Pedro Aguado generális atya 2023. márciusi levele.
A 48. Egyetemes Káptalan által elfogadott egyik legfontosabb dokumentum kétségtelenül a folyamatos képzés megújított direktóriuma. Intézményi dokumentum, amelynek időre van szüksége ahhoz, hogy fokozatosan áthassa a Kegyes Iskolák életét, és kiváltsa annak a megújulásnak a dinamizmusát, amelyet így foglalhatunk össze: „A Kegyes Iskolák tanuló közösséggé alakítása.” [1] Azt hiszem, ez egyike azoknak a kulcsterületeknek, amelyből kiindulva a rendnek meg kell próbálnia a folyamatos képzés nagy kihívásával foglalkozni, direktóriumunk ezt nagyon igényes, a hivatásunkra jellemző szóval fejez ki: a „docibilitás (taníthatóság)” kihívása, mely azt jelenti, hogy „készen állunk a tanulásra, vágyunk arra, hogy tanuljunk”.
Úgy vélem, merész és igényes ez a magunknak szóló javaslat, „hogy készen állunk a tanulásra”. Az a feladata, hogy a változás és a megújulás mély dinamizmusát idézze elő, amennyiben ki merjük aknázni egész tartalmát. Ha ezt jól értjük, közelebb jutunk ahhoz, hogy a folyamatos képzést a növekedés és a hivatáshoz való hűség integrális (átfogó) folyamataként értelmezzük, amelyet személyesen élünk meg, közösségben megosztunk, és intézményesen támogatunk.
A levél adta szűk kereteken belül e három dimenzió alapján szeretném megragadni a témát: amit személyesen megélünk meg, közösségben megosztunk, és intézményesen támogatunk. A folyamatos képzés e három dimenziójához egy-egy inspiráló szöveget fogok használni.
Az elsőhöz, a személyeshez, a Szentírásból választottam egy szöveget. Pál ezt mondja az Efezusiaknak írt levelében: „Adja meg nektek az Atya, hogy Lelke által megerősödjetek benső emberré, hogy a hittel Krisztus lakjék szívetekben, s gyökeret verjetek és alapot vessetek a szeretetben.” [2] Gyönyörű meghatározása ez annak a lelki folyamatnak, amelynek megélésére hivatottak vagyunk. Valóban azt hiszem, hogy a folyamatban való élet mindenekelőtt spirituális kihívás.
Az élet folyamatként való felfogása utunk minden szakaszában kihívás. Még idősödő korunkban is. Gyakran úgy gondoljuk, hogy mire elérünk egy bizonyos kort, addigra kellően beszabályozott lesz az életünk, és nem történhet semmi, ami megváltoztatna bennünket vagy új lehetőségeket nyitna számunkra. Pedig ez nem így van. Isten mindig meglepetés, az Istenben való hit megköveteli, hogy lelkünk mindig készen álljon arra, hogy a hívásait befogadja. Kalazancius jó példa erre.
Szent atyánk mintegy ötven éves volt, amikor a hivatását felfedezte, olyan életkor ez, amikor a dolgok már meglehetősen tisztázottak, legalábbis azoknak kellene lenniük. Már pap volt, de még nem volt szerzetes, a nevelést sem fedezte fel, és nem fogott hozzá ahhoz a szenvedélyes és meglepő feladathoz, hogy szerzetesrendet alapítson. A gyerekek azonban megváltoztatták élete látóhatárát, és ennek köszönhetően mi mindnyájan itt vagyunk, az egyház pedig új karizmával – Kalazancius karizmájával – és új szerzetesrenddel gazdagodott, ami teljesen megváltoztatta kora társadalmi és vallási panorámáját.
Úgy vélem, ez mindannyiunkat segít annak tudatosításában, hogy az élet soha sincs befejezve, Isten mindig kínál új lehetőségeket. Életünkben vannak olyan események, amelyek a hit szemével nézve hívások, amelyek új válaszokat kérnek tőlünk. Isten, a mi Atyánk, mindig gondol ránk, azért közeledik életünkhöz, hogy megváltoztassa és gazdagítsa azt. Ez a keresztény hit. Három magatartásformát szeretnék felkínálni, amelyek segíthetnek minket a „személyes növekedési folyamat” e dimenziójának a megélésében.
