December 16-án töltötte be életének 90. évét a magyar Egyház és szellemi élet kiemelkedő alakja, Jelenits István piarista pap, tanár, író, teológus, nemzedékek nevelője. Ebből az alkalomból hálaadó koncelebrált szentmisét mutatott be Erdő Péter bíboros, prímás a budapesti piarista gimnázium kápolnájában. Jelen voltak Jelenits tanár úr rendtársai, egykori tanítványai, tisztelői.
A megjelenteket Szakál Ádám, a magyar piarista rendtartomány vezetője köszöntötte, kiemelve: Jelenits tanár úr 90. születésnapján hálát adunk az életéért. Ádám atya különös szeretettel üdvözölte Erdő Pétert, megköszönve neki, hogy celebrálja a hálaadó szentmisét. A bíboros megköszönte a kedves meghívást és örömét fejezte ki, hogy ezen az ünnepi évfordulón ilyen sokan összegyűltek az oltár körül. Isten áldását kérte Jelenits tanár úrra, és minden rendtársára.
Az evangélium Szent János könyvéből hangzott el, versszakasz (5,31–40). Szentbeszédében Szakál Ádám egykori tanítványként méltatta Jelenits Istvánt: bár óvatosan kell fogalmaznia egykori biblikumtanára jelenlétében, megkockáztatja: a felolvasott evangélium illik a mai hálaadáshoz, köszöntéshez. Keresztelő Szent János emlékeztethet minket Jelenits tanár úr alakjára: egy-egy túrán néha valóban aszketikus, prófétai kitartással haladt akkor is, ha már igencsak böjtös elemózsia állt csupán rendelkezésre. Az evangélium másik szakaszában viszont már komolyabb párhuzamokat is felfedezhetünk. „A tetteim tesznek tanúságot rólam” – mondja Jézus. Jelenits tanár úr, aki szereti, becsüli a szavakat, a tetteivel, segítőkészségével, odafordulásával is tanúságot tett, miért szép és jó a piarista lét, az Isten által nekünk adott élet és hit.
A piarista tartományfőnök leszögezte: Jelenits tanár úr élete a nehézségek, háború, menekülés ellenére is a Szentlélektől áldottnak tűnik. Az újabb és újabb kényszerű változásokban ismerhetjük fel, hogy a Lélek vitte, lendítette tovább az életét, minden nehézség, változás értékké tudott válni nála. „És most hálát adunk, Te Deumot is mondunk, felismerjük Isten áldását a Tanár úr életében és a közös élményekben” – fogalmazott. Hozzáfűzte: ismerősek – Jelenits tanár úr előtt különösen is – a reggeli ima Szentlélekhívó sorai: „Jöjj el Szentlélek Úristen…, hogy egész életünkben alkalmasak legyünk arra a munkára, amelyre meghívtál minket… Uram, Istenem, tiéd az éjszaka és tiéd a nappal…”
A szónok szerint van egy szerkezet Jelenits tanár úr történeteiben, elemzéseiben, beszédeiben. Először: figyelem, kíváncsiság. „Figyelem: megjelenik ez akkor, amikor észrevetted egy-egy diákod tehetségét, vagy azt, hogy miben kell neki segíteni. Vagy a történelem fordulatát, hogy lehetséges iskolákat újranyitni, vagy esztétika tanszéket létrehozni, Rómába kerékpárral indulni. De figyelem, kíváncsiság az emberekre, az emberekkel történő eseményekre: a zsidó emberre, akinek nehéz a sárga csillagot felvenni; a román kisfiúra, akinek épp a magyarok öröme idején kell szomorúan máshová települnie; a diákra, az öregdiákra, aki felkeres a rendházban. És figyelem és kíváncsiság a költészetre, a Bibliára és a szövegekre, a kultúrára.”
Másodszor: kapcsolódás a problémához, magunkhoz, Istenhez. A szövegek nem hiába íródtak, valamit elárulnak az írójukról és valamit elárulnak a mi világunkról is. „»Hát így…”, »Hát ilyen ez az Isten…« – ahogyan egy-egy hatásszünetnél felnézel a könyvből. És persze jön a folytatás: »És akkor még gondolhatunk arra is.«”
Végezetül a tanulság: „sokszor a tanulságot is kérdésben fogalmazod meg, vagy visszalépve, megnyugodva a kíváncsiságba: „»Lehet, hogy akkor ilyen ez az Isten?«, vagy: »Érdekes ez?«, »Lehet, hogy mi is tudunk ezt-azt úgy tenni, máshogyan tenni?« Ilyenkor válaszolni akarunk, de nem a sarokba szorítottsággal, hanem valami kíváncsi lendülettel.”
