2021 szeptemberében – a tavalyi tanév reflexiós-felülvizsgálati folyamata után – immár nyolcadik évfolyamát kezdte a PIPA, azaz a Piarista Pedagógiai Alapképzés. Mi a program célja? Hogyan igyekszik szolgálni a piarista küldetést, a gyerekeket, a munkatársakat? Milyen értékeket képvisel, milyen gyakorlatokat tart értékesnek? – e kérdések mentén beszélgetett Csapó Viktória a négy képzővel: Szásziné Fehérváry Anikóval, Guba Andrással, Gulyás Péterrel és Lázár Lászlóval.
„Mit tesz, illetve mire hat a PIPA? Mi változik a képzés által a résztvevőkben és az intézményekben?”
„Meggyőződésem és tapasztalatom, hogy a PIPA révén a résztvevők tudatosabb, reflektáltabb munkatársak lesznek, mélyülnek önismeretben, tisztábbakká válnak céljaik, elveik és gyakorlataik. A képzés hatással van a személyes és intézményi piarista identitásra, illetve az erről való gondolkodásra egyaránt” – kezdi sorolni Laci a program hatásait. „Jelentősen erősíti a közösséget, a belső hálózatot és szövetséget, általa is egyre inkább egy nyelvet beszélünk a tartományban.’”
„Minden embernek szüksége van arra, hogy valaki kiálljon mellette; a tanároknak, a vezetőknek is fontos, hogy folyamatos reflexióban legyenek, párbeszédben, hogy merre haladnak, mi a hivatásuk, mi a feladatuk” – kapcsolódik Anikó. „Sokat változott a rend, a tartomány is a nyolc év alatt. Ezért is fontos, hogy a PIPA-ban nem egy 400 éves könyvet porolunk le, hanem a jelenből, közösen olvassuk ki, mi az Isten akarata ezekben a helyzetekben.”
„Saját maga és a mások előtt való hitelességében minden PIPA-t végzett sokat változott” – folytatja András. „A legtöbben világosabban látják: miért is pedagógusok, és hogy nevelőként mire is van szükségük, mire érdemes figyelniük, amikor a gyerekekhez odalépnek. De abban is változtak, hogy a helyzeteiket másként lássák, amiket megélnek, nem jók vagy rosszak, hanem fejlődési, tanulási lehetőségek. Hogy mindez a szemléletváltozás hogyan épül be az intézményekbe, az már nem ennyire nyilvánvaló: van, ahol a vezető és jónéhány meghatározó ember elvégezte a képzést, s már elkezdték az iskolát ilyen szemléletben alakítani; működnek tanulóközösségek, esetmegbeszélő csoportok stb. De vannak iskoláink, ahol szervezetileg nehezebben látszik a változás.”
„Akik alkotó módon tudnak bekapcsolódni a képzésbe, azok élvezik. És sokaknak inspiráló, hogy ’együtt írjuk a kottát’” – teszi hozzá Péter. „Ugyanakkor az intézményi valóságot nehezebben tudjuk megérinteni. Egy évben max. két-három ember vesz részt egy intézményből a képzésen, és sokáig nem láttuk pontosan, hogy e fecskék csinálnak-e nyarat… a tapasztalatok szerint nagyon függ ez az intézményi kultúrától, az iskolai közegtől.”
„Egyértelműen intézményfüggő, hogy mennyire tudják továbbvinni a tanultakat. Ha a vezetés értékeli, teret ad a kezdeményezéseknek, akkor továbbmegy, de van, ahol elhal… Azt reméljük, hogy mostantól ebben hatékonyabbak leszünk: változtattunk, mert elégedetlenek voltunk azzal, ahogyan gyökeret vert az üzenet az egyes intézményekben” – hangsúlyozza Anikó.
„Hogyan jelenik meg a „piaristaság” a PIPA-ban?”
„Sokféleképpen megmutatkoznak a piarista értékek a képzés során, elvi és gyakorlati dimenziókban, közvetlenül és közvetetten egyaránt.” – kezdi Laci a választ. „A PIPA íve, az alkalmak egymásra épülő fókuszai már erőteljes üzenetet jelentenek arról, mi lényeges a piarista pedagógiai munkában. Természetesen az egyes blokkokon belül megjelenő tartalmak és hangsúlyok is üzennek: a jelenlévő Kalazancius, az identitáselemekben való gondolkodás és cselekvés, a gyerekekre fókuszálás, a személyesség, a PIPA mint tanulószervezet és a kutatótanári attitűd megtapasztalása, a rengeteg módszertani helyzet és ajánlás, de az is, hogy szerzetes és világi, nő és férfi egyaránt van a képzők között. Ám végső soron, azt hiszem, a képzők szemlélete és viselkedése, illetve az a piarista tér, amit a résztvevőkkel közösen és egymás számára teremtünk, az mutatja meg igazán, milyenek is vagyunk.”
