A magunk által támasztott kihívások
Mindannyian tudjuk, olyan világban élünk, amely mélyreható kihívások elé állít bennünket. A Kegyes Iskolák olyan „hangszekrény”, amelyben ott visszhangzik a világban élő gyermekek és fiatalok összes kihívása, a szívükben hordozott összes álom, az életüket meghatározó összes társadalmi és egyházi valóság. Ez a piarista rend létrejötte óta így van. Nem is lehet másképp, hiszen a nevelésnek szenteljük magunkat, és nem is akármilyen nevelésnek, hanem a teljes körű (integrális) nevelésnek. Sok energiát fektetünk abba, hogy felismerjük, milyen feladatokra hívnak bennünket ezek a kihívások. És továbbra is ezt kell tennünk. De néha megfeledkezünk arról a másik kihívásról, amely számunkra központi jelentőségű, és amely identitásunkból fakad. Ebben a levélben arról szeretnék elgondolkodni, hogy a Kegyes Iskoláknak hogyan kell azt éreznie, hogy önmaga is kihívást jelent önmagának.
Néhány hete egy jó barátom előadását hallgattam a nevelésről. Az előadó egy ponton egy különös fényképet vetített ki. Egy fiatalembert ábrázolt, akit a nap elvakított, és aki kezével próbálta védeni magát a vakító fénytől, és nem vette észre, hogy ehhez megvannak a megfelelő eszközei: a napellenzős sapkája – melyet hátrafelé fordítva hordott, s így az nem védte őt – és a napszemüvege, amelyet nem használt. Ez a fotó ihlette az alábbi gondolataimat, mert néha az a benyomásom, hogy olyanok vagyunk, mint az a fiatalember: küldetésünk teljesítéséhez sokféle erőforrással rendelkezünk, melyek mind identitásunkhoz tartoznak, de nem használjuk őket kellőképpen. Ezen gondolkodva levontam a következtetést: az egyik legjobb módja annak, hogy válaszoljunk a gyermekek és fiatalok felől érkező kihívásokra, az, hogy kihívásnak érezzük azt, amik vagyunk és amink van, vagyis abból élünk és dolgozunk, akik vagyunk, egyre teljesebben.
Milyen erőforrásaink vannak, saját identitásunkban, melyeket nem használunk ki, és nem élünk velük úgy, ahogy kellene? Milyen sapkáink és napszemüvegeink vannak, melyeket időnként elfelejtünk használni? Megpróbálok hangosan gondolkodni, veletek együtt, ebben a levélben. Melyek azok az erőforrások, amelyek identitásunk részét képezik, és amelyeket újra kell gondolnunk, hogy növekedjünk és jobban csináljuk a dolgokat? Egy kis önkritika segíthet.
Az első nyilvánvaló: van egy egyértelmű alapítónk. Kalazancius örökös kihívás számunkra. Az, hogy olyan atyánk van, mint Kalazancius, rendkívüli erőforrás, melyet néha igencsak elhanyagolunk. Az ő személyes alakulása, a keresztény életről és a nevelésről alkotott felfogása, a meghozott döntései, a lelkisége (még mindig találkozom piaristákkal, akik nehezen tudják megfogalmazni a kalazanciusi lelkiséget), a megszentelt életre vonatkozó kritériumai, az egyház iránti nyitottsága, a nonkonformizmusa, a jövőképe, az uralkodó kritériumokkal szembeni szabadsága, megszólító ereje, átfogó projektje, a Kegyes Iskolák… Kalazanciusban minden kihívást jelent. És néha felületes képzést nyújtunk szerzetesnövendékeinknek, alig olvassuk az írásait, csak részben értjük nevelési javaslatát, vagy ahhoz a valósághoz igazítjuk, amelyben élünk. A rendnek még ma is vissza kell térnie Kalazanciushoz. Ezt még szerzetesnövendékként hallottam Ángel Ruiz generális atya szájából. Kötelességemnek érzem, hogy újra elmondjam. Köszönetet mondok mindnyájatoknak, akik szenvedélyesen segítetek abban, hogy mélyebben megismerhessünk alapító szent atyánkat. Az alapító nem „egyszerűen” az, aki alapított, hanem az, aki továbbra is alapít, mindaddig, amíg bennünk, az ő fiaiban, megvan az alapító szelleme, ahogyan azt maga Kalazancius javasolta. [1]
