéssel! A generális vizitáció végéhez közeledve mi Carles atya általános benyomása a magyarországi piarista valóságról?
– Először is szeretnék köszönetet mondani Zsódi Viktor tartományfőnöknek, mert remekül előkészítette a látogatást, kiegyensúlyozott tervet készített elő, és nagyon sok értékes találkozást tett lehetővé. Ennek a jól formált tervnek köszönhetően nemcsak a tartomány kiterjedését, hanem mélységét is megismerhettük. Mert egyáltalán nem arról volt szó, hogy várostól városig fussunk, és épp csak beköszönjünk mindenhová, hanem csakugyan, érdemben bejárhattuk a piarista jelenléteket. És tegyük hozzá: minden találkozás során felkészült emberekkel beszélhettünk. Ez az elsődleges benyomásom.
– Itt tartózkodása során több alkalommal is beszélt a piaristák globális jelenlétéről is, ahogyan az új nemzetközi projektről, új alapítások terveiről is. Hogyan illeszkedik a magyar tartomány az egyetemes piarista közösségbe?
– Először is: a rendi közösség egysége számunkra alapvető fontosságú. Ezért kell figyelemmel követnünk egymást, és figyelni, hol élettel teli a piarista jelenlét. Fontos, hogy példákat meríthessünk egymástól, akár azért, mert itt vagy ott több a hivatás, akár azért, mert különös pedagógiai sikereket tapasztalunk. Úgy gondolom, a magyar provinciának különösen is nagy támogató szerepe lehet például a tudás megosztásán keresztül. Ennek a tartománynak a történelme sok évszázados. Ebben a provinciában sok kiváló piarista élt régen, és él ma is, és remek világi munkatársak is vannak. A pedagógia vagy a lelkipásztorkodás területén összegyűjtött tapasztalatuk nagy kincs számunkra.
De fontos szerepe lehet az új alapítások segítésében is: akár kollégák vagy rendtársak küldetésével, akár azzal, hogy segítik a nemzetközi projekteket. Az utóbbi időben a magyar provincia ebben élen járt. Gondolok például az alumni projektre vagy a Kalazancius Mozgalomra, illetve az integrális fenntarthatóság területére, ahol a magyar provincia nagyon közvetlenül érintett és aktív.
Úgy gondolom, jól érzékelhető, hogy a magyar provincia szorosan kapcsolódik a Rend egészéhez. Ami az alapításokat illeti, szeretném hozzátenni: nemcsak új helyeken alapítunk – mint Ázsia vagy Afrika –, hanem Európában is. Az elmúlt tíz évben Európában több mint tíz új iskolát alapítottunk. Vagyis Európában nagyon is van élet, Európában új városokban jelentünk meg. És pontosan azért tudunk alapítani, mert új projektjeink vannak. A magyar rendtartomány is azért tud bővülni, mert új lelkipásztori és társadalmi megközelítésekkel dolgozik. És mert szüntelenül újragondolja önmagát.
Amit húsz-harminc évvel ezelőtt, a kilencvenes években újraalapításnak neveztünk, ma is folytatódik. Hiszen akkor is újra kellett gondolnunk önmagunkat annak érdekében, hogy jobban tudjunk válaszolni a világ szükségleteire. Európa azért képes az új alapításokra, mert új társadalmi és lelkipásztori projektek születnek, és mert képes újragondolni önmagát.
– A látogatás során nyolc jelenlétet jártunk végig, de voltunk a piarista nővérek nagykárolyi házában is, akik bár egyházjogilag nem tartoznak a Provinciához, mégis osztoznak a karizmában. Így nagyon különböző szolgálati formát ismerhetett meg Carles atya, és sokféle munkálkodást a legkisebbektől az egyetemistákig. Magas színvonalú iskolákat és hátrányos helyzetű gyermekeket segítő oktatási projekteket is meglátogatott. Mindezek fényében hogyan határozná meg a magyar provincia küldetését?
