Pedro Aguado generális atya 2023. májusi levele
PERFECTAE CARITATIS
Amint tudjátok, idén, 2023-ban lesz negyven éve, hogy jóváhagyták rendünk új Konstitúcióját (1983. augusztus 25.), mely a II. Vatikáni Zsinat útmutatásai alapján megújította a Kalazanci Szent József által írt Konstitúciót. A zsinat megnyitásának (1962) hatvanadik évfordulójáról tavaly emlékeztünk meg.
Az említett események közötti időszakban (1962–1983) a Szerzetesrendek Legfőbb Elöljáróinak Uniója (USG), melyet akkoriban Pedro Arrupe jezsuita atya vezetett, fontos munkát végzett a megszentelt élet megújítása érdekében, s ebben a munkában természetesen az összes szerzetesrend részt vett. Fontos időszaka volt ez a szerzetesség történetének. Az említett unió tagjaként hozzá tudok férni az akkori rendi vezetők e témával kapcsolatos munkájának érdekes dokumentációjához. Összefoglalom a lényeget, mintegy keretet adva ennek a levélnek, amelynek az a szándéka, hogy reflektálásra buzdítson benneteket megszentelt életünkről és a megújulás folyamatáról, melyek előmozdítására hivatottak vagyunk.
Az USG 1974. májusi közgyűlésén Arrupe atya ismertette a legfőbb elöljárók munkájának összegzését. Három részre bontotta: nehéz témák, reményt keltő témák és a jövő szerzetesi életének jellemzői. Biztos vagyok abban, hogy jó emlékű Angel Ruiz generális atyánk teljes mértékben, lelkesedéssel és odaadással vett részt ebben a munkában. Angel atyának ez volt az első éve generálisként. E levél írója ekkortájt arra készült, hogy belépjen a noviciátusba. Izgalmas időszak volt, ahogy a mostani is az.
A nehéz témák közül a következőket emelték ki: gyors változások, a hiteles próféták hiánya, hivatások hiánya, a fiatalok képzésének hibái, a kísérletezés eltúlzása, a szekularizmusra adott, nem tudatosított válasz, a papsággal kapcsolatos kételyek és a szkepticizmus betegsége. Ezeken kívül vannak mások is: intézményi mozdulatlanság, a konkrét lelkipásztori munka gyér megbecsülése, törekvés a könnyű és kellemes közösségi életre, mely gyengíti az apostoli buzgalmat, és az imádságos lelkület csökkenése.
A következők voltak a reményt keltő témák: újbóli találkozás az intézmény karizmájával, megújulás iránti vágy, az evangéliumra irányultság, az imádság iránti vágy, beilleszkedés a szegények világába, az alázatosság érzése és abból fakadóan a lemondás a kiváltságokról, vágy a jobb képzés iránt, törekvés az emberek közötti jobb kapcsolatokra, érzékenység az igazságért folytatott küzdelem iránt és a vágy az egyházi együttműködésre.
A jövő szerzeteséletének jellemzői, melyeket akkoriban a következőkben láttak: mértékletesség és egyszerűség az életben a bőség társadalmával szemben; ingyenes szolgálat a nyereségvággyal szemben; reflexió és felelősség a környezet meggondolatlanságával és felszínességével szemben; érett és szabad engedelmesség az abszolút szabadság egészségtelen vágyával szemben; a gyengék iránti egyetemes és előnyben részesítő szeretet; az evangéliumra mint középpontra való hivatkozás az élet és a döntések minden területén.
Meggyőződésem, hogy az ötven évvel ezelőtt írt három bekezdés tartalma fényt vet az általunk megélt mai helyzetre, valószínűleg azért, mert még mindig a megszentelt élet szükséges, zsinat által javasolt megújulási folyamatában vagyunk. Megszoktuk, hogy hat- vagy négyéves időszakokban működünk, és néha elfelejtjük, hogy az alkotó hűségben való megújulás folyamata időt igényel, sok időt. De nem akármilyen időt, hanem odafigyelő időt, megkülönböztetésre szánt időt, kihasznált időt, mert szenvedéllyel, komolyan, a legjobb válaszok őszinte keresésének képességével éljük meg. Nemcsak időre, hanem komolyan megélt időre van szükségünk, hiszen komoly a téma, amelyről beszélünk: életünk megújítása.
