Kedves Testvérek!
Ma az evangélium egyértelmű felszólítással kezdődik: „Csípőtök legyen felövezve, és égjen a lámpásotok!”. Mi, akik a megszentelt életet választottuk, elvileg mi vagyunk azok, akiknek a lámpása ég. Mi vagyunk az Egyház virrasztói, a remény őrszemei.
De legyünk őszinték egymással, mint testvérek, akik egy úton járunk. Olykor azt érezzük, hogy ez a lámpás alig pislákol. Bár a nemrég véget ért római jubileumi zarándoklatunk mottója az volt, hogy „A remény zarándokai, a béke útján”, a lábunk és kezünk elnehezül a hétköznapok során. Mi ennek az oka? Valószínűleg nem a nagy kísértések törnek meg minket, hanem valami sokkal alattomosabb: a fásultság. A monotónia mártíromsága. A jubileumi virrasztáson, október 8-án este a Szent Péter-bazilikában elhangzott egy megrendítő elmélkedés a türelem passiójáról. Arról szólt, hogy mi a nagy, hősies passióra várunk. Az önfeláldozás nagyságára. Ahogy az elmélkedés fogalmazott: A passiót várjuk. Várjuk, és nem jön el. Ami jön, az a türelem. A türelem a mi passiónk apró darabkái. Mik ezek? Már reggeltől elénk jönnek: a zsúfoltan előttünk elrobogó busz, a kifutó tej, a csend utáni vágy, miközben beszélni kell; a beszéd utáni vágy, miközben hallgatni kell; a vágy, hogy kimenjünk, mikor be vagyunk zárva, és hogy otthon maradjunk, mikor menni kell. És mi a legnagyobb veszélye ennek a hétköznapi passiónak? Az, hogy megvetően elengedjük őket, miközben egy olyan alkalomra várunk, ami méltó arra, hogy az életünket adjuk érte.
Ez is lehet a modern szerzetesi életünk egyik diagnózisa. Nem a nagy krízisek, hanem a jelentéktelennek tűnő apróságok monotóniája őröl fel. „Éget a várakozás… Éget a sebzett kapcsolatokban… De mindenekfölött akkor éget, amikor erőt vesz rajtunk a kísértés, hogy azt higgyük, semmi sem fog változni, és ez elemészti a reményt.”. Ez a mi egyik aktuális kihívásunk. Ekkor válik az evangéliumi felszólítás – „égjen a lámpásotok!” (Lk 12,35) – aktuálissá. És ebbe a fáradt várakozásba szólal meg a Jubileum evangéliuma. Mert ha azt gondoljuk, hogy az Úr egy teljesítmény-központú főnök, aki stopperrel méri az éberségünket, akkor félreértettük a Jó Hírt.
XIV. Leó pápa október 8-i, szerdai katekézisének címe ez volt: „Újra fellángolni.” És feltette a kérdést: Milyen a feltámadt Úr, akire várunk? Látványos? Erőteljes? Nem. A pápa éppen az ellenkezőjét hangsúlyozta. Idézem a Szentatyát:
„Ellenkezőleg: diszkréten közeledik, mint egy egyszerű vándor, egy éhes ember, aki egy kis kenyeret kér… Mária Magdolna kertésznek nézi… Az emmauszi tanítványok idegennek tartják”
Ebben rejlik a mi reményünk. Ha az Úr angyalok seregével, dicsősége teljében érkezne, a mi pislákoló lámpásunk szégyenében kialudna. De ő „kertésznek” álcázva jön. Nem a mi tüzünket kéri számon; Ő az, aki „újra fellángoltatja” a szívet, ahogy az emmauszi tanítványokét. A pápa legfontosabb mondata a mi állapotunkra ez volt:
„Néha azt gondoljuk, hogy az Úr csak az elcsendesedés, a lelki buzgóság perceiben látogat meg bennünket… Ezzel szemben a feltámadt Krisztus éppen a legsötétebb helyeken jön közel hozzánk: kudarcainkban, megfáradt kapcsolatainkban, a vállunkra nehezedő mindennapi terheinkben, és elbátortalanító kétségeinkben.”
