Az 1984-es születésű Molnár Lehel 2005-ben lépett a piarista rendbe. Felsőfokú tanulmányait a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Fősikola teológus és hittanár szakán (2005-2010), az ELTE BTK történelem szakán (2009-2012) és a Sapientia és ELTE PPK hittanár-nevelő- történelemtanár szakán (2012-2014) végezte. 2011-2014 között Budapesten gimnáziumi tanárként, 2014-2016-ig Vácott gimnáziumi és kollégiumi tanárként tevékenykedett. A 2016/17 -es tanévtől a hivatásgondozás tartományi felelőse, gimnáziumi tanár a budapesti gimnáziumban. Molnár Lehelt 2018. október 6-án szentelte pappá Várszegi Asztrik OSB püspök a Kalazanci Szent József Piarista Kápolnában. Ebből az alkalomból is beszélgetett vele Lonkay Márta, a Keresztény Élet újságírónője.
Gyermekkorára visszaemlékezve, életében családi örökség a hit?
Igen, mondhatjuk, hiszen hívő családban nevelkedtem, templomba is jártunk, de a mindennapjainkat nem szőtte át feltétlenül a hit. A templomi közeg viszont annál inkább. Ebben nagy szerep tudható be azoknak a papoknak, akik a helyi segesvári plébánián szolgáltak. Az atyák fontosnak tartották a fiatalokkal való foglalkozást, s rendszeresen szerveztek programokat. Biztosan ebből fakad, hogy a plébánia nem valami elvont fogalomként élt bennem, hanem egyet jelentett a közösséggel. A cserkészet és az ifjúsági hittanos csoport valóban átjárta a hétköznapjaimat. Készültem és vártam is ezeket a találkozásokat, mert egyszerűen jó volt együtt gondolkodni az élet értelméről, fejlődni a hitben, s az emberi kapcsolatok terén. Sok fiataloknak szóló témáról beszélgettünk, ami az akkori életemben óriási ajándék volt, a későbbit pedig erősen meghatározta. Megértettem, hogy mit is jelent valójában a liturgia, átjárt a vasárnap esti gitáros misék hangulata, s az imádságban való elmélkedések csendessége. Ez mind közelebb hozta számomra az Egyházat. Az atyák mellett a tanáraim is fontos szerepet játszottak az életemben, s ez meghatározta a későbbi hivatásomat is. A kötelező formákon túl, nonformális neveléssel is foglalkoztak. Ilyen a disputa szakkör, ahol hétről hétre különböző témákon vitáztunk. Ezek az alkalmak pedig az iskolát tették élőbbé és vonzóbbá számomra. A pályaválasztás előtt két hivatás rajzolódott ki előttem, amelyekben úgy éreztem, hogy talentumaimat a leginkább tudom majd kamatoztatni. Azonban a papi és a tanári hivatás felé egyformán billent a mérleg nyelve. Érettségi után jelentkeztem a gyulafehérvári szemináriumba és két év ott töltött idő után, 2005-ben jelentkeztem a piarista rendbe. A szegedi jelöltév és a váci noviciátusi év után Budapesten folytattam tanulmányaimat. Az örökfogadalmamra 2013-ban került sor, a Budapesti Piarista Kápolnában s most, 2018. október 6-án lesz a papszentelésem ugyanitt.
Miért választotta a piarista rendet?
Korán világossá vált számomra, hogy életem az emberek között, az emberekért bontakozhat ki a legteljesebben. A tanárság, s a papság két ilyen hivatás, s végül is ezek együttes megélése irányította a figyelmemet a piaristák felé. Közösségünk alapítója, Kalazanci Szent József, nagy érzékenységgel fordult a társadalom perifériáján élő emberekhez. A nehézsorsúak, a szegények, a segítségre szorulók sorsa foglalkoztatta. Úgy érzem, én is megajándékozott vagyok ezzel a lelkülettel. A piarista atyákkal találkozva pedig azt tapasztaltam, hogy rezonálunk egymásra, törekvéseink összecsengenek. A hivatástudatom nem járt nagy érzelmi rajongással. Inkább olyan, „helyemen vagyok” érzéshez hasonlítanám. Végül is, azt csinálom, amit szeretnék. Úgy élek, ahogy szeretném. Azokkal vagyok, akikkel lennem kell. Ez egy mélyebb vágynak a beteljesülése. Az otthonosság érzése. Felszabadító, hogy keresem az Istent, s Ő azt az utat áldja meg, amin éppen haladok.