Miért mondom ezt? Egy példát említek, hogy érzékeltessem azt a bizonyos, néha ránk jellemző hajlamosságot a „kihasználatlan időre”. A 48. Egyetemes Káptalanon jóváhagytuk a folyamatos képzés új direktóriumát, amely az 1994-ben kiadott, majdnem harminc évig érvényben lévő direktórium helyébe lépett. Ha figyelmesen elolvassuk ezt a most hatályát vesztő direktóriumot, észrevesszük, mennyi érdekes dolgot vetettek fel benne, ezek közül elég sokat figyelmen kívül hagytunk, melyeket az új direktórium ismét tartalmaz.
Annak érdekében, hogy közelítsek a megújulás kihívásaihoz, amelyek megélésére hivatottak vagyunk, a 48. Egyetemes Káptalanunk első dokumentumában jóváhagyott szöveget választottam, melyet a résztvevők hatéves folyamatunk központi témájaként fogadtak el. Ez a „Jézus nyomában” című dokumentum, melynek bevezetője a mi első „kulcsterületünk”. Így szól: Mélyedjünk el piarista lelkiségünkben és a Krisztusra összpontosító megszentelt élet növekedési folyamataiban, hogy hivatásunkat hiánytalanul, kiegyensúlyozottan, misztikus és prófétai módon éljük meg!
Szerintem a káptalan által választott négy szó tökéletes összhangban van mindannyiunk legmélyebb vágyaival, és a megszentelt élet történelmi folyamatának napjainkban megélt legfontosabb elemeivel, melyekre ebben a testvéri levélben utalok. Mind a négy szóról mondanék pár dolgot, mert úgy vélem, jó útmutatást adnak azokhoz a döntésekhez, amelyeket életünk és küldetésünk minden területén meg kell hoznunk, kezdve a kezdeti képzéssel.
HIÁNYTALANUL – A hivatás hiánytalan, integrális, teljes körű megélése azt jelenti, hogy kellőképpen megvalósítjuk a hivatásunkat meghatározó és gazdagító dimenziókat. Nekünk, piaristáknak az integralitás szakértőinek kellene lennünk, hiszen szolgálatként vállaljuk a gyerekek és fiatalok evangéliumi alapú integrális nevelését. A küldetésre vonatkozóan az integrális azt jelenti, hogy megpróbálunk mindazokban a dimenzióban – időben, térben, életkoronként, környezetekben – nevelni, amelyekben a diákjaink felnőnek. Ugyanez a megszentelt életünkre is igaz.
Amikor jól értjük azt, hogy integrális, akkor szépen fejlődünk a hivatás identitásában. El tudunk-e képzelni kezdeti képzést konkrét, valóban missziós vagy közösségi képzési tapasztalat nélkül? Mi nemcsak diákokat, hanem piaristákat is képezünk. Ugyanezt elmondhatjuk a felnőtt piarista életről is, melyet úgy kell tudnunk megélni, hogy odafigyelünk az összes rá jellemző kihívásra. Itt lehet és kell rátalálnunk a „nehéz témákra” vagy a „reményt keltő témákra”, amelyekre a levél elején utaltam. Hivatásbeli tapasztalatunk teljes körűsége életre szóló feladat, melyet tudatosan és komolyan kell ápolnunk és megélnünk. Erről beszélünk, amikor azt mondjuk, hogy „a hivatást gondozni kell”.
KIEGYENSÚLYOZOTTAN – Amikor a növendékházakba látogatok, mindig kiemelem azt a kihívást, hogy kiegyensúlyozottan éljük meg azt a három központi dimenziót – az istentapasztalat ápolását, a közösségi életet és a küldetésnek való önátadást –, amelyek megélésére hivatottak vagyunk. A „kiegyensúlyozottan” itt nem valami olyasmit jelent, hogy „elővigyázatosan” vagy „nyugodtan”. Nem. A kiegyensúlyozottan azt fejezi ki, hogy mindannyian képesek vagyunk a három dimenzió megfelelő integrálására.