– Az első, ami eszembe jut ez a szó: élő. A magyar piarista provincia küldetése élő, és ez alapvető fontosságú, mert ez egy mélyen evangéliumi szó. Az Úr azért jön, hogy életet adjon. A magyar provincia azért létezik, hogy életet adjon – ahogyan nagyon helyesen soroltad – gyermekeknek, fiataloknak, diákoknak, serdülőknek, családoknak. Rendkívül érdekes kezdeményezések ezek, így például a sátoraljaújhelyi non-formális programok, műhelyek, nyári táborok és még sok minden.
És ma, 2026-ban, különösen fontos, hogy a magyar provincia integrálisan gondolkozzon önmagáról. Akár szerencsének is mondhatjuk, hogy Magyarország nem akkora, mint Brazília, vagyis a közösségek és jelenlétek közötti távolság nem olyan nagy. Használjuk ezt ki! Gondolkodjunk egységes tartományként! Ez pedig majd lehetővé teszi, hogy a különféle szolgálatok kiegészítsék egymást.
Előfordul, hogy a történelmi helyzet, a társadalmi környezet vagy akár az ingatlanok adottsága miatt egyes közösségek vagy iskolák szolgálata korlátos, például csak az oktatási dimenziót tudják megvalósítani, a szociálisat már nem annyira. Ha azonban a provinciát egészként szemléljük, ha az identitásunkat nem pusztán helyi, hanem tartományi szinten értelmezzük, akkor meglátjuk, hogyan lehet egymást kiegészíteni. Ahol sok a nehézség, ott erősebb lehet a szociális jelenlét, ahol pedig inkább plébániákon vagyunk jelen, ott hatékonyabb lehet a lelkipásztori munka.
Úgy gondolom tehát, hogy a provinciában való gondolkodás megadhatja, hogy még inkább egyensúlyba kerüljön a piarista küldetés három nagy pillére: az oktatás, a lelkipásztorkodás és a szociális szolgálat.
– Korábban úgy fogalmazott, hogy miközben a piarista identitás a kalazanciusi karizmából születik, ugyanakkor folyamatosan fejlődik is. Ezért is van annyi különböző megnyilvánulási formája. Hogyan foglalná össze ma ezt a piarista identitást?
– Két szóval. Adott az identitás folyamatos aktualizálásának jelensége, vagy – ahogyan az Egyház a II. Vatikáni Zsinaton mondta – az aggiornamento. Én ezt szívesen nevezem kreatív hűségnek. Hűségnek, mert természetesen piaristák vagyunk. Így semmiféle közösségnek, projektnek vagy programnak nincs értelme, ha nem piarista. Amit teszünk, annak a piarista karizmából kell fakadnia. Ugyanakkor ezt a karizmát alkalmazni kell a mai valósághoz, különösen két alapvető tényezőhöz: az időbeliséghez és a helyi valósághoz, ideértve a társadalmi, makrogazdasági környezetet és a szegénységet is.
Ehhez nagy kreativitásra van szükség, mert képesnek kell lennünk a piarista karizmát a jelen körülményekre adaptálni, és közben teljességgel hűségesnek maradni hozzá. Mert a piarista karizma lényege az, hogy nagyon pontosan felismerjük a gyermekek, fiatalok társadalmi, nevelési, egzisztenciális és hitbeli szükségleteit, és ezekre jó válaszokat adunk. Kalazanci Szent József is egy konkrét szükségletre válaszolva alapította meg első iskoláját, a Santa Doroteát. És ebben az értelemben a piaristák karizmája ma is rendkívül érzékeny az adott körülményekre. Nagyon jól meg kell értenünk, mi történik körülöttünk, figyelmesen kell hallgatnunk az embereket, a családokat, a közösségeket, Isten népét, a fiatalokat és a serdülőket, hogy megértsük szükségleteiket, lelki szomjúságukat, és képesek legyünk válaszolni ezekre.