1. Az első egy meggyőződésből fakad: Jézus hívása az ő követésére, nemcsak egyszer történik; a mindennapi élet során újrateremtődik és tevékennyé válik. Isten nem arra hív bennünket, hogy változtassuk meg a hivatásunkat, de arra igen, hogy ne fagyasszuk le azt, és olyan valamivé se alakítsuk, amit mi kontrolálunk. A hivatás állandó hívás, az a fajta értelmezése, hogy minden a mi kezünkben van, a lényegének mond ellent, de ellentmond a hit és a kegyelem szerepének is. Jó lelkigyakorlat, ha merjük úgy olvasni saját történetünket – legyen az hosszú vagy rövid –, hogy egyre inkább tudatában vagyunk annak, hogy milyen utat járunk be.
2. A második abból áll, hogy ahhoz, hogy „élők”maradjunk „a hivatásban”, ne vegyük természetesnek, hogy már megfelelő mediációkat használunk. Mi nevelők vagyunk, arra törekszünk, hogy a fiataljainknak hiteles lelki életet adjunk át, arra buzdítjuk őket, hogy a lelki életet ne szűkítsék le bizonyos gyakorlatokra, legyenek azok bármilyen jók is. Megfeledkezünk azonban arról, hogy ez a veszély minket is fenyegethet. A formális szerzetesi életben is hozzászokhatunk ahhoz, hogy Isten megtapasztalását bizonyos terekhez és pillanatokhoz kössük, és ne úgy éljük meg, mint amelyre egész személyes életünk és energiánk összpontosul, amely köré rendeződik. Azt hiszem, mindannyiunknak segít az egzisztenciálisan nyitott hozzáállás, az az élet, amelyet Ferenc pápa úgy ír le, hogy „tudni kell egyensúlyhiányban élni”. [3]
3. A harmadik egy olyan tanításból merít, amelyet állandóan megkapok a fiatal piaristáktól: ez a meghallgatás. Mély benyomást tesz rám, ahogy hallgatnak, ahogy tanulni akarnak, ahogy mindenre emlékeznek, amit egy-egy vizitáció, személyes beszélgetés vagy lelkigyakorlat során hallottak. Meglep, ahogy a személyes találkozóra érkeznek – jegyzetfüzettel, tollal felszerelkezve – készen arra, hogy feljegyezzék a számukra értékes ötleteket, javaslatokat. Lenyűgöz a szellemi munkájuk, amit néhány helyen „begyűjtésnek” neveznek, melynek során megtanulják, hogy naponta leírják és összegezzék azokat a reflexiókat és indíttatásokat, amelyek elgondolkodtatták vagy imára késztették őket.Ekkor „úgy élünk, hogy odafigyelünk Isten hangjára, mely a Lélek hangja, amely jön és megy, megérinti a szívet és tovaszáll; az ember nem tudja honnan jön, mikor fúj, ezért olyan fontos, hogy mindig éberek legyünk, hogy ne érjen váratlanul minket és ne tűnjön el, anélkül, hogy meghozná a gyümölcsét”. [4].
Most a folyamatos képzés közösségi dimenziójára utalnék egy olyan szöveggel, amely Konstitúciónk harmadik fejezetében olvasható: „Közösségi életünkben […] kölcsönösen ösztönözzük egymást, hogy amit keresztségünk és megszentelt életünk megkövetel tőlünk, azt hűségesen, a benső megtérés szellemében valóra is váltsuk. […] Példamutatásunk közös tanúságtételével támogatjuk őket [testvéreinket], hogy hivatásukat ők is hűségesen éljék meg.” [5] Megpróbálok úgy közelíteni a közösséghez, mint a folyamatos képzés teréhez, mégpedig három különböző szempontból.