A közelmúltban, a 2017-es kalazanciusi jubileumi év alkalmából három igét használtunk, amelyek segítettek, hogy egy kicsit jobban megértsük a piarista életet és küldetést: nevelni, hirdetni, átalakítani. Az a piarista hivatás titka, hogy ezek a dolgok nem különülnek el egymástól. Nem csupán azzal nevelünk, hogy tanítunk, nem csupán azzal hirdetjük az igét, hogy a katekizmussal foglalkozunk, és nem csupán azzal alakítunk át, hogy például egy szociális projektben dolgozunk. Nemcsak akkor vagyunk papok, amikor az eucharisztiát ünnepeljük, nemcsak a közösségben vagyunk szerzetesek, és nemcsak az osztályteremben vagyunk nevelők. Életünk nem átjárhatatlan részekből áll.
A hivatás minden dimenziója kapcsolódik egymáshoz, beleépül, együtt él azzal a személlyel, aki vállalja ezt a hivatást. Pontosan ebben rejlik a piarista hivatás titka: a kiegyensúlyozottságban, a teljességben, és abban a mély kapcsolatban, amellyel az ember megéli. A kiegyensúlyozottság és a teljesség két egymástól elválaszthatatlan szó ahhoz, hogy megértsük, mit jelent a mi egyetemes káptalanunk.
Ezt próbáljuk megélni, ilyen kiegyensúlyozottságra törekszünk. Nem hibák és nehézségek nélkül. Emberek vagyunk. Soha nem élünk meg mindent olyan tökéletesen, ahogyan szeretnénk. Nem is tudjuk. De csodálatos dolog úgy élni, hogy vágyunk a hitelességre. Nagyszerű minden napot annak szentelni, hogy hűséges legyél ahhoz az álomhoz, amely fiatal korodban magával ragadott. Fantasztikus dolog arra törekedni, hogy minden napot, minden pillanatot azzal a vággyal éljél meg, hogy az ügyet, amelyben hiszel, szenvedélyesen és kiegyensúlyozottan szolgálod.
MISZTIKA – Egy másik kihívást jelentő szó. Kalazancius „a két szolgálatot egyesítő életet” javasolt a piaristák számára, vagyis egyszerre szemlélődő és tevékeny életet. Sőt, odáig ment, hogy azt mondta, ez a vegyes életforma a tökéletesebb: „Ha elnyerték olyanok, amelyek általánosságban csak tevékeny vagy szemlélődő életet folytatnak, miért kell megtagadni azoktól, amelyeknek tagjai mindkét szolgálatot egyesítő életet élnek, ami a tökéletesebb?” [1]
A piaristákra alkalmazva sokféle úton eljuthatunk a „misztika” szó megértéséhez. Én egyszerűen Pál apostolra és Kalazanciusra gondolok. Pálnak sok olyan mondata van, amely megvilágítja misztikus élményét. Gyakorlatilag minden levelében erről beszél. Egyetlen példa: „Krisztus is magához ragadott engem.” [2] Pál jó példája volt az egyszerre tevékeny és szemlélődő életre. Ezért volt apostoli az élete. Az apostoli élethez e két dimenzió megfelelő ötvözése szükséges.
Kalazancius az életével nemcsak a piarista hivatás misztikus megtapasztalására tanít meg bennünket, hanem arra is, hogy mennyire fontos ennek a dimenziónak a gondozása, mindennapos ápolása. Kalazancius élete a misztika csodálatos példája, amely lényegében „az ember és az Isten szoros egyesülésének tiszta megtapasztalásából és tudatosításából” áll. [3] Csak ebből a misztikus tapasztalatból érthetjük meg Kalazancius életének és munkásságának hatósugarát: önmaga kiüresítése; elmélyült imaélet; a szegénység szeretete; engedelmességből rendelkezésre állás Isten akaratának; állandó felszólításai, hogy hallgassanak a Lélek indításaira; mindvégig kitartó odaadása a gyermekek iránt és természetesen saját misztikus élményei.