A piarista karizmának évszázadok óta három kifejeződése van: az oktatás, a lelkipásztorkodás és a szociális dimenzió. Célja az, hogy ezek révén adjon választ a szükségletekre: az oktatás világában kollégiumok, iskolák vagy egyetemek révén, a szociális területen például ösztöndíjprogramokkal, önkéntességgel, különféle projektekkel, mentorprogramokkal. A lelkipásztori munka pedig megvalósul például a Kalazancius Mozgalmon keresztül, amely a piaristák számára különösen is kedves projekt. De ugyanígy megvalósulhat a plébániákon, az igényesen végzett liturgiában, az imádságban és az Eucharisztia ünneplésén keresztül is. Ezekben a találkozásokban diákjaink valóban megérezhetik Isten jelenlétét, és ez a legfontosabb.
– Ahogy már említettük, a tartományi vizitáció során sok, különböző szolgálati formával találkozott. Mindig hangsúlyozta, hogy nagyra értékeli azt, amit egy-egy közösség tesz, legyen szó színvonalas iskola, tanoda vagy más típusú jelenlét fenntartásáról. Van-e olyan szolgálati terület, amelynek mégiscsak különös jelentőséget tulajdonít, és amelyet érdemesnek lát fejleszteni?
– Igen, természetesen, de talán nem is annyira arról van szó, hogy én mit tartok prioritásnak, hanem arról, hogy Kalazancius mit tartott annak. Hiszen itt a karizma a lényeg, és annak értelmezéséből vezetjük le, miként kívánjuk a gyakorlatba átültetni. Ha Kalazanci Szent Józsefre figyelünk, látjuk, hogy számára két nagy prioritás létezett. Ezek a kalazanciusi hangsúlyok, az alapító szent preferenciái természetes módon piarista preferenciák is: a teljes, több, mint negyven országban jelen lévő rend közös preferenciái.
Ezek közül az első a különös érzékenység a legsebezhetőbbek irányában. Erre nem mindig van könnyű válasz, de az, hogy nincs egyszerű megoldás, nem jelenti azt, hogy ne kellene újra és újra feltennünk ezt a kérdést. Az a kihívás, hogy miként adunk méltó választ a leginkább kiszolgáltatottak, a legszegényebbek gondjaira, olyan kérdés, amelynek folyamatosan napirenden kell lennie a megbeszéléseinken, tantestületi értekezleteinken, tartományi káptalanjainkon. Nem tehetjük félre egyszer s mindenkorra a szegénység vagy a sérülékenyek kérdését, sem az úgynevezett új perifériákét. Ráadásul nem csupán anyagi szegénységre kell gondolnunk.
Ferenc pápa például „egzisztenciális perifériáknak” nevezte a sok serdülőt érintő pszichológiai és érzelmi kiszolgáltatottságot, vagy azokat a sajátos nevelési igényeket, amelyek befogadó hozzáállást igényelnek. A perifériák kérdésköre újra és újra ott kell, hogy legyen az asztalunkon, és merem mondani: egy kicsit feszültségben is kell tartania minket. Tökéletes választ úgysem tudunk adni erre, ezért minden évben, és minden káptalani ciklusban, amikor újragondoljuk önmagunkat, kell, hogy ez a kérdés ösztönözzön, sarkalljon, előre mozdítson bennünket. Ez tehát a szegénység és a szociális dimenzió nagy témája.
A második nagy téma, a második nagy piarista hangsúly a pietás, a lelki élet kérdése a gyermekek, a fiatalok és a családok szemszögéből. Hogyan tudjuk bevonni a keresztény lelkiségbe a családokat, a világi munkatársakat, a velünk dolgozó tanárokat? Ezért beszélünk mostanában egyre többet a piarista közösségekről, amelyekben együtt imádkozunk, együtt ünnepeljük az Eucharisztiát. A nagy piarista közösségről beszélünk, amelyhez hozzátartoznak a diákok, a tanárok, a szerzetes piaristák, a világi piaristák, az öregdiákok és természetesen a Kalazancius Mozgalom fiataljai is.
