Pedro Aguado rendfőnök atya 2024. júniusi levele
Amint azt mindannyian tudjátok, a generális asszisztensek kíséretében generálisi vizitációt végzek, melynek középpontjában a kezdeti képzés áll. Nagyon gazdag ez a vizitáció, melynek során sokat tanulok arról a képzési folyamatról, amelyen fiataljaink keresztülmennek. Ez a folyamat egyértelműen átalakító jellegű. Úgy gondoltam, pár levelet arra szentelek, hogy néhány tapasztalatomat megosszam mindnyájatokkal. Ebben az első levélben a prenoviciátusi szakaszra összpontosítok.
Megpróbálok nevet adni több olyan folyamatnak, amelyet a rendünkbe lépő fiatalok megélnek, hogy megpróbálják felismerni – és megélni – a piarista hivatást, amelyről úgy érzik, hogy megkapták. Ezek mind valós, konkrét folyamatok, melynek főszereplői a közösségeinkben velünk élő fiatalok. Tíz tanulási folyamatot mutatok be – sok még korai stádiumban van, ahogy az a prenoviciátushoz illik –, és mindegyikhez egy-egy kérdést teszek fel. Egy egyszerű gondolattal fejezem be, mely irányt mutathat utunkon.
1. A meghívottság egyértelmű megtapasztalása. Ez kétségtelen. Rendkívüli élmény meghallgatni, ahogy minden fiatal „nevet ad a kapott meghívásnak”. Ez a kiindulópontom: mindegyikük ki tudja fejezni, mit jelent számára, hogy az Úr meghívta. Ehhez a meghívottsághoz a következők tartoznak: imádság, bizalom, az átadás vágya, piarista tapasztalat, testvéri közösség, spirituális találkozás, mély lelkigyakorlat, mindennapi öröm, merész kérdések, belső – és néha családi – küzdelem, a piarista élet iránti lelkesedés, Mária és Kalazancius iránti szeretet és mindenekelőtt Krisztus mély megtapasztalása. Mélyen megtapasztalják az Urat, s ez fiatalon arra készteti őket, hogy elhagyják otthonukat, és elmenjenek arra a „földre, amelyet majd mutatok neked” (Ter 12,1).
Szeretném, ha a következő kérdést tennénk fel magunknak: hogyan tudjuk kiváltani és kísérni fiataljainkban a „meghívás” tapasztalatát?
2. Vonzó és fokozatosan reális képük van a piarista életről, melyet mindenekelőtt a piarista szerzetesek közösségében való részvétel tapasztalata alakít. A fiatalok képesek „látni”. Mélyreható a tekintetük. Meg tudják csodálni az odaadást, de életünk ellentmondásait és kicsinységeit is látják. Segíti őket a munka és a küldetés iránti elkötelezettség, kérdéseket vet fel bennük az a tény, hogy ez a munka hatalmas, és nem tudják, ők képesek lesznek-e végezni. Segít nekik, hogy látják a piaristát velük együtt imádkozni, és segít megérteniük, hogy a fáradtság nem akadályozza meg az imádkozást, ellenkezőleg, még sürgetőbbé teszi azt. Gyorsan megértik a minden piarista előtt álló nagy kihívást: az egyensúly megteremtését életünk különböző dimenzióit között. Könnyen megtanulják, hogy az egyensúly az egyensúlyra való törekvésből áll, a szenvedély pedig abból, hogy minden napot úgy élünk meg, mint az első napot. Szivacsként mindent magukba szívnak.
Milyen piarista életet kell átadnunk fiataljainknak, hogy ez a tanúságtétel segítse őket keresésükben?
