Tavaly júliusban újra sor került arra, amit lassan úgy hívunk, hogy Kalazanciusi út (Ruta Calasancia). Azoknak a fiatal piaristáknak az éves találkozója ez, akik szerzetesként az adott évben teszik le ünnepélyes fogadalmukat. Az idei, 2022-es találkozó meglehetősen eltérő volt, mert két csoportban minden demarkációból mintegy nyolcvan fiatal vett rajta részt. A járvány miatt két évig nem tudtuk megtartani, de idén, 2022-ben visszakaptuk ezt a csodálatos kalazanciusi élményt, mely oly nagyon gazdagítja az abban részt vevő és azt kísérő piaristákat.
Úgy döntöttem, hogy a Kegyes Iskoláknak havonta írt leveleim egyikét annak szentelem, hogy megosztok veletek néhány gondolatot, melyek ebben az intenzív júliusi hónapban merültek fel bennem. Azért teszem, mert hiszem, hogy érdemes kiemelni néhány olyan tapasztalatot, amelyeket a Kalazanciusi út során élünk meg, és amelyeknek csodálatos értéke van az egyetemes káptalan utáni folyamat kontextusában: a káptalan mindegyikünknek azt tanácsolta, hogy Krisztusra összpontosítva éljünk, és nagy gonddal őrizzük a kapott hivatás adományát.
Azzal kezdem, hogy felidézem a találkozó szokásos felépítését, hogy akik nem ismerik, jobban megértsék azokat a legfontosabb üzeneteket, amelyeket szeretnék megosztani veletek. A fiatalok Madridban találkoznak, és elsőként Getaféban meglátogatják Szent Faustino Míguez kegyhelyét. Tehát az életszentségre szóló meghívás kiemelésével kezdjük, amelyet mi, piarista szerzetesek mindannyian megkaptunk. Onnan irány Peralta de la Sal, hogy öt napon át – mélyen a piarista hivatás lényegébe hatolva – spirituális tapasztalatokban legyen részünk. Peraltából négynapos úton bejárjuk azokat a helyeket, ahol alapítónk megélte papi szolgálatát. Onnan Rómába, hogy kövessük Kalazancius nyomdokait, és dolgozzunk a rend mai életének néhány különösen fontos témáján. Az első csoport programját egy vietnami piarista pappá szentelésével zártuk Rómában, melyet Lazzaro You Heung-sik bíboros vezetett, a második csoport programját pedig tíz fiatal ünnepélyes fogadalomtételével és kilenc fiatal diakónussá szentelésével zártuk, a fogadalomtételt jómagam vezetettem, a diakónusszentelést pedig Carlos Curiel püspök rendtársunk. A végén mindkét csoport Frascatiba zarándokolt, hogy felajánljuk hivatásunkat a Kegyes Iskolák Királynőjének.
Egy dolog a földrajzi útvonal, a másik, sokkal fontosabb azonban a Kalazanciusi út során megélt lelki útvonal. Kiemelek néhány tapasztalatot, melyek a mostani időkben a legszemléletesebbek a rend számára.
Interiorizálás és megosztás. A szerzetesi hivatásunkról való gondolkodás és gondolataink megosztása különböző helyek és kultúrák piaristáival csodálatos gazdagságot feltételez. A Kalazanciusi út segít megértenünk, mennyire fontos az, hogy önmagunkba tudjunk mélyedni, és meg tudjuk osztani hivatásunk alapját rendtársainkkal. Kétségtelenül mindannyiunknak szüksége van ilyen pillanatokra, amikor meg tudjuk élni hivatásunk e két gyönyörű dimenzióját. A szervezett és spontán kettes csoportokra oszlás vagy a közös együttlét – mindegyikre volt példa – nagymértékben gazdagította a fiatalokat. Ezt az is bizonyítja, hogy az út végét követően is tartják egymással a kapcsolatot, és szeretnék, ha szervezetten folytathatnák tovább. Ezen el kell gondolkodnunk.
Kalazancius kihívást intéz hozzánk. Az út nemcsak azt eredményezte, hogy minden résztvevő alaposabban és jobban megismerte Kalazanciust, hanem mindenekelőtt lehetőséget biztosított arra, hogy szembesüljön az ő alakjával, kapcsolódjon folyamataihoz, odaadóan imádkozzon sírjánál, elérzékenyüljön emléktárgyai láttán, és különösen arra, hogy megújítsa és megerősítse a lelke legmélyén érzett hívást, hogy új Kalazancius legyen. Ezzel a boldog megfogalmazással igyekszünk kifejezni minden fiatal piarista legigazibb hivatását, melyet meg nem érdemelt ajándékként kapunk Istentől. A Kalazanciusi úton megtapasztaljuk, és magam is minden látogatásom és minden fiatalokkal való találkozásom alkalmával megélem, hogy a leghőbb vágyuk, melyet annyi alázattal és hitelességgel élnek meg, valóban az, hogy új Kalazanciusok legyenek.