Az „égő lámpás” tehát nem a mi érdemünk, nem a mi teljesítményünk. A lámpásunk fénye az ő diszkrét jelenlétének felismerése. Az éberség nem erőfeszítés, hanem fogékonyság arra, hogy felismerjük őt a „kertészben”, a „vándorban”, vagy abban a testvérben, akivel éppen megfáradt kapcsolatban vagyunk. Az Úr, akire várunk, már itt van, és ahogy az evangélium ígéri, ő az, aki szolgálni fog nekünk (Lk 12,37). De miért pont nekünk, szerzeteseknek szól ez kiemelten? Ma Árpád-házi Szent Imre herceget ünnepeljük. Két szimbóluma van: a liliom, a tisztaság jelképe, és a darumadár, az éberség jelképe (ahogy a ciszterek címerében is látható). A mi modern világunkban hajlamosak vagyunk ezt a két erényt elválasztani. Pedig nem két külön erényről van szó, hanem okról és okozatról. Azért tudott Imre éber lenni, mert tiszta szívű volt. A megszentelt életben a tisztaság nem egyszerűen lemondás. Sokkal mélyebb: az megosztottságmentes szív (cor indivisum) állapota. Aki tiszta szívű, annak a szeme felnyílik – ahogy az emmauszi tanítványoknak –, és meglátja a Mestert a „kertész” álruhájában. Ennek az osztatlan odaszánásnak az alapját a mai olvasmány adja meg.
„Mert akiket eleve kiválasztott, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez” (Róm 8,29)
A mi hivatásunk ez a hasonlóvá válás. A mi „munkánk” az, hogy „Fiának képmásává” váljunk. XIV. Leó pápa a jubileumi szentmisén (október 9-én) pontosan erről beszélt. A mi fogadalmaink, az evangéliumi „kér, keres, zörget” (Lk 11,9) ennek a „képmáshoz” való hűségnek az eszközei. Idézem a Szentatyát:
„A »kérés« ugyanis azt jelenti, hogy szegénységünkben elismerjük: minden az Úr ajándéka… a »keresés« azt jelenti, hogy engedelmesen nap mint nap megnyílunk annak az iránynak a felfedezésére, amelyet az életszentség útján követnünk kell… a »zörgetés« pedig azt, hogy kérjük és tiszta szívvel felkínáljuk testvéreinknek a kapott ajándékokat”.
Mit jelent 2025-ben „ébernek” lenni? A Jubileum konkrét, nem moralizáló, hanem inspiráló küldetést adott nekünk, megszentelt személyeknek.
Legyetek „Élő Csatornák”!
Simona Brambilla nővér, a Megszentelt Élet Dikasztériumának prefektusa, október 10-én a jóbelszó (a sófár) képét használta. A sófár nem hozza létre a hangot. Csak átengedi magán. A mi küldetésünk, ahogy ő fogalmazott:
„élő csatornává válni, amelyen keresztül Isten Lehelete árad… szabadok, kiüresedve mindattól, ami nem Isten, hogy engedjük, hogy Ő töltsön be minket dallamával”
Az éberség (Lk 12) nem görcsös akarás. Hanem kiüresedés. Engedd el a kísértést, hogy te legyél a fény, a megoldás, a nagy hős. Legyél csak „élő csatorna”. A szegénységed a te erősséged.
Legyetek „Hídépítők”!
Az éberség (Lk 12) nem bezárkózás. XIV. Leó pápa október 10-i beszédében egyértelmű volt: „Csak így lehettek azokon a helyeken, ahol éltek és dolgoztok, hídépítők és a találkozás kultúrájának terjesztői… a párbeszéd, a kölcsönös megismerés és a különbözőségek tiszteletben tartásának útján”. Az „égő lámpás” arra való, hogy a sötétben utat mutassunk, hidat építsünk. Ahol a közösségedben, a családodban, az Egyházban megosztottság van, a te hivatásod hídnak lenni. Az éberséged az, hogy észrevedd, hol szakadt el a szál.
A Jubileum Záróüzenete (október 11-én) összefoglalta, mi a mi végső küldetésünk. Nem kevesebb, mint: Azon a napon, amikor »igent« mondtunk Jézus hívására megígértük, hogy élő jelenlét leszünk: mindenkiért élő testvéreitek, készen arra, hogy életet adjunk, az életet elkísérjük, és higgyünk annak erejében. Ma, Szent Imre ünnepén, az evangélium (Lk 12) és a Szentév fényében tegyük fel magunknak a kérdést: Kinek a számára vagyok én ma „élő jelenlét”? Kinek a számára kell őriznem a „kicsi reményt”? Kinek az életében lehetek én az a „csatorna”, az a „híd”, az a „meghallgató” testvér, akin keresztül a Mester „újra fellángoltatja” a szívet? A mi lámpásunk nem önmagunkért ég. Hanem, ahogy a Jubileum mottója mondta:
„A remény zarándokai” vagyunk, „a béke útján”.
/képek: Barlay Vince PRMT