A közösség. A közösség mellett tettük le voksunkat. A piarista közösség rendkívüli erőforrás, melyet nem tudunk teljesen kihasználni, mert időnként nem tudjuk megélni növekvő teljességben. A közösség az életnek, a közös hitnek, a küldetés terveinek, a kölcsönös segítségnek a tere szolgálatunk végzéséhez. A közösség az iskola vonatkozási pontja, melynek meg kell világítania mindazokat, akik társfelelősen együttműködnek küldetésünk megvalósításában. A közösség elképzelések laboratóriuma, a nevelők iskolája, a hivatáshoz való hűség tere. Ha elhanyagoljuk a közösséget, és olyan hellyé változtatjuk, ahol egyszerűen csak együtt élünk, azzal egy rendkívüli erőforrást veszítünk el. Kalazancius mindig hangsúlyozta, hogy a szerzetesek megfelelő élete mindig az iskolák javára válik. [2]
Saját történelmünk. Egészséges és jó dolog, ha megélt történelmünk kihívást jelent számunkra, ügyelve arra, hogy az ne vezessen nosztalgiázáshoz, amely mindig megbénít. A Kegyes Iskolák fennállásának négy évszázada alatt tanúi lehettünk annak, hogy számtalan módon hozzájárultunk az oktatáshoz, az egyházhoz, a fiatalokhoz. Ha azt érezzük, hogy óriások vállán álló kicsik vagyunk, az segít abban, hogy messzebbre tekintsünk, mert magasabbak vagyunk. Ha nem használjuk ki a többévszázados múltunk által nyújtott erőforrásokat, akkor rövidlátó intézménynek bizonyulunk. Mélyebben meg kell ismernünk „élettörténetünket”, mert sok élet fakad belőle.
Csak két apró, konkrét példa. Néhány hónappal ezelőtt olvastam Burgués atya egyik írását az „alapítókról”. Lenyűgöző, mennyi mindent tanulhattam azoknak a piaristáknak az erőfeszítéseiből, akiknek a rend új jelenléteinek megszületése köszönhető. És ez csak ízelítő abból a hatalmas mennyiségű – és minőségű – forrásból, amelyet saját történelmünk kínál számunkra, hogy kihívás előtt állónak érezzük magunkat. A második példa egy lengyelországi élményemhez köthető. Néhány hónappal ezelőtt részt vettem Varsóban egy konferencián, amelyet Stanisław Konarski atyának szenteltek. A konferencián egy egyszerű, mégis összetett érzés töltött el: Konarski atya nemcsak a zsenialitása miatt volt képes mindarra, amit tett, hanem azért is, mert egy tartomány állt mögötte. Rövid hozzászólásomban azt mondtam, hogy a kihívás, melyre Konarski atya válaszolt – ragyogó meglátásaival és eszközeivel – még ma is létezik: a hiteles kalazanciusi nevelés egy jobb társadalom megteremtése érdekében. Itt azonban még nem ért véget a dolog. Másnap részt vettem a varsói iskola évfordulós ünnepségén. A diákok színdarabot adtak elő, melyet egy másik piarista életművének szenteltek, akiről az iskolát elnevezték. Be kellett vallanom, hogy még a nevét sem tudtam. Pedig a lengyelországi oktatáshoz való hozzájárulása hatalmas volt. Van egy olyan erőforrásunk, amelyet jobban ki kell használnunk: olyan intézmény vagyunk, amely hozzájárul az oktatáshoz, az evangelizációhoz. Tartsuk ezt szem előtt! De megemlítem ennek a piaristának a nevét is: Onufry Kopczyński (1735–1817).
