A piaristák 1720 júliusában telepedtek meg Szegeden. Első lakóhelyük a Szent Dömötör templomtól délre fekvő hatszobás, roskadozó épület volt, amelyet „hatrongyosnak” neveztek, és amelyet 1726 és 1732, majd 1777 és 1779 között keleti irányban, részben a templom szentélye mögé bővítettek. Közösségük eleinte rezidenciának (residentia) számított, majd 1759-ben teljes jogú rendházzá (domus) vált, amelynek élén már nem elöljáró (superior), hanem házfőnök (rector) állt.
A szegedi piaristák is elsősorban a rend szokásos szolgálatait végezték: tanítottak a gimnáziumban, és a diákok lelki életét vezették külön istentiszteletekkel (oratorium), ájtatosságokkal, gyóntatással. Kezdetben ők adminisztrálták a városi plébániát is, ezt azonban 1789-ben, a szegedi plébániák felosztása során II. József rendeletileg elvette tőlük, és a csanádi egyházmegye papjainak adta.
A rendház 1886-ban a gimnáziummal együtt költözött új épületbe, és annak keleti (Tisza felé eső) részét foglalta el, külön bejárattal. Miután 1948-ban a kommunista hatalom iskoláikat államosította, a piaristák a környékbeli plébániákon, templomokban vállaltak lelkipásztori munkát, egészen 1950. június 9-ig, amikor éjszaka mindannyiukat Vácra deportálták.
A diktatúra bukása után a szegedi piarista közösség 1990 őszén, Kovács Mihály SP vezetésével, az általa vezetett felsővárosi plébánián, a korábbi minorita rendházban éledt újra. A rendház 1999-ben saját épületébe költözött az Újrókuson fölépült gimnázium mellett. 2005-től ott működik a magyar rendtartomány prenoviciátusa is.