„Ez a képzés a nevelőket segíti abban a nevelő munkában, amelynek fókuszában a gyermekek vannak.” – kapcsolódik Anikó. „De mindezt úgy, hogy a ránk-bízottak tükrében magunkba nézünk – nem öncélúan, hanem értük fejlesztjük magunkat. A PIPA-ban benne van annak a tere is, hogy az egész társadalmat megújítsuk. Ennek eszköze, hogy nevelők vagyunk. Idetartozik az örömhír, az evangélium továbbadása és a társadalomba való kilépés is. Fontosnak tartom az identitáselemek közül a megosztott küldetést, amely a PIPA gerincében van. Pedagógusként tudnunk kell, mit jelent a piarista jelenlét, mit jelent a megosztott küldetés. De a leglátványosabb elem szerintem mégis a kísérés. Ez a legerőteljesebb eredmény, a legszemélyesebb szinttől egészen a rend szintjéig. A PIPA sokat tett azért, hogy ez így legyen.”
„Számomra a piaristaságot mindig a szereplők testesítik meg a szavaikkal, jelenlétükkel.” – fogalmaz Péter. „Az igazság keresése: a valóságot akarjuk kimondani, megragadni, ami éppen most aktuálisan a legigazabb. Ez van az emberkép közepén is. A változást magunkban kell kezdeni, de nem szabad magunknál abbahagyni.”
„Szerintem érdemes erre a kérdésre a PIPA témái felől válaszolni.” – folytatja András. „Az első a saját tanári küldetésem története vagy megújítása. Van-e még lendület, motiváció, minta, húzóerő, hogy én örülök-e annak, hogy nevelő vagyok? A diák sorsa is ezen fordul meg, hogy ő belül a maga korosztályának megfelelően afelé menjen, amire teremtve van, ami a küldetése. Ez személyes történet; személyes figyelmet, személyes kísérést igényel. Kísérői hozzáállásunk, ha csak szimbolikusan, részlegesen is, mindenképpen a gyermekhez való hozzáállás fontos eleme. De nemcsak a személyes életpálya, a hivatás a fontos keresztényként. Közösségre vagyunk hívva, az is a dolgunk, hogy profi módon kísérjük a közösségeket.”
„A PIPA-ban folyamatos és élő kapcsolatban áll az egyén, a szakmai közösség és a piarista rend. Módszertanilag tudatosan figyelünk rá, hogy lépkedjünk közöttük. Mert hát van is itt dolog… Az a tapasztalatom, hogy munkatársként gyakran élünk magányosan az intézményekben. Újra kell tanulni a szakmai közösséget – és magát a rendünket is. Elvárások, vélekedések, tapasztalatok élményei kavarognak bennünk és közöttünk, jellemzően feldolgozatlanul. Sok örömöt, élményt, ajándékot, de sok fájdalmat, megrekedést és elakadást is hordoznak a résztvevők; fontos felelősségünknek érzem, hogy ezek megszólíthatók, kimondhatók legyenek, ezen keresztül is épüljön bennük a megküzdés, a lépni-tudás kompetenciája, amellyel újra-alakítják közegüket, intézményüket, közösségüket.” – teszi még hozzá Laci.
„Ha azt kérdezem, mi van leginkább fókuszban, akkor mit válaszoltok?”
„Számomra az a fajta tréneri működés a legfontosabb, ami egy emberkép is” – fogalmaz Anikó. „Vállvetve haladunk a résztvevőkkel, úgy, hogy mindenkit fejlesztőnek tekintünk a rendszerben. Nem egy csomagot akarunk átnyomni, hanem együtt akarunk gondolkodni a rendszerről a rendszerben lévőkkel. Éppen ezért újra és újra más tudásanyag kell, hisz mások a résztvevő emberek, más kérdéseik vetődnek fel. És mindig kell idő, hogy megértsék, másféle képzésen vannak: ők döntenek, hogy mibe állnak bele és mit tesznek meg azért, hogy saját magukat fejlesszék, s ezáltal fejlődjenek nevelőként. Sokkal nagyobb változást tud hozni, ha ők maguk vállalják ezt.”
„A legfontosabb a közös tanulás” – kapcsolódik Laci. „A folyamat, amelyben találkozunk, tapasztalunk, reflektálunk, új tanulási szándékokat fogalmazunk és lépünk, persze megakadunk, de azt ismét tanulássá igyekszünk fordítani… Én is tanulok természetesen. És fontos élmény nekem, hogy ezt képzőtársaimmal, Anikóval, Andrással és Péterrel, illetve a résztvevőkkel egyaránt tehetem. … eltölt a rendi közösségünk megélésének öröme. Az, hogy személyesen és Kazalanciuson keresztül is közel-kerülünk egymáshoz.”
„Minden évben más volt a fontos…” – teszi hozzá Péter. „Úgy látom ezt, mint egy folyamot. Ugyanaz a folyó, de mindig mást veszek benne észre: az aktuális sodrását, mit hoz, mit utaztat magával. Van, amikor a saját helyzetemet is úgy látom, hogy az áramlatokat kavarja, néha utazok rajta, néha csak szemlélem. Az ebben való aktivitás is változó, alkotó módon változik. Jó ez a kíváncsiság, hogy mit hoz ki a PIPA belőlünk, a csoportból, és mit hoz a rendnek.”
