Matematika-fizika szakos tanár, iskolaigazgató, az Országos Köznevelési Tanács Tagja, a tartományi Pedagógiai Bizottság tagja, KIDS-elnök, a piarista borverseny zsűrijének oszlopos tagja, házfőnök, lelki vezető. A mezőkövesdi születésű Nyeste Pál idén márciusban töltötte be 60. életévét, aki több mint három évtizede szolgálja a piarista rend kötelékében szerzetestanárként és papként Jézus Krisztust. Az országban két hónapja tartó járvány idején Szathmáry Melinda készített vele interjút a virtuális térben.
Tavaly érkezett hét esztendőnyi nagykanizsai igazgatóságból Mosonmagyaróvárra és Hédervárra, ahol elsősorban házfőnökként és tanárként tevékenykedik. Ezt megelőzően Vácott volt intézményvezető 1999-től, 1988-tól pedig Budapesten tanított a piarista gimnáziumban. Mit hozott magával e különböző jellegzetességekkel rendelkező helyekről, s részben eltérő szerepkörökből?
Budapesten határozottan a piaristák klasszikus oktató-nevelő hivatásának éltem. Tanítottam, közösséget szerveztem diákokból, szülőkből; kirándulásokra, túrákra vittem őket, majd családokat látogattam. Vác egyrészt az iskolában megvalósuló rendszerváltozás, növekedés, épületünk birtokba vétele és felújítása, az „iskola a város szívében” projekt megvalósulása miatt fontos számomra. Másrészt, ez a város a találkozások helyévé vált. Nemcsak életterem lett, hanem maga az élet ebben a mulandó világban. Nagykanizsán kis, 2-3 fős szerzetesi közösségben éltünk, és nagy intézményi tágasságban, ahol óvodás kortól végigkísérhettük piarista növendékeink fejlődését. Itt találkoztam intézményi szinten először a szegények szolgálatának piarista karizmájával. (A szegénységet nemcsak anyagi téren értem.) Húszévnyi igazgatói szolgálat után érkeztem jelenlegi helyemre, ahol házfőnökként, plébániai kormányzóként és tanárként vagyok jelen. Nagyon szeretem Hédervárt, a Szigetköz gyöngyszemének tartom, ahol nyolc hónap után megtapasztaltam: piarista nevelő=hős! Hősies szolgálat Isten szegényei körében, nemcsak a szerzetes életállapotában.
Szülővárosában, Mezőkövesden kezdett ministrálni, majd a templomi szolgálat, kápláni példa indította arra, hogy a papi hivatást válassza. Gimnáziumi éveit a kecskeméti piaristáknál töltötte, ahol 1978-ban érettségizett. Ezt követően az egri szemináriumba jelentkezett, majd a katonaságot követő tanulmányi évben döntötte el, hogy piarista lesz. Mi volt az, ami a rendbe hívta?
Isten hívott a piaristák közé. Ez a mondat közhelyesen hangozhat, de ennek valódiságát teljes szívből megéltem, s élem. Veszprémi Tibor matematikatanárom elsős gimnazistaként megkért egy nyolcadikos fiú korrepetálására, s nemcsak azért, mert szegények voltunk, és jól jött a segítség! Ezek és hasonló események évtized múltával váltak érthetőbbé; és egyben maradnak titkok, hiszen olyan üzenetet hordozok, amely saját látókörömön túlesik, olyan feladatot töltök be, amely meghaladja erőmet. E titokhoz kapcsolódik az a döntésem, hogy érettségi után nem a rendbe jelentkeztem, hanem világi papságra gondolva, az egri szemináriumba. A katonaság két éve tisztázott bennem kérdéseket, de a döntéshez Isten külső segítsége kellett. A katonaság során „szerzett” reumatikus betegségem első éves teológusként ledöntött lábamról, kórházba kerültem, ahol kezelőorvosom arra intett, hogy a hideg templomokban ezzel a betegséggel nem fogok tudni szolgálni. Isten szava volt emberi gondolaton, érvelésen keresztül.