Tanárként történelem-hittan szakon végzett. Szerzetesként más pedagógusnak lenni?
Az állandóság tekintetében mindenképpen. Nálunk, piaristáknál nem is lehet külön választani, a hétköznapi és a vasárnapi kereszténységet. Elég, ha csak arra gondolok, hogy a vasárnapi diákmisén szerzetesként, de tanárként is jelen vagyok. Ugyanez igaz az iskolai tanórákra is. A tanárság révén nem csak én nevelek, hanem magam is fejlődök. Egyrészt tudásban, másrészt a készségek területén. Személyes növekedésem, és istenkapcsolatom helye minden nevelési helyzet. Eszembe jut tanár szakos hallgató éveimből, az esetmegbeszélő szemináriumunk. Rádöbbentem, hogy – kis túlzással – piarista közösségünkben minden vacsora egy esetmegbeszélő szeminárium.
Szerzetesi és tanári szolgálata mellett, hivatásgondozásért felelős tartományi megbízottként is tevékenykedik. Milyen feladatokkal jár ez a munkakör?
Úgy gondolom, a hivatásgondozás nagyon fontos feladata kell(ene), hogy legyen a lelkipásztorkodásunknak. Felkelteni a fiatalok igényét, hogy megfogalmazódjon bennük, életük valódi célja. Gyorsan változó, technikai megoldásokban bővelkedő világunkban nagy a lehetőségek tárháza, és ez nehezíti a választást. Feladatunk, irányt mutatni, s elkísérni őket személyes életük legmélyebb célja felé. Ezért is tartunk életcélkereső lelkigyakorlatokat, beszélgetéseket, s mindezt közösségben tesszük. Visszaemlékszem a gyermekkoromra, hogy milyen sokat jelentett fiatal útkeresőként egy-egy lelki beszélgetés, a közösségben megélt örömteli találkozások, és az itt végzett szolgálat, melyek kapcsán barátságok is születtek az életemben. A fentebb említett tágabb értelemben vett hivatásgondozás mellett természetesen fontos számunkra hogy 20-30 év múlva is legyenek olyan fiatalemberek, akik majd elköteleződnek a piarista karizma mellett, és a nevelés által szentelik magukat Istennek. Európa szintű jelenség, hogy nem tolonganak a papsághoz vagy szerzetességhez az emberek. Ez nálunk is így van, azonban bizakodásra ad okot, hogy akik mégis jelentkeznek, s belépnek hozzánk, azok valóban elköteleződnek.
Miért jó piaristának lenni?
Mi piaristák örömet hirdetünk a tanítással. Ajándékként tapasztaljuk, hogy vonz bennünket a tanulás és a tanítás, minden olyan lehetőség, amely a testi-lelki növekedést segíti. Örülünk, ha a hit és az értelem párbeszédében alakulunk, ha közösségben formálódunk. Döntő fontosságú, hogy szerzetesként, s tanárként, hogyan tudjuk élni a mindennapokat. A szolgálatunk, az imádságos életünk örömteli tud-e lenni, valóban másokért élő-e? Ami a jövőt illeti, úgy látom, egyre szorosabb együttműködés bontakozik ki a világiak és a szerzetesek között. És ez jó. Ki kell lépnünk bizonyos keretek és formák mögül. Nyissuk ki az ajtókat! Ezt kívánom szerzetesközösségemnek, Egyházunknak, társadalmunknak.
Lonkay Márta (Keresztény Élet)
Fotó: Szathmáry Melinda