Ádám atya szerint a tanulságot szerencsére kérdésként is meg lehet fogalmazni: „Lássák, ilyen ez a 90 év… Lehet, hogy az Isten azt akarja mondani, nem baj, ha fordulatos, nehézségekkel is tűzdelt ez az emberi élet? Mert ad hozzá kegyelmet, észt, szívet és embereket is, hogy okosan és ügyesen éljünk a világban? És olyan ez az élet, mint a Szentírás történetei? Végül is Istenről van szó egész életünkben. Hát így.”
„Hálát adunk érted Jelenits tanár úr, hálát adunk életedért és hogy együtt lehettünk ennek egy-egy szakaszában, pillanatában. Isten éltessen és Kalazancius atyánk közbenjárása segítsen téged, kedves tanár úr!” – köszöntötte az ünnepeltet a piaristák hazai tartományfőnöke. Végezetül a jelenlévő piarista öregdiákokkal együtt elmondta az imát – „Érted és azért, hogy közösen megtaláljuk az Isten adta boldogságot és utat az életben”:
„Urunk, Jézus Krisztus,
Te vagy az Út, amelyen járnunk kell,
az Igazság, amelyet keresve keresünk,
az Élet, amely egyetlen boldogságunk.
Hálát adunk mindenért, amit ma kaptunk Tőled.
Áldd meg Egyházunkat, hazánkat,
szüleinket és tanárainkat!
Segíts továbbra is,
hogy úgy szeressük egymást és minden embert,
ahogy tanítványaidhoz illik!
Add, hogy eredményeink és kudarcaink
egyformán hozzád vezessenek,
Te pedig vezess minket Atyádhoz,
akit veled és általad dicsérünk
most és mindörökké! Ámen.”
A szentmise után Strommer Pál, a Magyar Piarista Diákszövetség elnöke köszöntötte Jelenits Istvánt, kiemelve: „Kedves Tanár Úr, kedves István! Sokan köszöntenek ma téged, sokan adnak hálát azért, mert ismernek, mert hatottál rájuk, mert érezzük hatásodat közösségeinken, a magyar piaristákon, a piarista intézményekben, a magyar Egyházban. Sokan mondanak ma laudációt rólad, méltatva tanári pályádat…, irodalmi, esztétikai, teológiai és pedagógiai értekezéseidet… méltatva a magyarországi piarista rend tartományát formáló tevékenységedet, iskolák újranyitását és alapítását…” A piaristák diákszövetségének elnöke előtt képek villantak be, ahogyan Jelenits István tanár úr a katedrán és a padsorok között sétálva tanította őket, nemcsak az óra anyagára, hanem annak a valósággal való kapcsolatára, igényes elemzésekkel, felmutatva a tág perspektívákat. Képek arról, hogy a kirándulásokon biciklit javított, tüzet rakott, kitartásban példát adott, de célokat és felfedezni valókat mutatott. Képek a kápolnából, amikor reggelente hallgatták Jelenits István elmélkedéseit, megtanulhatták, hogyan szólíthatják meg Istent és hogyan csendesedjenek el, amikor ő szólítja meg őket.
Az ünnepség végén Jelenits István megköszönte minden jelenlévő részvételét. Felidézve kilencven éves életútjának főbb állomásait, visszaemlékezett rá: egyik tanárának köszönhetően már piarista gimnazistaként, tizenkét-tizenhárom éves korában elvállalta egy gazdag gyerek tanítását, fizetést is kapott érte, így hozzájárulhatott szegény körülmények között élő családjának a költségeihez. Csodálatos dolog történt: ez a fiú kedves, jópofa gyerek volt, tanulni azonban nem akart. Amikor viszont együtt tanultak, mindig odafigyelt, jobban is kezdett tanulni, legalábbis nem bukott meg. Ezt követően négy-öt gyerek korrepetálását is rábízták. Ekkor eltűnődött azon: ha a tanítás ilyen érdekes, ennyi örömet szerez, vajon nem az lenne a természetes, hogy érettségi után tanárnak jelentkezzen? A tanítás öröme ragadta meg, amit elválaszthatatlannak tekintett a piarista tapasztalattal, ami körülvette.
Jelenits atya felidézte azt is: nemcsak a piaristák szétszóratását élte meg, de a rend újjászületését is. Kiemelte: az elmúlt kilencven év nemcsak az ő életét tette a maga számára érdekessé, széppé és áldottá, „hanem a tiéteket is, meg a körülöttünk élőkét, akik itt, ebben a kápolnában egymásra leltek és egy-egy darabkájában munkás szerepet töltöttek be.” A 90 éves ünnepelt köszönetet mondott mindenért, és arra kérte az Úristent, hogy áldja meg az igyekezetüket, „néha talán ügyetlenek vagyunk, nem egészen azt gondoljuk, amit ő szeretne, de szeretnénk, ha segítene akkor is, vezessen úgy, hogy az újjászületés öröme töltse be még inkább ezeket a falakat. Dicsértessék a Jézus Krisztus!”
Forrás: Magyar Kurír/Bodnár Dániel
Fotó: Csapó Viktória/PRMT