Folytatom az identitásunk részét képező erőforrások felsorolását. A negyedik erőforrást piarista szolgálataink jelentik. A lelkipásztori szolgálat mellett a rend három olyan szolgálatot ismer el, amelyek a karizma szívéből fakadnak: a keresztény nevelés, a szegényekkel való törődés a társadalmi átalakulás érdekében, valamint az újonnan létrehozott meghallgatás és kísérés szolgálata. Ezekkel a szolgálatokkal bízzuk meg szerzetesnövendékeinket a kezdeti képzés során, továbbá megbízunk velük néhány világi személyt is, főként a testvériségből. El kell gondolkodnunk azon, hogy milyen minőségben készítjük fel az embereket ezeknek a szolgálatoknak a felvételére, és azon is, hogy mennyire szükség van piarista keresztény közösségeinkben arra, hogy jól megértsük ezeknek a szolgálatoknak a lényegét és fontosságát, valamint a bennük rejlő erőt hivatásunk gyakorlására. Mindegyikük – ha jól megértjük és sokat dolgoztunk rajtuk – képes mélyreható változásokat előidézni abban, ahogyan küldetésünket végezzük. Mindegyikükben a legfontosabb az, hogy ezek a szolgálatok közelebb visznek minket a Kalazancius projektjének szívéhez. A piarista szolgálatnak van egy alapvető virtualitása: soha nem éljük meg teljesen, mindig többet kér tőlünk, a közösségtől, a rendtől, a testvériségtől. A változás motorja, identitást adó érték. Mindegyiket mélyebben meg kell ismernünk. Nagyon szeretném, ha például minden növendékházban külön szemináriumokon tanulmányoznák az egyes szolgálatokat. Szeretném, ha lennének olyan szerzetesnövendékek, akik jobban elmélyednének valamelyik szolgálatban. Szeretném, ha megismernénk és megosztanánk azokat a jó tapasztalatokat, amelyekkel néhány testvériségünkben rendelkezünk e szolgálatok dinamizmusáról. Jobban ki kell használnunk saját kincseinket!
És ha már a kincseknél tartunk, megemlítem az ötödik erőforrást, amely kihívást jelent számunkra: két hatalmas kincs, mellyel rendelkezünk, és amelyet néha nem használunk ki megfelelően. A Kalazanius Mozgalomról és a folyamatos imáról (oratio continua) beszélek. A Kalazancius Mozgalom sokat fejlődött közöttünk ezekben az években, de nem téveszthetjük szem elől a lényeget. Teljes körű nevelési folyamatról van szó, melyben teret kínálunk gyermekeinknek és fiataljainknak, hogy felfedezzék, megosszák és mélyen megéljék hitüket, életüket és hivatásukat. Nem akármilyen pasztorális tevékenység a Kalazancius Mozgalom. Mélyebben meg kell ismernünk azt, amit mi magunk hoztunk létre. Nyilvánvaló, hogy minden környezetben más-más módon valósul meg, de a megvalósulás nem jelenthet felhígítást vagy idegen értékek szerinti átalakítást.
A folyamatos ima lassanként utat tör magának közöttünk. Már túljutott a korábbi identitásválságán, és lassan már úgy fogjuk fel, ahogyan maga Kalazancius: az iskola lelkének. Mindenkit biztatok, hogy keresse meg a folyamatos imának szánt honlapot [3], ahol olyan segédanyagokat és tapasztalatokat mutatunk be, amelyek segíthetnek megérteni és értékelni ezt a kincset, amellyel rendelkezünk.
Elérkeztem a hatodik erőforráshoz, amelyet néha elhanyagolunk: ez a gyermek központi szerepe. Amikor a rend meg akarta határozni szolgálatunk identitásának elemeit, az első ezek közül ez volt: a gyermek áll a középpontban, valamint a vele kapcsolatos kihívásokra való válaszadásunk [4]. Ez a Kegyes Iskolák egyik legjelentősebb témája. Mindennek a középpontja a gyermek. Állandó tapasztalatom minden látogatásom során a piarista nevelési-oktatási központokban, amikor lehetőségem nyílik a diákokkal találkozni: meg szoktam kérdezni, hogy az iskola mely aspektusaival vannak leginkább megelégedve; van egy olyan válasz, amely sosem hiányzik: ebben az iskolában a tanárok ismernek bennünket, tudják, kik vagyunk. Biztos vagyok abban, hogy ha ez a válasz nem hangzana el, akkor komolyan el kellene gondolkodnunk az iskola piarista jellegén.
Iskoláink „kultúrája” megköveteli, hogy a tanulókat ismerjük, hiszen ők állnak a középpontban. Mindent úgy kell megszervezni, hogy a tanuló álljon az iskola életének, minden dinamikájának középpontjában. Ez az a vízió, amely alapján Kalazancius megszervezte és Európa-szerte továbbfejlesztette népiskoláját. Világos, hogy ez identitásunk egyik kulcseleme, mely kihívássá válik. Próbáljunk meg továbbra is válaszolni rá!
