A piaristák 1714 októberében telepedtek meg Vácott, egy Kollonich Zsigmond püspöktől kapott főtéri házban, a Szent Mihály templom mögött, majd 1727-ben a Berkes András püspöki helynöktől kapott fő utcai házukba költöztek. Mindkét épület földszintje iskolaként, emelete lakóhelyként szolgált. Közösségük eleinte rezidenciának (residentia) számított, majd 1732-ben teljes jogú rendházzá (domus) vált, amelynek élén már nem elöljáró (superior), hanem házfőnök (rector) állt.
A váci piaristák is elsősorban a rend szokásos szolgálatait végezték: tanítottak a gimnáziumban, és a diákok lelki életét vezették külön istentiszteletekkel (oratorium), ájtatosságokkal, gyóntatással. Emellett 1715 és 1717 valamint 1754 és 1761 között a püspöki szemináriumban is tanítottak teológiát, és kezdetben ők adminisztrálták a városi Szent Mihály plébániát. Ezt azonban 1719-ben Althann Mihály Frigyes püspök elvette tőlük, és egyik kanonokjának adta.
II. József császár rendeletére 1785-től a rendház és a gimnázium is a domonkosoktól elvett fő téri kolostorban működött. 1796-ban költözhettek vissza saját házukba, amelyhez új hátsó szárny épült. Ez fontos szerepet játszott a rendtagok nevelésében, mert 1848-ig ott működött a rendi szerzetesnövendékek filozófiai tanfolyama, majd pedig 1852-ben annak helyén nyílt meg a rendtartomány noviciátusa, amely – a kommunista diktatúra alatti évek kivételével (1947–1990) – azóta is a váci rendház része.
Miután 1948-ban a kommunista hatalom iskolájukat államosította, a piaristák a környékbeli plébániákon, templomokban vállaltak lelkipásztori munkát. Tevékenységük 1950. június 18-án ért véget, amikor az egy héttel korábban a rendházba szállított nagykanizsai piaristákkal együtt mindannyiukat a váci püspöki palotában internálták.
A diktatúra bukása után a váci piarista közösség 1990 őszén éledt újra a rendház visszakapott részében. Tagjai az iskolai oktatás mellett tevékeny lelkipásztori munkát végeznek saját templomukban és a környékbeli plébániákon is.