A szerzetességre mondott igenhez hasonló „szóra” volt szükségem; egy szívinfarktusra huszonhét évesen, az örökfogadalom előtt. Ekkor jöttem rá; Isten piaristának hív akkor is, ha tolószékből kell tanítanom, vagy nem is taníthatok, nem mehetek a diákokkal focizni, túrázni. Amíg a fogadalmakra úgy tekintek, mint lemondásokra, és nem ajándékokra, amelyekkel teljessé válhat Isten ajándéka, addig nem értem meg az örökfogadalomra. Ehhez vezetett el ezt követően egy lelkigyakorlat, melyet Farkas István piarista (Lupus atya) tartott Őrsy László könyve alapján.
A teológiát Budapesten végezte el, mely tanulmányaival párhuzamosan – 1983-tól – matematika-fizika szakos egyetemi hallgató lett. Mi vonzza igazán e tudományokban, tárgyakban?
Általános iskolás tanáraim közül kettőre nagy hálával emlékszem, akik közül az egyik a ’70-es években nem egyházias magatartásával vitt közel a természettudományokhoz. Ezek a tantárgyak érdekeltek igazán: matematika, fizika, földrajz, biológia, amelyekből középiskolában is jól teljesítettem. Vallom, hogy a hit és a tudomány kiválóan megfér egymással: a kettő nem zárja ki, hanem inkább kiegészíti egymást.
2013-ban, az életét meghatározó három helyszínen tartott ezüstmiséjéhez Szent Pál galatákhoz írt leveléből választott idézetet mottóul: „Én azonban nem akarok mással dicsekedni, mint Urunk, Jézus Krisztus keresztjével. Általa keresztre szegezték nekem a világot, és engem is a világnak.” Hogyan jelenik meg ez hétköznapi életében?
A szentírási hely a képpel, Keresztes Szent János feszületével teljes, és a papszentelésemkor keletkezett. Akkor ez a választás egy éves testi-lelki tapasztalatom kifejezésére szolgált. Hősies szolgálat Isten szegényei körében, nemcsak szerzetesi minőségben! Piarista nevelő = „keresztre szegezett világ”. Távolról könnyen mondhatom, értem a Tanoda működését, a szakképzésben nálunk megforduló diákok életét, és a velük törődő nevelők helyzetét, de saját bőrömön tapasztalni ugyanazt, az teljesen más.
Az igaz próféta szíve csupa szeretet. Új társadalmat akar fölépíteni. Tudja, hogy ezt semmi más nem képes összetartani, mint a szeretet. Nem a gyűlölet embere: mindenkit szeret és senkit sem gyűlöl. A gyűlölködés bizonyosan nem Istentől való. Amikor tapasztalom önmagamban, hogy nem szeretet tölti el szívemet, az nagy alázatra int, akkor megélem az idézet valóságát: nem akarok mással dicsekedni, mint gyöngeségeimmel.
Sokrétű pályafutása során a különféle sporttevékenységeket nagyra becsülő emberként többször is volt a KIDS-nek (Katolikus Iskolák Diák Sportszövetsége) az elnöke. Van-e olyan kedves, emlékezetes története ebből az érából, amelyet szívesen megosztana az olvasókkal?
A versenyek időszakának kiemelkedő eseménysorozata igazán örömteli. A diákok, különösen az alsósok óriási lelkesedéssel vettek részt rajtuk. Egy atlétikaversenyen, a budapesti TFSE pályán hétágra sütött a nap, az eredményhirdetést ketten végeztük felváltva Perendy László rendtársammal. Estére a bőröm úgy leégett, hogy amikor hazaértem Vácra és az állomáson találkoztam ismerősökkel, ezt kérdezték: Az Adrián voltál…ebben a papi civilben?”