Nyilvánvaló, hogy az erre a kihívásra adott válasznak sok mindenhez köze van: a nevelési kapcsolat típusához, az iskolát irányító prioritásokhoz, azon képességünkhöz, hogy az új helyzetekre új válaszokat adjunk, pedagógusaink képzéséhez stb. Jó lenne, ha a gyerekek inspirálnák döntéseinket!
A hetedik erőforrást a következőképpen lehetne meghatározni: igen a befogadásra, igen a szegények előnyben részesítésére. Identitásunk része, hogy olyan oktatási-nevelési projekteket ösztönzünk, amelyek elősegítik a befogadást, és amelyek különös figyelmet fordítanak a leghátrányosabb helyzetűekre. Egy számunkra nagyon kedves szót fogok használni: Trastevere. Amikor végigsétálok azon a környéken, ahol Kalazancius projektje született, nem tudok nem gondolni mindarra, amit ott megéltek. A Trastevere számunkra nem városrész, hanem teológiai hely, kérdéseket felvető kalazanciusi hely. A feltett kérdésekre pedig a „Santa Dorotea” volt a válasz. A válasz ismerete segít felfedezni a kérdést. A „Dorotea” válasz segít megérteni azt a kérdést, amely Kalazanciust foglalkoztatta: a valóságot úgy tudjuk megváltoztatni, ha a szegények mellett döntünk, és egy olyan befogadó oktatási-nevelési javaslatot kínálunk, amely lehetővé teszi, hogy azok, akik a „pálya szélén” voltak, az átalakulás főszereplőivé váljanak.
A Kegyes Iskolák egy utópiának, a mélyreható társadalmi változásoknak a dinamikájában született. Kalazancius egy döntő fontosságú megfigyelésből indul ki, melyet még a Konstitúcióba is betett: „Majdnem minden államban a legtöbben szegények.” [5] És erre a kihívásra a mindent megváltoztató iskola javaslatával válaszol. Egy egyszerű példa az egyik általa alapított iskola rendtartásából: „Iskoláinkban senki sem tarthat igényt semmiféle kivételezésre vagy kiváltságra másokkal szemben; csak abban különbözhet valaki másoktól, hogy nagyobb erkölcsi kiválóság, nagyobb szorgalom és nagyobb tanulmányi előrehaladás jellemzi.” [6] A mi „teljes időt átfogó iskolánk” [7] ezt az inklúzió melletti és a másfajta világ melletti elkötelezettséget igyekszik erősíteni.
Bizonyára sok más aspektusa is van identitásunknak, amely kihívást jelent számunkra, de egy ilyen levél keretében nem foglalkozhatom mindegyikkel. Mindenkit kérek, folytassa ezt a gondolkodást, abban a meggyőződésben, hogy nagy mértékben megvilágosíthat bennünket. De nem szeretném befejezni ezt a levelet anélkül, hogy ne utalnék az egyik olyan attitűdre, amely leginkább segíthet bennünket ezen az úton: ez a hála mindazért, amit örökségként kaptunk. Örökségünknek azonban, mivel kalazanciusi, van egy titka: igényli, hogy megismerjük, újrateremtsük és felkínáljuk. Ezen kulcsfontoságú szempontok alapján kell továbbgondolkodnunk. Köszönöm türelmeteket!
Testvéri öleléssel:
Pedro Aguado Sch.P.
generális atya
[1] Kalazanci Szent József: Opera Omnia, VI. kötet, 115. oldal; levél Alacchi atyának, 1638. július 12.
[2] Kalazanci Szent József: Opera Omnia, VI. kötet, 361. oldal; levél Berro atyának, 1639. szeptember 24.
[3] https://oracioncontinua.com
[4] Piarista Rend Generálisi Kongregációja: La identidad calasancia de nuestro ministerio [Szolgálatunk kalazanciusi identitása], Ed. Calasancias, Madrid, 2012, 13–14.
[5] Kalazanci Szent József: A páli kongregáció konstitúciója, 198, in Opera Omnia, VI. kötet, 46. oldal.
[6] Kalazanci Szent József: A campi iskola rendtartása, 1630, in Opera Omnia, VI. kötet, 246. oldal.
[7] Piarista Rend Szolgálat Titkársága: „Teljes időt átfogó” piarista iskola és a piarista diák profilja, Piarista Füzetek 26, Piarista Rend Magyar Tartománya, Budapest, 2022.