PRÓFÉTAI – Nem találok világosabb és lényegre törőbb kifejezési módot a megszentelt élet prófétai dimenziójának érzékeltetésére, mint Ferenc pápa azon megállapításait, amelyeket a megszentelt élet éve alkalmából a megszentelt férfiakhoz és nőkhöz intézett üzenetében fogalmazott meg. Idézem az egész bekezdést, mert nagyon értékes. A pápa ezt mondta: „Remélem, hogy »felébresztitek a világot«, mivel a megszentelt élet jellemző hangja a prófécia. Az evangéliumi radikalitás nemcsak a szerzeteseké: mindenkitől elvárható. A szerzetesek azonban különleges formában, prófétai módon követik az Urat. Ezt a prioritást kérik most tőlünk: legyünk próféták, úgy, ahogy Jézus élt ezen a földön… A szerzetesnek sohasem szabad lemondania a prófétaságról. A próféta Istentől kapja képességét arra, hogy megfigyelje a történelmet, amelyben él, és értelmezze az eseményeket: olyan, mint az éjjeli őr, aki éjszaka virraszt, és tudja, mikor jön el a hajnal (vö. Iz. 21,11–12). Ismeri Istent, és ismeri a férfiakat és a nőket, a testvéreit. Képes a megkülönböztetésre, és arra is, hogy leleplezze a bűn és az igazságtalanság gonoszságát, mert szabad, nem tartozik elszámolással más úrnak, csak Istennek, nincs más érdeke, csak az, ami az Istené. A próféta általában a szegények és védtelenek oldalán áll, mert tudja, hogy maga Isten is az ő oldalukon áll. Remélem, hogy életben tartjátok az »utópiákat«, de azt is, hogy létre tudtok hozni »más helyeket«, ahol az ajándékozás, a testvériség, a különbözőség elfogadása és a kölcsönös szeretet evangéliumi logikája él.” [4]
Való igaz, hogy ha minden prófécia, akkor semmi sem prófécia. De az is igaz, hogy az egyik legérdekesebb feladatunk az, hogy megnevezzünk néhány „piarista próféciát”, melyeket megpróbálhatunk megélni és hirdetni. Idézek néhány példát, melyek mélyen megérintik a piarista szívet: a mindenkit megillető oktatás próféciája; a „kilépő” Kegyes Iskolák próféciája; az iskolának mint a társadalmi változás motorjának a próféciája; az értelmet kereső és értelmet adó élet próféciája; a hit próféciája, amely azokról az értékekről tesz tanúságot, amelyekre a legnagyobb szükség van, de mégsem törekszenek rájuk; a leereszkedés próféciája… Arra vagyunk hivatottak, hogy felébresszük a fiatalok szívét és lelkét.
Ezt az egyszerű reflexiót egy utolsó megállapítással fejezem be: piarista megszentelt életünk megújulási folyamatának kulcsa, következésképpen a legfőbb kincs, melyet a velünk együtt Kegyes Iskolákat építő embereknek és közösségeknek, továbbá az intézményeinkben és jelenléteinkben felnővő gyermekeknek és fiataloknak kínálhatunk, az a Krisztusra összpontosító piarista élet, mely képes mindenki számára azt az egyetlen, teljes és végleges Igét kínálni, aki minden kérdésre választ ad. Egyetemes káptalanunk így foglalta össze: „Saját környezetünkben magának Krisztusnak vagyunk az emlékezete.” [5] Így legyen!
Testvéri öleléssel:
Pedro Aguado Sch. P.
generális atya
JEGYZETEK
[1] Kalazanci Szent József: Memorial al Cardenal Tonti [Emlékirat Tonti bíborosnak], Opera Omnia, IX, 306.
[2] Fil 3,12.
[3] Juan Martín Velasco: El fenómeno místico, Trotta, Madrid, 2003, 213.
[4] Ferenc pápa: Üzenet a megszentelt személyekhez a megszentelt élet évének alkalmából, 2013. november 29.
[5] Piarista Rend Generálisi Kongregációja: A Szentlélek vezetésével. A 48. egyetemes káptalan dokumentuma, Piarista Füzetek 27., Piarista Rend Magyar Tartománya, Budapest, 2022, 15.