A másik a KIDS 25 éves jubileumi rendezvényén történt. A régi képek között, az indulás pillanatait figyelve, örömmel vettem észre az első versenyen magamat, mit játékvezetőt a BEAC pályán. Amikor erre felhívták az ünnepi közgyűlés figyelmét, ki is fújja a sípot, akkor valaki megjegyezte: „Látjátok, bíróból is lehetnek elnökök!”
Szinte a kezdetektől fogva tagja volt az évente megrendezett piarista borverseny zsűrijének. Miért látta fontosnak e területhez kapcsolódó szerepvállalást?
Bár gyermekként, fiatalemberként gyakran jártam a családi szőlőültetvényeinkre édesapámmal dolgozni, nem érdeklődtem a borászat és borkultúra iránt. Váci igazgatóságom alatt kezdődtek a két napos tanári „bortúrák”, amelyeken a történelmi Magyarország nevezetes borvidékeit jártuk be. A rendszeressé váló borkóstolások vezettek arra, hogy foglalkozzam borászattal.
2010-ben, a rend képviseletében kerültem ebbe a tudós csapatba, melynek egészen 2018-ig tagja voltam; sajnos akkor utoljára. Ez most megszűnt, bár abban a formában nem folytathatnánk, hiszen Niszkács Miklós halálával a kilenc éve változatlan összetételben működő csapat megfogyatkozott. A piarista borverseny elindulásakor megfogalmazottakkal egyetértve, történelmi hagyomány és közösségformáló erő egy bormustra. Ebben üzenet fogalmazódik meg a fiatalok felé, amely nevelésünknek értékes része.
Több mint egy hónapja zárták be az iskolák országszerte kapuikat, azóta a virtuális térben, online, webes csatornákon át zajlik a tanítás a piarista intézményekben is. Mik az Ön által megélt eddigi tapasztalatok ezzel kapcsolatban?
Január közepétől Óváron tartósan helyettesítek egy matematikatanárt az 5. és 6. évfolyamon. Nehezen élem meg ezt a helyzetet; már hiányoznak a diákok, a közösség, olykor a hangzavar, gyerekzsivaj… A jelenlegi digitális ügymenetben számomra sokkal több készületet igényelnek tanórák, bár korábban is használtam digitális eszközöket, olykor digitális tananyagot is, de csupán kiegészítő módszertani elemként. Napról-napra új dolgokat tanulok, amelyeket időnként nem jól használok, s ilyenkor ez bosszankodás forrása. A digitális oktatás új helyzet éle állít a szülőkkel történő együttműködésben is, hisz szolgálatunk jelentős részét most ők végzik. Mindezek mellett elengedhetetlen számomra annak beismerése, hogy a helyzetben meglássam Isten nekem szóló üzenetét.
A járványügyi helyzet miatt egy ideje nincs lehetőség a szentmisék látogatására sem, a hívek nem járulhatnak szentáldozáshoz a megszokott módon, nem találkozhatnak lelki vezetőikkel személyesen. Az online pasztorációnak egyre nagyobb szerepe van. A mosonmagyaróvári piarista rendház és iskola miképp folytat pasztorációs tevékenységet, mi a jelenlegi gyakorlat?
Reggeli imádságot tartunk előre rögzített üzenettel, azt naponta más-más piarista vezeti, sőt világi munkatársak is vállalkoznak erre. A húsvéti szent három nap során közösen voltunk jelen a szomszédos plébánián a plébánossal, és a liturgikus eseményeket online közvetítettük. Ugyanebben a formában tartjuk a vasárnapi szentmisénket 12 órakor, húsvétvasárnap pedig így újítottuk meg fogadalmainkat.