1. Elsőként fogadjuk el és értsük meg, hogy milyen kettős kihívással szembesülünk közösségi életünk során. Két utat kell megtennünk, mindkettőt a középpont felé: vissza kell adnunk a közösségnek azt a kulcsfontosságú szerepet, amellyel hivatásunk szempontjából rendelkeznie kell, és azon kell dolgoznunk, hogy a közösség az egyetlen középpont, Krisztus Jézus, az Úr köré rendeződjön. Két egyidejű útról van szó. Az első azzal a hívással kapcsolatos, hogy térjünk meg, amit magunknak kell megtennünk: le kell győznünk a haszonelvű vagy leegyszerűsítő közösség kísértését, amely hajlik arra, hogy a közösségben „életmódot”, vagy a „gyakorlatban valamiféle másodlagos” dolgot lássunk, azért, hogy a valódi helyére tehessük: ha nincs gazdag és gondosan óvott közösségi tapasztalatunk, akkor nincs gazdag és gondosan óvott piarista hivatásunk sem. Ezért alapvető fontosságú a második út, hogy közösségi életünket Krisztusra és hitbeli tapasztalatunkra összpontosítsuk. Ezt a kincset osztjuk meg, ennek az átadására vagyunk hivatottak.
2. A második annak megértéséből áll, hogy a közösség olyan testvéri tér, amelyben mindannyiunk segítheti és segítenie is kell a másikat hivatásbeli növekedésében. A közösségre az jellemző, hogy minden tagjának a folyamatát kíséri. Ez nemcsak a „házfőnök dolga”, hanem a közösségé is. Mivel a közösségé, a házfőnök számára prioritás. De mindenkié. Csak így tudjuk egyre jobban megérteni, amit a folyamatos képzés új direktóriuma mond: „A közösségnek az a célja, hogy a közösséget alkotó minden szerzetest teljes érettségre vezessen, kinek-kinek a hivatása szerint.” [6]
3. Harmadszor: fejlődnünk kell annak a megértésében, hogy a közösség a képzés tere. Sok mediációt használhatunk ennek a dimenziónak a fejlesztésére. Felsorolok néhány példát: szenteljünk találkozókat arra, hogy megosszunk egymással olyan könyveket, amelyeket olvastunk; hívjunk meg érdekes embereket a velünk való együtt-gondolkodásra; közösen olvassunk érdekes dokumentumokat; határozottan ösztönözzük egyházunk szinódusi folyamatát; osszuk meg Isten igéjét; tartsunk homíliát a rendtársaknak; állandóan osszuk meg azokat az ötleteket és tapasztalatokat, amelyek gazdagítottak bennünket, stb. Az elképzelés világos: közösségben hozzá tudunk járulni a képzésünkhöz, de ha banalizáljuk az együtt töltött időt, akkor elveszíthetjük ezt a lehetőséget.
A reflexiót a folyamatos képzés harmadik dimenziójával, az intézményi dimenzióval fejezem be. Bevezetéséhez a Regulánkból választottam szöveget: „Megszentelt életünk megkívánja tőlünk, hogy nagy buzgósággal és kemény igyekezettel szakadatlanul munkálkodjunk hivatásunk érlelésén, igazán evangéliumi magatartást tanúsítsunk a mai társadalom forgatagában, és életünk folytonos megújításával kedvet ébresszünk a gyerekekben és fiatalokban arra, hogy közösségünkbe lépjenek és vállalják apostoli munkánkat. Hogy ennek a hármas követelménynek maradéktalanul megfeleljünk, komolyan kell vennünk a képzést, követve a folyamatos képzés direktóriumának irányelveit. Minden egyes piaristának személyesen és megingathatatlanul kell erre törekedni, hogy segítsen és megújítson bennünket piarista hivatásunkban.” [7]
Direktóriumunk hangsúlyozza, hogy a folyamatos képzésnek fontos intézményi dimenziója van, mely közvetlenül kapcsolódik a Kegyes Iskolák megújításához, ahhoz a képességünkhöz, hogy az új helyzetekre továbbra is tudjunk megfelelő válaszokat adni. A 48. Egyetemes Káptalan azt kéri, hogy figyeljünk oda „rendi kultúránk” megújítására. Minden intézménynek megvan a maga kultúrája, mely azokra az értékekre és gyakorlatokra utal, amelyek értelmet adnak az egyes intézmények munkájának. Ezek az értékek és meggyőződések megszilárdulnak, átadásra kerülnek az intézmény új tagjai számára, és megteremtik a kellő intézményi koherenciát. De egyetlen csoport se értelmezheti úgy a kultúráját, hogy az megváltoztathatatlan, idegen azoktól az új helyzetektől, amelyikben a csoport él. Ezért kell elgondolkodnunk a „kulturális változáson”. És itt jön a képbe a folyamatos képzés. [8] Három szempontot szeretnék kiemelni, melyeket érdemes figyelembe venni ahhoz, hogy jól megértsük, milyen intézményi dimenziója van a „folyamatban való életnek”, amelyre meghívást kaptunk.