És még konkrétabban, különösen Európában aktuális: hogyan találjuk meg a megfelelő nyelvezetet? Azt tapasztaljuk, hogy Európában lelki szomjúság van, és a fiataloknak gyakran hiányzik a szókincsük ahhoz, hogy kifejezzék: szeretnének lelkileg növekedni. Hogyan találjuk meg a megfelelő liturgiát, a megfelelő szavakat, hogy erre a nagyon alapvető igényre választ tudjunk adni?
– Sokan nagyon pesszimista módon beszélnek a jelenlegi valóságról, például a hivatások számának csökkenéséről, és nosztalgiával tekintenek a múltra, szomorúan állapítva meg, hogy a korábbi struktúrák ma már nem működnek. Carles atya viszont mindig lelkesedést és reményt sugároz, válság helyett új lehetőségekről beszél. Hogyan látja a piarista iskolák jövőjét?
– Úgy gondolom, van egy egzisztenciális, sőt antropológiai alapelv, amely meghatározó. A múltnak táplálnia kell bennünket. A múlt tapasztalattal gazdagít, hagyományt ad és muníciót, amit meg tudunk osztani az új nemzedékekkel. A múlt teszi lehetővé, hogy ilyen szép, évszázadokra visszatekintő iskoláink legyenek. A múlt tehát alapvető fontosságú.
Ugyanakkor nyilvánvalóan nem élhetünk a múltba kapaszkodva. Ezért beszélek például „kreatív hűségről”. Az életünk a jelenben zajlik. És azt gondolom, bizonyos értelemben naivitás – minden tisztelettel mondom –, ha túlzott nosztalgiával tekintünk vissza a múltra, mert annak nincs haszna. A múltnak meg kell világítania bennünket, tudást kell adnia, és ugródeszkaként kell szolgálnia ahhoz, hogy jobban éljük meg a jelent.
A jelenben adottak bizonyos körülmények: lehet, hogy statisztikailag kevesebb a hivatás, mint korábban, ez kétségtelen. Ugyanakkor jó látni, milyen elkötelezetté váltak a világi munkatársaink, akik nagyon is piaristának érzik magukat. Talán a múltban ez kevésbé volt így, de ma már megvan a helyük a piarista családban. Kiváló, felkészült civil tanáraink vannak.
És miért van bennem remény? És inkább a remény szót használom, mint az optimizmust, mert a remény teológiai erény, míg az optimizmus csupán egy szemléletmód. Azért van bennem remény, mert amikor végigsétálok az iskolákban, meghallgatom a tantestület tagjait, beszélgetek a fiatal diákokkal, akkor úgy érzem, minden rendben van. Amikor a végzős középiskolásokkal beszélgetek, látom, mennyire éberek, nyitottak. Amikor a Kalazancius Mozgalom fiatal animátoraival beszélek, látom a lelkesedésüket, az időt, amit odaadnak, a szenvedélyt, amellyel építik és viszik előre a közösséget. Látom, milyen okosak, hogy bejutnak nívós egyetemekre, jó szakemberekké és mindenekelőtt jó emberekké válnak.
Ez így működni fog. Tehetséges, jó embereink vannak, akik jó közegben, termékeny talajon munkálkodnak. Ez egy siker-egyenlet képlete.
– Én kezdetben úgy gondoltam, hogy a generális vizitáció elsősorban egyfajta adminisztratív találkozó, amely a szervezeti és gazdasági kérdésekről szól. Ehhez képest ezeknek a napoknak a középpontjában egyértelműen az emberek és a közösségek álltak: arcok, személyes találkozások.
– Nagyon örülök, hogy erre rávilágítottál. Az az igazság, hogy a rendi szabályzatunk szerint a kánoni vizitációt a tartományfőnök is végzi. A magyar tartományban Zsódi Viktor atya nagyon alapos vizitációkat folytat. Továbbá a kommunikáció a tartományfőnökkel rendkívül gördülékeny. Zsódi Viktor atyával szinte hetente beszélünk. Az információáramlás folyamatos és rendszeres, ráadásul nagyon jó beszámolókat is készítenek. Az adminisztratívabb, statisztikai jellegű vagy ellenőrzési jellegű munka tehát nagyrészt már korábban megtörtént. Ha bármilyen probléma felmerült, azt már kezeltük vagy folyamatban van a megoldás. És végül a Tartományi Kongregációval természetesen minden fontos kérdést átbeszélünk a látogatás elején és a végén is.