Szerzetesi életünk gazdagodott a kényszerszünettel: minden nap együtt misézünk, és együtt ebédelünk, keressük egymást közös zsolozsmázás ügyében. Jobban figyelünk egymásra, különösen az idősebbekre. A sajátos helyzetünknek megfelelően a plébániai helyeken (Dunasziget és Hédervár) az eucharisztiát rendszeresen ünnepeljük. Ezek az alkalmak nem nyilvánosak, de nyitva van a templom, és olykor négy fő, máskor közel tizenöt fő kapcsolódik be.
Egyik korábbi beszélgetésünk alkalmával említette, hogy diákjain keresztül került kapcsolatba különböző lelkiségi mozgalmakkal: ők hívták annak idején karizmatikus közösségbe és a neokatekumenekhez, akik megismertették a taizéi közösséggel, illetve lelkiséggel. Emlékezetes élmények sora fűzi a sérült gyerekek nyári táborozásaihoz is, ahová szintén tanítványain át jutott.
A szerzetes az új szövetség prófétája, életében a prófétai küldetés megtapasztalása elengedhetetlen. Bennem az ünnepi pillanatokban tisztázódnak ezek a prioritások; ilyen egy 60 éves küszöb is! Mindaz, ami történt életem minden dimenziójában, így a lelkiségi mozgalmakkal tartott kapcsolatom által a spirituális szinten is, az együtt van jelen, de hatásuk megkérdőjelezhetetlen.
A próféta tanú és jel. A szerzetes a Lélek jelenlétének és aktivitásának élő tanúja. A jel személyeket kapcsol össze egymással, vagy személyeket tárgyakkal. A jel az embert elvezeti egy helyre, egy személyhez. Az igaz próféta vállát titok nyomja. Olyan üzenetet hordoz, amely saját látókörén túlesik, olyan feladatot tölt be, amely meghaladja erejét. Igaz, biztos a dolgában, de ismeri elégtelenségét is. Ezért valahogyan az alázat légköre veszi körül. A próféta: „ember a határon”. Az emberi teljesítőképesség és méltóság határmezsgyéjén áll, mert vállalja saját határainak megtapasztalását, a saját valóságát: sebeit, kudarcait, botlásait, és így keresi az Istent. Az elesett emberek mellett áll, akiket nem vagy csak nehezen vállal a világ. Otthon van köztük, a „legutolsók felebarátjává” válik.
„Szenvedésbe ágyazott gyönyörűség.” Sosem felejtem el ezt a mondatot, amit Balczó András vetett először papírra, majd Öntől olvashattam ezüstmisés írásának alapgondolataként, amelyet élete tükrének nevezett. Hogyan alakult az elmúlt hét esztendőben ez az élete egészére vonatkozó érzés és hogyan tekint piaristaként e merőben bizonytalan időkben a jövő felé?
Szenvedésbe ágyazott gyönyörűség. Korábban a szentelési idézettel kapcsolatban beszéltem erről, illetve az ezüstmisére készült szavaimat tudom ismételni. Az emberiség minél többre képes, annál messzebbre távolodik tőle az ég, az Isten. Komolyan törekszem arra, hogy bizakodva és türelmesen keressem Őt. Nem kell mindenáron meggyőznöm a rám bízottakat a magam igazáról. Aki megbocsát, nem vesztes vagy gyenge, hanem éppen ellenkezőleg, lelki nagyságáról tesz tanúbizonyságot. A jóba vetett hit jelenik meg ebben az aktusban, bizalom abban, hogy az ellenem szegülő megváltozhat. A jónak, az igazságnak a győzelméhez szükséges a mi elhatározásunk, döntésünk, erőfeszítésünk, de utat kell engedni a kegyelemnek is.
Albert Schweitzer sorait idézném most: „Néha kialszik bennünk a fény, de aztán ismét felgyúl, ha találkozunk egy másik emberrel. Mindannyian óriási hálával tartozunk azoknak, akik képesek újból felgyújtani ezt a belső fényt.” Reményem és bizalmam magja: Isten megtartja a nevelőket, és példákat ajándékoz nekünk.
SZATHMÁRY MELINDA