Zarándoklat. A Kalazanciusi útnak van egy zarándoklateleme. Minden zarándoklatnak egyebek mellett három jellemzője van: eljutni azokra a helyekre, ahol valami számunkra jelentős dolog történt; bejárni azt a lelki útvonalat, amelyet a zarándoklás tapasztalata világít meg, és végül tudatosítani azt, amit a zarándoklat során átéltem és a bensőmben zajlott. E három összetevő nélkül nincs zarándoklat; enélkül amit teszünk, az a legjobb esetben egy minket gazdagító érdekes látogatás vagy jó eszmecsere néhány viszonylag értékes témáról. Azt hiszem, a Kalazanciusi út során a fiataljaink jól élték meg ezt a három kulcsterületet, és most mindannyiuknak az a feladata, hogy nevesítsék a harmadikat. Biztos kulcsot adtunk nekik ehhez a feladathoz: tegyék fel maguknak azt a kérdést, amelyet Kalazancius kérdezett Gliceriótól, és amely azon az új képen szerepel, amelyet most helyeztünk el a San Pantaleóban az első fiatal emlékére, aki azért kopogott be a Kegyes Iskolák kapuján, hogy piarista lehessen. A kérdés, amilyen egyszerű, olyan mély is: mi lakik a szívedben?
A megszokott mediációk értéke. Biztos, hogy a Kalazanciusi út rendkívüli. De sok mindennapi, az életünkben gyakori és megszokott mediációból tevődik össze. A reggeli és az esti dicséret naponkénti elimádkozása; az eucharisztia gondos, részt vevő megünneplése; a közösségi találkozó, ahol megosztjuk az életünket, a gondolatainkat és a nyugtalanságainkat; a testvérek szolgálata, amely megkönnyíti az együttélést; a minket fogadó közösségek befogadása; a kevés, de megosztott és örömben töltött szabadidő; az elöljáróval vagy a közösség felelőseivel való beszélgetés; a személyes ima, igaz különleges helyszíneken és terekben; érdekes beszélgetések és gondolatok meghallgatása; lelki elvonulás; a rend életével foglalkozó reflexiók; a kalazanciusi képzés stb. Mindezek az életünk részei; örömteli megélésük és testvéries megosztásuk valóban rendkívülivé teszi az életünket.
A fiatal felnőtt szerzetesek kísérése. Ez egyike a 48. egyetemes káptalan által leginkább hangsúlyozott szempontoknak. A káptalanok finom megkülönböztetéssel feltárják azokat az igényeket, amelyekkel a rendnek foglalkoznia kell. Ezek egyike az, hogy a piarista szerzeteseket felnőtt életük első éveiben kísérjük. A Kalazanciusi út segített bennünket e fontos kihívás néhány szempontjának megértésében. Az első az, hogy a fiatal piaristák vágynak arra, és akarják, hogy kísérjék őket; keresik, örömmel és őszintén élik meg, de szükségük van arra, hogy a környezet, ahol élnek, előidézze és kifejezze a kísérést. A második az, hogy a közösségi dinamika jó környezete a kísérésnek. Amikor egy közösség úgy dönt, hogy kérdéseket tesz fel, és a válaszokat megosztja, a kísérés a maga természetes gazdagságával merül fel. A harmadik az, hogy a kíséréshez olyan személyek kellenek, akik hisznek benne, akik időt szánnak a meghallgatásra és a befogadásra, és akik előidézik és javasolják a kísérést. A negyedik az, hogy a kísérés „kultúra”, piarista életmód, amelyben megtapasztaljuk, hogy növekszik hivatásunk hitelessége.
Az életünket lehetővé tevő személyek rejtett munkája. Ebben a levélben kifejezem a fiatalok háláját mindazok iránt, akik évről évre lehetővé tették és teszik a Kalazanciusi utat. Bátorkodom idézni közülük néhányat: akik azon fáradoznak, hogy mindenkinek meglegyen az európai belépő vízuma; a logisztikai felelősei azoknak a helyeknek, amelyeket meglátogatunk, ezek némelyike elég összetett, mint amilyen a katalán területek bejárása; a gaztambidei, Peralta de la Sal-i, Monte Marió-i, San Pantaleó-i és frascati közösségek fogadókészsége; az ételért és a tisztaságért felelősök munkája; az egyes csoportok kísérői; azok a piaristák, akik megosztották gondolataikat és vezették a beszélgetéseket stb. A fiataloknak mindegyikük számára volt köszönő szavuk, tudják, hogy sokan vannak azok, akik jól végzett szakmai munkájukkal megkönnyítik az életünket. Kalazanciusi út az is, hogy köszönetet mondunk azoknak, akik segítenek bennünket.
A római fogadalomtétel és felszentelés ajándéka. A Generálisi Kongregáció minden évben felajánlja a lehetőséget, hogy akik szeretnék, azok Kalazancius házában, a San Pantaleóban tegyenek fogadalmat, vagy ott szenteljék fel őket. Világos, hogy a fogadalomtétel vagy a szentelés megélése értékes tapasztalat a saját tartományodban, az iskoládban, azon a plébánián, ahol kereszteltek, vagy ahova piaristaként küldenek. De akkor is ugyanez a helyzet, ha a San Pantaleóban történik – szép, megindító tapasztalat. Mindegyik választásnak megvan a maga gazdagsága. Idén, ahogy már említettük, Rómában ünnepeltünk egy papszentelést, tíz ünnepélyes fogadalomtételt és kilenc diakónusszentelést. Jelentős tapasztalat volt nemcsak azok számára, akik fogadalmat tettek vagy, akiket felszenteltek, hanem mindenki számára.