3. Megtanulják, hogy meg kell tanulni imádkozni. Emlékszem, az egyik fiatalember a személyes beszélgetés során elmondta, hogy a prenoviciátusban értette meg a tanítványok Jézushoz intézett kérését: Uram, taníts meg bennünket imádkozni (Lk 11,1), mert „most jöttem rá, mennyire meg kell tanulnom imádkozni, és mennyit tanulok”. Fiataljaink valóban teljesen új aspektusokat fedeznek fel az imádság megtapasztalásában. Találkoznak a közösségi ima állandóságával, megtapasztalják a lelki olvasmány értékét, megküzdenek az elmélkedés nehézségeivel, élvezettel tanulják meg, hogy naponta leírják lelki tapasztalataikat – egyesek ezt „betakarításnak” nevezik –, a mindennapi eucharisztiát lenyűgöző ajándékként fogadják, megtanulnak időt szentelni az Úr szemlélésére, kezdik érzékelni, mit jelent a lelki küzdelem, és így tovább. Ne feltételezzük, hogy már tudunk imádkozni; tanuljunk azoktól, akik tudatában vannak annak, hogy tanulniuk kell.
A lelki élet mely dinamikáin kellene jobban dolgoznunk nevelési-oktatási és lelkipásztori javaslatunkban?
4. Óriási a nyitottság a teljes körű kísérésre. Talán ez az egyik olyan szempont, amelyet fiataljainkat hallgatva a legerősebben érzékeltem. Őszintén keresik a kísérést, és az a tapasztalatuk, hogy az áttetszőség sokat segít nekik keresésükben. Fiataljaink nagyon világosan látják, hogy növekedési folyamatuknak teljes körű, szabad és mélyreható kísérésre van szüksége. Kísér a közösség, kísér a növendéknevelő, kísér a csoport, kísér a tartomány, kísérnek a konkrét emberek, akiket erre a közvetítésre felkérnek – néha szakemberek –, sokan kísérnek, akik a helyi piarista élet részesei. Mindennek a kulcsa egyrészt abban a vágyban rejlik, hogy a fiatal szeretne fejlődni, és abban, hogy egyre inkább tudatában van azoknak a személyes kihívásoknak, amelyekkel szembe kell néznie, másrészt pedig abban a konkrét tapasztalatban, hogy a kísérés – különösen a képzési kísérés – valóban segít és támogat.
Milyen szempontból kell jobban felkészülnünk arra, hogy kísérni tudjunk? Hogyan tudjuk jobban kihasználni a kísérés és a meghallgatás nemrég bevezetett intézményes piarista szolgálatát?
5. A kihívások megnevezésének képessége, ezt is ezekben a hónapokban tapasztaltam a fiatalok meghallgatása során. Megosztok néhányat ezek közül a – konkrét – kihívások közül, amelyeket elmondtak nekem: „próbálok nem elkényelmesedni”, „nem félni a megtisztulási folyamattól”, „felismerni a sebeimet és elfogadni a segítséget a gyógyuláshoz”, „megtanulni lemondani az elgondolásomról”, „legyőzni a halogatási hajlamomat”, „kiirtani azokat a dinamizmusokat, amelyek nem segítenek nekem”, „vállalni a felelősséget azokért a dolgokért, amelyekért felelősséggel tartozom”, „megérteni, hogy a közösség tőlem is függ”, stb. A képzési folyamatnak követelményeket kell támasztania, fiataljaink ezt tudják és akarják. Nem azért lépnek be rendünkbe, hogy nyugodtan éldegéljenek, hanem azért, hogy – ahogy ők maguk mondják – arra törekedjenek, hogy egyre inkább képesek legyenek hivatásuk megélésére.
Hogyan tudunk olyan közösségeket létrehozni, amelyek törődnek minden rendtárs növekedési folyamatával?
6. Néhány tulajdonság, melyet nagyra értékelnek és igyekeznek megélni. Érzékelek néhányat, amelyek szerintem különösen jelentősek számukra: a tanulékonyság, mely felnőtté teszi őket, az alázat, mely segíti őket abban, hogy többre törekedjenek, a hűség, mely lehetővé teszi számukra, hogy új válaszokat keressenek, az öröm, mely megkönnyíti a követelményeket támasztó életet, az identitás, mely lehetővé teszi számukra, hogy közel legyenek a gyermekekhez és a fiatalokhoz, felkínálva azt, amit adni tudnak, a mindennapiság, mely lehetővé teszi számukra, hogy a hitelesség útját járják, az önismeret, melyet gazdagít a lelkiismeret-vizsgálat tanulása, stb.