Végső soron tehát az adminisztratív részt félre tudjuk tenni, és arra összpontosíthatunk, amit igazán alapvetőnek tartunk. A rendben van egy inspiráló kulcsfogalom, amelyet „integrális fenntarthatóságnak” nevezünk. Ennek első eleme az ember és annak alapvető szerepe. Ez a látogatás igazi célja: kapcsolat az emberekkel. Ők a döntő tényezők abban, hogy a dolgok jól működjenek.
A Kalazancius Mozgalom például nem létezhetne megfelelő animátorok, vezetők és felelősök nélkül. Az iskoláink azért működnek jól, a vezetői csapatok azért tudnak kitartóan és kreatívan válaszolni a kihívásokra, mert jó igazgatókkal és igazgatónőkkel rendelkezünk. A tartományi közösség azért tud inspirálni és lendületet adni, mert vannak felelősei a pedagógiának, a pasztorációnak, a gazdasági ügyeknek.
Az emberek kulcsfontosságúak. És különösen a tanárok. A diákokat most már szinte nem is említem külön, mert ez annyira alapvető: értük létezünk. Iskola nem létezhet diákok nélkül. Ők az első és legfontosabb arcai küldetésünknek, ez magától értetődő.
Ezért lépünk be örömmel az osztálytermekbe minden meglátogatott iskolában, és ezért látogatjuk meg a szociális projekteket és kollégiumokat. De akiket különösen támogatni és bátorítani szerettünk volna, azok a tanárok: azok az emberek, akik nap mint nap a diákok mellett állnak az osztályban.
Az a szép kapcsolat, az a személyes, családias viszony, amely tanár és diák között kialakul, különleges érték. A tanárokat szeretnénk megerősíteni, mert az ő munkájuk által valósul meg a tanulás, az ő munkájuk által történik meg a diákok teljes, átfogó fejlődése. Ezért akarunk közel lenni hozzájuk, beszélgetni velük, megismerni őket.
– A látogatás során találkozott nuncius úrral és bíboros atyával is. Két erdélyi püspökkel is tudott párbeszédet folytatni, emellett szerzetesközösségek és lelkiségi mozgalmak felelőseihez is szólt. Úgy gondolja, hogy ez a látogatás kapcsolati vagy diplomáciai szinten is hozott gyümölcsöket?
– Mindezért elsősorban tartományfőnök úrnak tartozom köszönettel. A rendben nagy szabadságot adunk a tartományfőnököknek, hogy velünk együttműködésben – de alapvetően ők maguk – megálmodják és felépítsék a kánoni látogatást. Zsódi Viktor tartományfőnök és csapata kezdeményezte, hogy ezek a találkozások is megvalósuljanak. És én ezt nagy örömmel fogadtam, két alapvető okból is.
Az első ok: szép dolog láthatóvá tenni a generális vizitációt. Nem a rendfőnök miatt, nem a személy miatt, hanem azért, hogy kifejeződjék a rendi közösség egysége, hogy láthatóbbá váljon, mit jelent a rendhez tartozás. Ez önmagában is érték.
A második ok talán még fontosabb: az Egyház része vagyunk. A piarista rend az Egyház része, és küldetésünk az, hogy mély közösségben éljünk és dolgozzunk az Egyházzal, elsősorban a helyi Egyházzal, annak pásztorával, a püspökkel egységben.
Minden találkozón – akár Michael Banach nunciussal, akár Őeminenciájával, Erdő Péter bíborossal, akár Kovács Gergely gyulafehérvári érsekkel vagy Schönberger Jenő szatmárnémeti püspök úrral – ugyanazzal az ígérettel zártuk a beszélgetést: rendelkezésükre állunk.
