Más szerzetesrendekhez hasonlóan a magyarországi piaristák is maguk szervezték meg növendékeik filozófiai és teológiai képzését, rendi tanárok vezetésével. Az első filozófiai kurzus 1674-től Privigyén, az első teológiai stúdium pedig 1695 és 1697 között Privigyén és Szentgyörgyön folyt. A stúdiumok 1711 után folyamatossá és rendszeressé váltak, de a rend szegénysége miatt nem egy helyen folytak, hanem különféle rendházakban, néha egymással párhuzamosan is.
II. József rendeletére 1783 és 1790 között a piaristáknak is a központi papnevelőket kellett látogatniuk. A császár halála után azonban ismét megindultak a rend saját stúdiumai. A filozófia 1792-től Nagykárolyban, majd 1796-tól Vácott, a teológia pedig Nyitrán, illetve harmadik évfolyama 1806-tól Szentgyörgyön működött,
Az 1848/1849. évi szabadságharc után újból állami beavatkozás számolta föl a rendi képzés intézményeit. A rend teológiai intézete csak 1861-ban nyílt meg, eleinte Nyitrán és Szentgyörgyön, majd 1871-től kizárólag Nyitrán.
Az oktatásügyi kormányzat azonban egyre komolyabban kezdte követelni, hogy a gimnáziumokban tanító piaristák egyetemen szerzett tanári diplomával is rendelkezzenek. Ezért a rend 1894-ben a nyitrai teológiai intézetet megszüntetve, Kolozsváron és Budapesten hozott létre Kalazantinumnak nevezett hittudományi és tanárképző intézeteket, amelyek egyaránt szolgálták a tudományos szakképzést, a teológiai oktatást, a pedagógiai módszertani képzést valamint a „szerzetespapi bensőbb lelki előkészülést”. Növendékeik reggel és délután intézeti teológiai órákat hallgattak, napközben pedig az egyetemet látogatták.
Amikor elkészült a rend új, Hültl Dezső által tervezett budapesti székháza, a kolozsvári Kalazantinum megszűnt, és 1916 őszén már az új budapesti épületben kezdődtek meg a teológiai előadások. A növendékek száma 30-ról több, mint 60-ra, a tanárok száma pedig háromról hatra nőtt. Az egyesített Kalazantinumnak kulcsszerepe volt a piarista élet megújításában. A rendtartománynak 1923 és 1947 között csupa olyan provinciálisa volt, akik korábban kalazantinumi prefektusok vagy spirituálisok voltak (Hám Antal, Sebes Ferenc, Zimányi Gyula, Tomek Vince). Eközben a növendékek tanulmányi ideje négy évről öt, majd hat évre nőtt.
1947-ben a Kalazantinum önálló rendház (rendi közösség) lett. A kommunista diktatúra alatt, az állam és a magyar katolikus egyház között 1950 nyarán történt „megegyezés” azonban a növendékek létszámát 14-ben korlátozta, majd 1953-ban a kommunista hatóságok lefoglalták a rend budapesti épületét, így a Kalazantinum is a Mikszáth Kálmán téri egykori Sophianum épületébe költözött. A korlátozott keret azt jelentette, hogy a rend évente csak egy vagy két novíciust vehetett föl. Ez kezdetben valóban korlátnak bizonyult, de az 1970-as években már előfordult, hogy nem sikerült kitölteni a 14 fős növendékkeretet. Viszont 1951 és 1967 között a Kalazantinumban, a piarista elöljárók irányítása alatt éltek a pannonhalmi bencés növendékek is, akik Budapesten végezték egyetemi tanulmányaikat.
A rendszerváltás után a Kalazantinum növendékház és a hittudományi főiskola lassan elkülönült egymástól. A főiskolát más szerzetesrendek növendékei is támogatták. 1997-ben 21 piarista mellett már 27 más szerzetes is tanult benne, majd 2000-ben egyesült a másik két magyarországi szerzetesi főiskolával, és így beolvadt a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolába. Ettől kezdve a Kalazantinum csak mint a rend növendékháza, illetve tanügyi értelemben mint szakkollégium működik tovább.
Miután 2002 végén a Sapientia használatba vette a piarista rend Váci utcai épületének felújított déli részét, a kalazantinumi rendház 2003 tavaszán és nyarán ennek legfelső (új számozás szerinti 6. emeletére) költözött.