Milyen tulajdonságokra és dinamizmusokra kell ügyelnünk lelkipásztori és képzési folyamatainkban?
7. A nagy kritérium: a koherencia. Úgy gondolom, fiataljaink tudatában vannak ennek a kihívásnak, és erősen szeretnék ezt látni bennünk. Azért választottam a koherencia kihívását, mert azt látom, hogy őszinte vágyat éreznek arra, hogy növekedjenek benne, és egyértelműen vágynak arra, hogy lássák ezt az idősebbekben, azokban, akiket Isten az útjukra helyezett, hogy napról napra kísérjék őket. A koherenciát feladatként tanulják és példaként kapják. És mindkét dinamizmusra szükség van. Nagyon nehéz a fiataloknak – bátran és meggyőződéssel – növekedni ebben a kihívásban, ha nem látják az idősebbekben. A keresett koherencia különböző árnyalatait látom: a lelki élet összeegyeztetése a munkával; az ellenkulturális élet kihívásának megértése; meggyőződéseink megindoklása; a társadalom által támasztott nehézségek felvállalása; a kudarcok és hibák beismerése, és az erőfeszítés a velük való megküzdésre; értékelni a mindennapokat, megértve, hogy a mindennapi élet a hitelesség olvasztótégelye, stb. A vágy világos, ahogyan az is, hogy szükségük van rá.
Hogyan érint bennünket az a kihívás, hogy hiteles tanúi legyünk annak, amit vallunk?
8. A horizont: Krisztust tenni életünk középpontjává. Megható hallani fiataljainknak azt a vágyát, hogy „Krisztus legyen a mindenem”, vagy hogy „mindent Istennek adjak”. Nagyon vigasztaló hallani tőlük, hogy a legnagyobb vágyuk az, hogy szívüket Isten kezébe helyezzék. Tudom, hogy ez a tapasztalat – bár kétségkívül alapvető – még kezdeti. De e nélkül nem lehet szerzetesnek lenni. Vizitációm során nem egy találkozás alkalmával meg kellett változtatnom a terveimet és a kérdéseimet, és „le kellett szűkítenem” őket egyetlen kérdésre: „Mit jelent számodra a Krisztushoz való hasonulás kihívása?” Ha fel tudtam tenni ezt a kérdést, az azért volt, mert ők provokálták ki. Engedjétek meg, hogy megosszam veletek néhány válaszukat: „elengedni azt, ami elválaszt tőle”; „az ő akaratát keresni”; „megérteni, hogy fogadalmaim, amikor leteszem őket, felhívást jelentenek arra, hogy mindennap növekedjek”; „szolgának lenni”; „soha nem gondolni, hogy különb vagyok bárkinél”; „olyan lenni, mint a példázatban szereplő vámos”; „nem feladni a nehézségek miatt”; „mindennap megköszönni a hivatásomat, mert csak akkor fogok törődni vele, ha hálás vagyok érte”; „megérteni a kicsinnyé válás útját, kérni Krisztust, hogy segítsen hozzá hasonlóvá válnom”; „elfogadni, hogy ez egy életre szóló feladat”; stb. Válaszolni tudni erre a kérdésre, alázattal és egyszerűen, az út része.
Melyek azok a tapasztalatok, amelyek leginkább segíthetik fiataljainkat abban, hogy felfedezzék Krisztus központi szerepét életükben? Hogyan tudjuk ezeket tapasztalatokat elősegíteni?