„Számomra a legfontosabb a szupervízió, illetve az intervízió.” – emeli ki András. „Lényegesnek tartom azt a tapasztalatot, hogy be merem vallani, hogy elakadtam, segítséget kérek, ebbe beleviszem magamat, a személyiségemet, kockáztatok, és azok az emberek, akik ugyanilyenek, ugyanezt teszik, segítenek nekem, hogy jobban megértsem a helyzetet, lássam, hogyan működöm, és mit érdemes változtatnom, hogy jobb legyen.”
„Akkor úgy tűnik, a PIPA a változásért és a tanulásért van leginkább…”
„Igen. És nagyon fontosnak tartom mindenekelőtt, hogy maga a PIPA is egy tanuló rendszer. Bár van egy „eredeti” képzési programja, az alapokra és a célokra építve minden évben, minden (sajátosan egyedi) csoporthoz és minden alkalomhoz újragondoljuk. Sőt, miközben zajlik, valósul, képzőkként állandó folyamatközi reflexióban is vagyunk: hol járnak a résztvevők, mire van szükségük, merről jövünk, merre menjünk tovább… így marad élő, harapós, karcolós” – mondja Laci. „Ugyanakkor, ha távolabbról ránézünk (és ebben a tavalyi felülvizsgálati év is segített), az évek alatt történtek benne hangsúly-eltolódások, amik kifejezik, jellemzik változását. Például a személyes identitás és hivatás mellé a kalazanciusi-piarista identitás és hivatás, a „kutatótanári” attitűd, a felnőtt tanulás, a személyes mellett a csoportos kísérés, a vezetés vagy az új rendi karizmatikus formáink, tereink (jelenlét, testvériség) erősebben szólnak.”
„Eleinte erőteljesen pedagógiai huzalozottsága volt a képzésnek, és ahogy a rend is fedezi fel az alapító személyét, úgy ez a karizmatikusabb, Kalazanciusra figyelő működés megerősödött.” – emeli ki Péter. „Nemcsak „iskolát akarunk csinálni”, hanem a küldetésben akarunk kapcsolódni. Iskolacentrikus megközelítésből egyre inkább megy afelé a történet, hogy ez az egész több mint iskola, itt karizma és csapatok vannak. Megváltozott a gondolkodás falakhoz kötöttsége. Lassú folyamatok ezek, de megnyugtató, ahogy alakulnak.”
„Abban is változtunk, hogy nagyobb felelősségre hívjuk a résztvevőket. Hogy azért, ami itt folyik, nagyobb felelősséget vállaljanak” – teszi hozzá András. „Lényeges változás lett idénre, hogy erősítettük az igazgatók, intézmények felelősségvállalását: úgy küldjék a résztvevőket, hogy nekik is legyen fejlesztési tervük velük kapcsolatban. Tudják, hogy mi az intézmény érdeke, hová akarják ezt illeszteni és meghallgassák, hogy a munkatársak mit gondolnak erről, illetve mit gondolnak magukról. Van felelőssége az intézménynek, a résztvevőknek és a képzésnek, a képzőknek is. Nagy változás ez.”
„Együttműködő közösségekben, fejlesztő közeget alkotva…” dolgoztok, hogy a PIPA-sok „kibontakoztassák teljes emberségüket, érett személlyé váljanak.” – jutnak eszembe tartományunk küldetésnyilatkozatának sorai.
„Igen. Szeretnénk azt hinni, hogy ez így van. A PIPA segít tisztázni a pedagógushivatásban felmerülő kérdéseket, és jó arra is, hogy rendszerszinten tudjanak gondolkodni a munkatársak, ne csak a saját tantárgyuk felől. Így más térben fogalmazzák meg önmagukat, s ez jó az öntudatnak, önbecsülésnek és nagyon sok energiát tud adni” – mondja Anikó. „Ez egy kézműves termék, amelyben mindig friss és alkotó módon tudnak benne lenni a pedagógusok is” – egészíti ki Péter. „Nekik készült, és mindenkinek, aki a piarista rend pedagógiai küldetésében szerepet vállal.”
„Úgy érzem-vélem, csupa olyat ad, amire szükségünk van: önismeretet, tudatosságot, erőt, bátorságot, közösséget, örömöt, Kalazancius atyánk üzenetét a gyerekekért” – kapcsolódik Laci. „Fontos, hogy együtt tanulunk, kísérletezünk, esetleg hibázunk, s egyre bátrabb kérdéseket teszünk fel. Érzékenyít mindez egyházunk, rendünk, közösségeink, a gyerekek és az egyének – saját magunk – folyamataira is.” – zárja András a beszélgetést.
Piarista Rend Magyar Tartománya