– Mindemellett az is egyértelműen látszott, hogy a fiatalokkal való találkozás prioritást élvezett az Ön számára. Nyilvánvalóan ez következik piarista identitásából is. Látszott, hogy jól érezte magát a gyerekek között az iskolában, korosztálytól függetlenül. Mire buzdította őket? Más szóval: mit üzenne azoknak a piarista kötődésű fiataloknak, akikkel személyesen nem tudott találkozni?
– Szeretnék a kérdésed elejére reagálni először: Jacek atya és én is piaristák vagyunk, ezért a természetes közegünk az osztályterem, a plébániai, a közösségi csoport, a szociális, az oktatási intézmény, a diákotthon, az egyetem… Mindazok a szolgálati területek, ahol küldetésünk lényegéhez közel lehetünk: a gyermekekhez, fiatalokhoz és családjaikhoz. A feladataink sokszor távolra visznek minket, ezért amikor újra találkozhatunk azzal, ami a leglényegesebb, azt mindig nagy örömmel éljük meg.
A magyarországi fiataloknak elsősorban azt az üzenetet hoztuk, hogy használják ki ezt a nagy lehetőséget, ami nekik megadatik. Amikor beutazzuk a világot, látjuk, milyen bonyolult körülmények között élnek sokan: politikai nehézségek, diktatúrák, betegségek, szegénység, korlátolt lehetőségek… Ehhez képest óriási ajándék ilyen szép, többszáz éves iskolákban tanulni, ahol felkészült, elkötelezett tanárok és piarista szerzetesek kísérik a diákokat. Ez termékeny talaj a növekedéshez, éljenek vele!
A második dolog, amit szoktam mondani – egy kis tréfás megjegyzés, amit szeretek felidézni –, hogy a „iskola” szó a görög scholé szóból származik, ami eredeti nyelven azt jelenti: az a hely, ahol jól érzem magam, a pihenés, a szabadidő helye. Az iskola nem csupán egy oktatási helyszín, ahol tanulunk. Az iskola olyan hely, ahol barátságokat építünk, közösséget, családot formálunk, és ahol boldogok vagyunk. Nagyon sok időt töltünk az iskolában, ezért örömmel kell megélnünk, derűvel kell jelen lennünk benne. Az iskolának élettel teli, vidám helynek kell lennie, különben nem lesz jó iskola, és különösen nem lesz jó piarista iskola.
A harmadik dolog, amit mondanék: amikor befejezitek a tanulmányaitokat, próbáljátok megőrizni közösségeiteket. Van például egy gyönyörű kezdeményezésünk, az alumni projekt, amely ma már világméretű. Arról szól, hogy mindazt, amit itt megéltetek, valamilyen módon továbbvihessétek, megőrizhessétek. Az iskolai időszak véget ér, de a kapcsolat a piaristákkal nem kell, hogy véget érjen.
– Köszönjük, Carles atya, hogy ezt az időt a magyar piarista családra szánta, köszönjük a közösen megélt pillanatokat, a sok bátorítást, amelyet a legkisebbektől kezdve a munkatársakon és a rend tagjain át a vezetőkig mindenkinek adott. És jó utat kívánunk a más országokban élő piarista testvéreinkhez!
– Nagyon köszönöm. Hadd zárjam egy áldással, hisz ez a legszebb módja egy találkozás befejezésének: jót kívánni másoknak, ebben az esetben Kalazanci Szent József közbenjárását kérve. Kérjük a jóságos Atyát, a jóságban gazdag mennyei Atyát, hogy áldja meg életeteket, családjaitokat, iskoláitokat és tanáraitokat. És amikor szükségetek van rá, forduljatok bizalommal Kalazanciushoz. Nagy öleléssel búcsúzom.
Szöveg: Szabó Csaba
Fotó: Barlay Vince; Szabó Csaba
Piarista Rend Magyar Tartománya