1. Először is meg kell értenünk, hogy három nélkülözhetetlen elemre van szükségünk a megújulás folyamatához: tisztáznunk kell, milyen értékekben hiszünk, milyen értékeket akarunk fejleszteni, milyen lehetőségek segítenek azok előbbre vitelében, és milyen módokon tudjuk a lehetőségeket valóra váltani. [9] A tartományt vagy a rendet irányító csapatnak ez a hármas feladata.
2. Másodszor fontos, hogy nevükön nevezzük azokat a leszűkítő nézeteket, amelyekkel időnként ehhez a szenvedélyes folyamathoz viszonyultunk. A folyamatos képzés legkézenfekvőbb leszűkítése talán az „aktualizálás”, vagy bizonyos tevékenységek „korszerűvé tétele”. Nem vitatom ezek szükségességét, de valami többről van szó. Integrálisabb módon kell megközelítenünk a személyes folyamatot, ehhez pedig nagyon fontos, hogy meghallgassuk a káptalant: „Valósítsunk meg olyan folyamatos képzést, amely a hivatásban való növekedés teljes körű folyamatát segíti, az egyének és közösségek megfelelő kíséréséből kiindulva!” [10]
3. Ebből fakad a harmadik törekvés, amely szerintem központi és prófétai: ez a kísérés. Bármit teszünk is azért, hogy életünkben megerősítsük ezt a dinamikát az mindig helyes. És az első lépés, amit el kell fogadnunk, el kell ismernünk és amire törekednünk kell, az az, hogy jó, ha kísérnek bennünket. Sokszor beszélünk arról, hogy szükségünk van olyan vezetőkre, akik kísérnek bennünket, és ez nagyon is igaz. De ne feledkezzünk meg arról, hogy ennek a folyamatnak az a kulcsa, hogy vágyjunk és törekedjünk arra, hogy kísérjenek bennünket. Haladjunk előre ezen az úton, amely kétségkívül célravezető, élet fakad belőle, és segíti a hitelességet.
Befejezésül visszatérek a levél elején idézett lévő páli szöveghez. Ha életünkben teret adunk a belső munkának és a hivatásban való növekedésnek, akkor az segíteni fog mindennek a megértésben, s „akkor majd fel tudjátok fogni, mi a szélesség és a hosszúság, a magasság és a mélység… és beteltek az Isten egész teljességével”. [11]
Testvéri öleléssel:
Pedro Aguado Sch. P.
generális atya
JEGYZETEK
[1] Generálisi Kongregáció: Directorio de Formación Permanente [A folyamatos képzés direktóriuma] 17. pont, Ephemerides Calasanctianae (2022/IV) 1346. oldal.
[2] Ef 3,16–17.
[3] Ferenc pápa: Beszéd a Rómában tanuló papnövendékekhez és papokhoz, 2022. október 24.
[4] Kalazanci Szent József: 1622. november 22-i (131.) levél, in Opera Omnia 1. kötet, 169. oldal.
[5] A Kegyes Iskolák Rendjének Konstitúciója, 26b. és 28b.
[6] Generálisi Kongregáció: Directorio de Formación Permanente [A folyamatos képzés direktóriuma] 23. pont, Ephemerides Calasanctianae (2022/IV) 1348. oldal.
[7] A Kegyes Iskolák Rendjének Regulája, 209.
[8] Generálisi Kongregáció: Directorio de Formación Permanente [A folyamatos képzés direktóriuma] 18. pont, Ephemerides Calasanctianae (2022/IV) 1346. oldal.
[9] Generálisi Kongregáció: Directorio de Formación Permanente [A folyamatos képzés direktóriuma] 19. pont, Ephemerides Calasanctianae (2022/IV) 1346. oldal.
[10] Piarista Rend Generálisi Kongregációja: A Szentlélek vezetésével. A 48. egyetemes káptalan dokumentuma, Piarista Füzetek 27., Piarista Rend Magyar Tartománya, Budapest, 2022, 71. (9. kulcsterület)
[11] Ef 3,18–19.
