PIARISTA HIVATÁSOK – Szilvásy László SP: „…kovászként és sóként kell jelen lenni”

szl2

Az a küldetésünk, hogy megszólítsuk a világot – vallja Szilvásy László piarista szerzetes, akivel hivatásáról és az idén 400 éves rend küldetéséről beszélgetett a Keresztény Élet hetilap munkatársa.

Az a küldetésünk, hogy megszólítsuk a világot – vallja Szilvásy László piarista szerzetes, akivel hivatásáról és a rend küldetéséről beszélgetett Lonkay Márta, a KERESZTÉNY ÉLET munkatársa.

 

– László atya, utazzunk egyet az időben: meséljen egy kicsit a gyermekkoráról.

– Gyermekkorom két részre oszlik. Első tíz évemet egy kis faluban, Mezőkovácsházán töltöttem, aztán a szüleimmel és két testvéremmel együtt Szegedre költöztünk. Szüleim hitüket gyakorló emberek, így mondhatni "belenőttem" a kereszténységbe. A középiskolát Kecskeméten, a Piarista Gimnáziumban végeztem, így azon kevesek közé tarozom, akik a ’80-as években egyházi iskolába jártak. A közösségbe való beilleszkedés már akkoriban is könnyen ment a számomra, szép emlékeket őrzök a kollégiumi évekről. Meghatározó volt közösségben élni a társaimmal. A gimnázium harmadik osztálya utáni nyáron kirándulni mentünk az osztálytársaimmal, és az egyik tanárom megkérdezte tőlem, hogy milyen hivatás iránt érdeklődöm, hiszen közeleg a továbbtanulás. Mondtam neki, hogy a történelem tanítása mellett a papság is felkeltette az érdeklődésemet. Erre megkérdezte tőlem, hogy nem gondolkoztam-e el azon, hogy piarista szerzetes legyek. Addig erre nem gondoltam, de utána hamar kikristályosodott bennem, hogy Isten erre az életformára hív, ami egyesíti a közösséget, a tanítást és a papságot. Jelentkeztem a piarista rendbe és egy év katonaság után, 1990-ben el is kezdtem a noviciátust.

– Ez a dátum egybeesik a magyarországi szerzetesrendek újbóli elindulásával.

– Igen, valóban. Mondhatni a rendszerváltással együtt léptem be a rendbe. Szerzetesi tanulmányaimat az akkor induló váci piarista noviciátusban kezdtem. Tizenketten voltunk egyszerre novíciusok. Ilyen sokan azóta sem jelentkeztek egy évfolyamba. Hiszem, hogy ez a Szentlélek ajándéka volt. A növendékekkel együtt valóban egy nagy közösséget alkottunk. Az egyetem elvégzése után még két esztendőt Rómában tanultam. Rendünk egy nemzetközi növendékházában éltünk sok, más nemzetből érkezett testvérrel együtt. Számomra ez megint egy új perspektívaként szolgált, hogy a rend nemcsak egy országra, hanem az egész világra kiterjed. Legyen akár afrikai, ázsiai, dél-amerikai rendtársunk, a kulturális különbözőségek ellenére mégis egy család vagyunk. Ez életre szóló tapasztalat a számomra.

– Hazatérése után hol folytatta szerzetesi szolgálatát?

– Szegedre kerültem, ahol az 1948-as bezárást követően, 1991-ben indult el újra a Dugonics András Piarista Gimnázium. Első tanári évemben még egy nagyon egyszerű, konténerekből összeépített iskolában tanítottunk. Érdekes, hogy a hangulatot ez cseppet sem befolyásolta. Sőt, a diákjaink kifejezetten kedvelték, mert közelebbinek és bensőségesebbnek érezték a tanórákat. Akkor tudatosult bennem, hogy milyen fontos a közösség építése. Azt is nagy élmény volt megtapasztalni, hogy mi, szerzetestanárok és a világi kollégáink milyen egységben és összhangban tudtuk hordozni és továbbadni a piarista karizmát. Aztán 2003-tól négy esztendőre igazgatója lettem a gimnáziumnak, ami egy egészen másfajta szerepkör. Onnantól kezdve már nemcsak a diákjaimért, hanem a felnőtt kollégáimért is felelősséget vállaltam. Izgalmas évek voltak, az egyszer biztos. 2007-ben Budapestre kerültem, s azóta is a magyar rendtartomány gazdasági ügyeiért felelek. Ezenkívül a növendékek házfőnökeként tevékenykedem.

–Mi a piarista karizma lényege?

– Feladatunk, hogy a gyerekeket felkészítsük arra, hogy felnőttként helytálljanak majd szülőként, munkatársként, végső soron emberként. Hiszem, hogy nekünk, szerzeteseknek kovászként és sóként kell jelen lenni a mindennapokban. Ismernem kell a világot ahhoz, hogy a gyerekeknek hitelesen meg tudjam mutatni, hogy tudnak eligazodni az életben. Ezáltal nem elméleti válaszokat kapnak, hanem tapasztalatok útján szerzett tudást. A keresztény élet egy feszültségben való lét. A világnak vannak sajátos viszonyai és abban helyezkedik el az én saját világom. Nem jó megoldás, ha teljesen kizárom a külvilágot, de természetesen nem engedhetem meg azt sem, hogy magával ragadjon és elsüllyedjek benne. Úgy hiszem, ez egy folyamatos egyensúlyozás. Nekünk az a küldetésünk, hogy megszólítsuk a világot, hogy evangelizáljunk. És ezt csak úgy tehetjük, ha az emberek között élünk, pontosan úgy, ahogy Jézus tanította nekünk.

– 2017-ben több kerek évfordulót is ünnepel a piarista rend.

– 400 éve, 1617-ben alapította meg Kalazanci Szent József a piarista szerzetesrendet, akit 250 évvel ezelőtt avattak szentté. A budapesti iskolánk idén 300 éves. De vannak 25 éves évfordulóink is. A váci és a szegedi iskoláink 25 éve indultak újra, a gödi szakiskolánk pedig szintén 25 éve létesült. A jubileumokhoz sok ünnepség kapcsolódik. Én úgy gondolom azonban, hogy az ünneplés akkor helyénvaló, ha nem csak a múltba révedünk, hanem valami új is tud közben születni. Sátoraljaújhelyen nemrégiben elindult egy tanodánk hátrányos helyzetű, főként roma gyerekeknek. A másik hasonló intézmény pedig Vácon indulna. Fizikai vagy szellemi nehézséggel küzdő fiatalok számára szeretnénk egy diagnosztikai központot, melynek segítségével az ott tanulók később beilleszkednének a normál tanulásba, s aztán remélhetőleg majd a munka világába is.

– László atya, miért jó piaristának lenni?

– Azokért a pillanatokért, amikor érdeklődő tekintetekkel találkozom, vagy látom a diákokon, hogy mélyen csöndben figyelnek. A gyónások közbeni pillanatokért, amikor szinte hallani a kövek legördülését a szívekről. Vagy a kosárlabdaedzések és meccsek végén, amikor jóleső fáradtsággal tekintünk vissza az elmúlt egy-másfél órára, amely során nagyot küzdöttünk együtt. Ilyenkor tudom, hogy újra és újra ott van a Szentlélek közöttünk és cselekszik.

Lonkay Márta, Keresztény Élet

Fotó:Szathmáry Melinda