9. Van egy kilencedik tanulság, melyet szeretnék kiemelni. Nevezhetjük „Kalazancius iránti éhségnek”. Prenovíciusaink gyönyörű vonatkozási pontot látnak Kalazanciusban. Csodálják és szeretik őt. Inspirálja őket. Számomra nem kétséges: Kalazancius inspiráló forrás személyiségük alakulásában. De az is egyértelmű igény, hogy jobban, mélyebben megismerjék őt. Az a nyitottság, amellyel szembenéznek az „alapító jobb megismerésének” kihívásával, azt juttatja eszembe, hogy ennek minden piaristánál állandó attitűdnek kellene lennie. Úgy látom, ha fiataljaink képesek lesznek egész életükön át fenntartani ezt az „éhséget”, akkor egyre közelebb kerülnek céljukhoz, melyet általában így fogalmazunk meg: „új Kalazanciusnak lenni”. Az az egyértelműség és lelkesedés, amellyel e céllal azonosulnak, arra bátorít, hogy emlékeztessem mindannyiunkat: ez minden piarista szerzetes kihívása, és – saját hivatásuknak megfelelően – azoké is, akik felfedezik, hogy Kalazancius Kegyes Iskoláiban van a helyük a világban.
Hogyan tudjuk jobban bemutatni a Kalazanciust piarista közegeinkben?
10. Megállok tíz tanulságnál. Az utolsó is alapvető: a gyermekeknek és a fiataloknak, különösen a legszegényebbeknek szentelt idő. Prenovíciusaink egészséges örömmel és nem kevés meglepődéssel élik meg a piarista küldetés különböző tapasztalatait. Kísérők a Kalazancius Mozgalomban, időt töltenek az általunk működtetett gyermekotthonokban, részt vesznek a folyamatos imában, felkészítik a ministránsokat, megosztják hitüket és életüket azokkal a csoportokkal, ahonnan származnak, nyári táborokat szerveznek, missziókhoz csatlakoznak, részt vesznek pedagógusaink képzési alkalmain, melyeket a provincia szervez, stb. Mindezekben egy világos folyamatot érzékelek: a gyermekek és a fiatalok megszilárdítják a hivatásukat. Ahogy mindig is volt, a Kegyes Iskolák létértelmével való kapcsolat hivatásuk létértelmévé válik. A piarista életet megerősítik a gyermekek és a fiatalok, akiknek szenteljük magunkat, és ez a képzés első percétől kezdve így van.
Melyek azok a küldetésünkhöz kapcsolódó tapasztalatok, amelyek leginkább kiváltanak kérdéseket és kereséseket fiataljainkban?
Ahogy fentebb említettem, egy rövid gondolattal szeretném zárni, melyet ezek a tanulságok és az előttünk álló képzési kihívások inspiráltak.
Mint tudjátok, 48. Egyetemes Káptalanunk jóváhagyott egy új pontot a Regulánkban (162.), melynek középpontjában a kezdeti képzés áll. Érdemes itt idéznem, mert úgy gondolom, fontos szem előtt tartanunk: „A képzésnek ki kell fejlesztenie a szerzetesjelöltekben azt a képességet, hogy majdani kísérő és szolgáló hivatásukat a képzési tervben foglalt piarista kritériumok szerint gyakorolják; ilyen kritériumok: készség a legutolsók szolgálatára, érzékenység a szegények iránt, önátadás a küldetésnek és a közösségnek, hajlandóság a folyamatos önképzésre, áttetsző életvitel, készség a kísérés elfogadására, a klerikalizmus és a világiasság legyőzése, képzettség a kiskorúak teljes körű védelmére, csapatmunka.”
Fiataljainkat hallgatva nagy összhangot érzékelek a rend képzési törekvéseivel. Úgy látom, hogy általában nyitottak arra a folyamatra, és szívesen követik azt az utat, amelyet felkínálunk nekik. Amire szükségük van, az az, hogy javaslatunk komoly, következetes és világos legyen. Ahogy az egyik növendéknevelő mondta, akivel ezekben a hónapokban beszéltem: „piaristának lenni úgy tanulsz meg, hogy piarista vagy”.
Testvéri öleléssel:
Pedro Aguado Sch.P.
generális atya