Lehetőség a rend „kulcsterületeinek” megélésére. A Kalazanciusi út alkalmat ad a résztvevők számára néhány olyan kulcsterület gazdagságának és összetettségének a megtapasztalására, amelyek alapján a 48. egyetemes káptalan irányítani akarja utunkat. Kiemelek néhányat: a szinodalitás, melyet átsző a testvéri keresés és a gondolatok megosztása; az interkulturalitás, melyet oly sok egymást kiegészítő dimenzióban élnünk meg, mint a nyelvek, a hagyományok, az életstílusok stb.; a rendi mentalitás, melyre különösen akkor vigyázunk, ha megosztjuk az egyes tartományok valóságát, és meghallgatjuk mindazt, amit általában megélünk; Krisztus-központúság, melyet naponta több módon is kifejezünk, különösen az eucharisztiában; a piarista lelkiség újra felfedezése; a közösségi élet ápolása; a „Kilépő Kegyes Iskolák” dinamikája stb.; Mindezek úgy merülnek fel, mint ajándékok és feladatok. Minden alkalom jó azoknak a kulcsterületeknek a tudatosítására, amelyek megélésére meghívást kaptunk.
A fiatalok javaslatainak gazdagsága és felvetéseik mélysége. A Kalazanciusi út során javaslatok és ötletek, de aggodalmak és fájdalmak is merültek fel. Mindezek az életünk részei. Jó, ha megosztunk közülük néhányat. Röviden megteszem, csupán arra törekedve, hogy növekedhessünk abban a szép tapasztalatban, hogy megosztjuk a bennünket aggasztó dolgokat. Négyet említek:
Miért nem szervezünk Kalazanciusi utat a közösségek és demarkációk elöljárói részére? Nevetgélés volt ennek az ötletnek a hallatán, de nagyon fontos alapja van. A Kalazanciusi út során nagyon sok megújulási ötlet és javaslat merül fel, de azután „visszatérünk a valóságba, és sokszor azokat a dolgokat, amelyekről itt beszéltünk nem lehet felvetni a közösségben. Ez nyugtalanító kihívás.
Találkozhatnánk-e újra egy idő elteltével, hogy megosszuk, hogyan éljük meg mindazt, amit a Kalazanciusi út során tapasztaltunk? Olyan nyugtalanság ez, amely világosan tükröz egy nagyon fontos dolgot: szükségünk van megosztott életterekre, nem alakíthatjuk az életünket egymáshoz nem kapcsolódó tapasztalatok alapján, amelyek önmagukkal véget érnek, hanem olyan folyamatokkal, amelyek átalakulást eredményeznek.
Újra fel kell fedeznünk Kalazanciust. A Kalazanciusi út nagyszerű lehetőséget kínál a fiataloknak arra, hogy újra rajongjanak Kalazanciusért. A szent alapító újdonságként, meghívásként, provokációként, modellként és vezetőként merül fel számukra.
A rendben való felnőtté válás kihívása. A felnőttség egyik legszebb kifejeződése az a képesség, hogy szabadon ki tudjuk fejezni azt, amit gondolunk, és ami piarista életünkben nyugtalanít bennünket. A különböző találkozások során a fiatal piaristák megtapasztalták, mennyire fontos megosztani azt, ami aggaszt bennünket, fáj nekünk, ami megerősít és örömmel tölt el. Ezen a dinamizmuson keresztül is felnőtté válunk a rendben.
A Kegyes Iskolák építése. Egy olyan tapasztalat megosztásával zárom ezt a rendtársi levelet, amelyet a Kalazanciusi út mindegyik csoportjában megéltünk. Három teljes napot szántunk arra, hogy a „Kilépő Kegyes Iskolák” témáján dolgozzunk. Az egyik találkozó egy kifejezetten szinodális reflexióból állt egy nagyon konkrét témáról. A feladat így hangzott: Gondold el, hogy tartományfőnök vagy, és a káptalanon el kell magyaráznod a rendtársaidnak, hogy szerinted alapvetően mire van szüksége a tartománynak ahhoz, hogy fejlődhessen. A téma közrebocsátása, melyben minden fiatal részt vett – négy percet kaptak az elképzeléseik megosztására –, rendkívüli szinodális tapasztalat volt, és mindenkinek segített annak megértésében, mit akarunk kifejezni azzal a névvel, amelyet a káptalan egyik kulcsterületének adtunk: a Kegyes Iskolák építése.
Végezetül megosztom mindnyájatokkal hálaadásomat minden fiatal piarista hivatásáért, melyet a mennyei Atya ajándékozott nekünk a gyerekek és fiatalok javára.
Testvéri öleléssel:
P. Pedro Aguado Sch. P.
generális atya
