„Dönteni kellett: az életemet arra szentelem, hogy a gyerekekért dolgozom”


Görbe László piarista atyát éppen ötven évvel ezelőtt, 1973-ban szentelték pappá Kecskeméten. A jeles évfordulóról közös aranymisén emlékeztek meg rendtársával, a szintén fél évszázados papságát ünneplő Holczer József atyával augusztus 25-én a piarista templomban. Görbe atyával a rendházban készített interjút Borda Máté, a hiros.hu munkatársa.

Hogyan formálódott papi, szerzetesi hivatása gyerekkorában és kecskeméti középiskolás évei alatt?

Tanyán születtem Kerekegyháza központjától körülbelül 4-4,5 kilométerre. Általános iskolai tanulmányaimat Kerekegyházán végeztem, és a felső tagozatban már elkezdtem ministrálni. Tizennégy éves koromban már kacérkodtam a gondolattal, hogy pap leszek, így a kecskeméti piarista gimnáziumba jelentkeztem, ahol meghatározó négy évet töltöttem el, kollégistaként. Olyan szerzetestanáraim voltak, mint Helyes László tanár úr, aki osztályfőnökünk volt, Halász József tanár úr, aki oroszt tanított és gondnokként szolgált, Jelenits tanár úr, aki akkor fiatal tanárként Kecskeméten oktatott, vagy Szojka Ödön káplán atya, akivel itt fociztunk az udvaron délutánonként. A tanulás mellett dolgoznom is kellett, hogy fenntartsam magam. A piaristáknak akkoriban még volt szőlője a környéken, oda jártunk ki dolgozni, amiért fizetséget kaptunk. Fagyiban mérve nem is volt rossz pénz – azért érdemes fagyiban számolni egyébként, mert az mindig szabadáras termék volt.

Hogyan emlékszik vissza Jelenits tanár úr óráira?

Másodikban és negyedikben tanított minket magyarra. Óriási hatással voltak ránk az órái. Sokatmondó, hogy az osztály legalább fele megvásárolta József Attila verseskötetét, pedig a 20 forintos ára nem kis anyagi áldozatot jelentett számunkra.

Egy alkalommal tanfelügyelő jött az órájára, és leültek mögém az igazgatóval. Még az óra előtt elkérték a magyarfüzetemet, hogy belenézzenek. Vissza akarták adni az órára, hogy legyen mibe jegyzetelnem, de elfelejtették, annyira lenyűgözte őket Jelenits tanár úr. Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatása című drámájáról beszélt, ami akkoriban – 1964 őszét írtunk – kortárs darab volt, néhány évvel korábban mutatták be először Magyarországon. A füzetemet csak az óra után kaptam vissza, bocsánatkérés mellett.

Térjünk kicsit vissza még a családjára: tőlük is merítette a keresztény hitét?

Igen, vallásosak voltak szüleim, minden nap imádkoztunk. Mindketten jászok voltak, így a jászberényi ferencesek által meghatározott katolikus hagyományt hozták magukkal. Az úgynevezett jász imát mondtuk: ez állt egy Miatyánkból, egy Üdvözlégyből, a Hiszekegyből, a tíz parancsolatból, és ehhez kapcsoltuk hozzá a reggeli vagy esti imát. Vasárnaponként gyalog jártunk be a szentmisére Kerekegyházára. Apámnak mélyen megélt hite volt. Vasárnaponként az állatok ellátásán kívül nem volt hajlandó dolgozni. Nyakas, szabad jász emberként ragaszkodott ehhez, annak ellenére, hogy adókkal sújtották azokat, akik a berendelés ellenére nem mentek be a TSZ-be vasárnaponként dolgozni (apám egyébként nem volt TSZ-tag). Becsülettel bevallom, ezt akkoriban nem díjaztam, mert nagy szegénységben éltünk, mint mindenki. Nővérem a szegénységünk miatt még nem tanulhatott középiskolában, de a ’60-as évek elején apám már azt mondta, hogy a földben nincs jövő, ezért tanuljunk. Két öcsém és nővérem szakmát tanult, én pedig piarista lettem.

Hogyan lett valakiből akkoriban piarista? Milyen folyamaton ment végig a gimnázium elvégzése után?

Én későn, negyedik osztályban döntöttem el, hogy szerzetes leszek. Úgy éreztem, hogy „jó lenne a bandához tartozni”. Az osztályunkból 18-an mentek egyházi pályára, közülük 4-en jelentkeztünk piaristának, 14-en pedig egyházmegyei szemináriumokba mentek. Ez a nagy arány nem annyira meglepő, hiszen akkoriban az egész országban összesen hat katolikus iskola volt, ahová fiúk járhattak. Közülük a papi utánpótlás szempontjából három legfontosabb a bencések által vitt Pannonhalma, a ferencesek által vitt Esztergom és a piaristák által vitt Kecskemét volt. Ezek gyűjtőhelyeknek számítottak, ahová az egész országból jöttek diákok, köztük sok olyan, akiket a plébánosok küldtek, mert bontakozóban volt bennük a papi hivatás. A gimnázium után először az egy éves noviciátus várt ránk Budapesten. Ez az egy év arra hivatott, hogy eldöntsük, tudjuk-e vállalni a szerzetesi életet, és a piarista rend fő céljával összhangban meg tudjuk-e hozni a döntést: arra áldozzuk a hátralévő életünket, hogy a gyerekekért dolgozunk.

Az interjú teljes terjedelmében a hiros.hu oldalon olvasható.

Forrás: hiros.hu