Szeretettel adjuk közre Galaczi Tibor Sch. P. atya prédikációját húsvét vigíliáján:
Kedves jó hívek, az Úr adjon nektek békét. Két különleges mélységű imát végeztünk a mai éjszaka szertartásának az elején, s ez a két ima valahogy keretet ad mindannak, ami most velünk történik.
A tűzszentelésnél először azért könyörögtünk, hogy Isten mennyei vágyakra gyullassza fel a szívünket.
Nem csupán egyfajta elégedettségre vágyunk, nem csak bizonyos fajta nyugalomra, hanem valami olyan többre, amely túlmutat a földi élet keretein. Aztán a húsvéti gyertya megáldása után azt kértük, hogy a dicsőségesen feltámadott Krisztus oszlassa szét szívünk és elménk homályát.
Ez a fény lényegesen több egy optikai jelenségnél. Carl Gustav Jung, a nagy pszichiáter fogalmazza, hogy ez a vágy a világosság után az emberi életnek a legmélyebb mozgatórugói közé tartozik. Ez a vágy ugyanis, ahogy ő fogalmaz, a szimbolikus élet utáni vágy, az élet utáni sóvárgás, és ez, tulajdonképpen ő írt erről egy-két irgalmatlan méretű kötetet, csodálatos. És azt írja benne, hogy a szimbolikus élet olyan igény, amellyel a puszta hétköznapi életünknek a mindennapi történeteit meg tudjuk haladni. S ezek a hétköznapi történetek beágyazódnak egy számunkra magasabb rendű értelembe. Egy magasabb rendű működésbe, egy magasabb rendű létbe.
Az életünket megvizsgálva, kedves jó hívek, azt kell látnunk, hogy valamiféle teremtetlen őskáoszban találjuk magunkat időnként. Hogy a szívünkben viharok dúlnak. Nehezen tájékozódunk ebben a különleges homályban, mert a vágyaink, amelyek éppen túl akarnak lépni a pillanatnyi létezésen, a fizikai dolgok és szükségletektől egészen a léleknek a legmagasabb vagy legmélyebb valóságáig terjednek el, s ilyenformán a vágyaink eléggé viszonylagossá válnak.
Ebben a bizonyos relativizmus diktatúrájában, amelyet megélünk a vágyainkban, sokszor, mintha mi magunk maradnánk le és a vágyaink versenyeznének a beteljesülésért, és egyre inkább elveszítjük a magasabb rendű értelmet. S ennek következtében azt tapasztaljuk időnként az életünkben, hogy megijedünk a saját hiányainktól, mert annyi van, állandóan, folyamatosan létrejönnek, folyamatosan keletkeznek ezek a szükségletek és mindig csak a lekövetkezőt próbáljuk egy kicsit is csillapítani, de a lelkünk egészen mélyen egy új teremtés után kiált olyan tökéletesedés felé, amely most még csak ígéret, de valamiért rendkívüli módon szükségünk van rá.
Ez az állapot könnyen vezethet minket ahhoz a tapasztalathoz, hogy elhengerített, sőt odahengerített kövek vannak az életünkben, amelyek elválasztanak minket Istentől. S ezeket a köveket mi magunk akarva-akaratlanul hengerítjük Isten és közénk és valahogy ezek a kövek olyanok, mint a vágyaink. Sokféle irányúak és megakadályoznak az Istennel való találkozásban.
Hogyan is vezet föl a mai evangéliumnak a nagy ígéretéhez a vágyaknak ez az éjszakája, amelyet kiváló tolmácsolásban és nagyszerű gondolatokkal hallottunk az ószövetségi olvasmányokban?
Láttuk a teremtés történetében, hogy a föld puszta és üres. És Isten rendet tesz benne azáltal, hogy azt mondja, legyen világosság. Ez nem csak azt jelenti, hogy valóban rend lett, hanem azt is jelenti, hogy jó, amit alkotott, hogy Isten a mi vágyaink káoszában is rendet tud tenni. Ezt üzente nekünk nagyon-nagyon gazdagon az első olvasmány. Aztán látjuk az öreg Ábrahámot, ahogy az élete alkonyán valamilyen különleges módon még valamit keres, mintha lenne az életében valami, ami még nem történt meg. Egy találkozás, amely még nem jött létre egy nagybetűs valakivel, akit soha nem ismert, és akinek a nagysága és az irgalma messze túllép azokon a pogány isteneken, akikben egész életében hitt, és ez a vágyakozás, ahogy ez az idős ember időnként a csillagokat nézi éjszakánként. Ez lesz az, amely előkészíti őt Isten hívására, és ő felelni tud erre a belső igényre, a vele való kapcsolatra és olyan radikális formáit mutatja föl a bizalomnak, amely a legelemibb emberi kapcsolatokat is képes áldozatul fölajánlani.
Aztán láttuk a zsidó népet a kivonuláskor, hogy a tenger szétválasztása az nem csak egy történelmi esemény volt, hanem valamiféle pszichológiai értelemben vett nagy belső földrengés, világok választódtak el egymástól. Isten lerombolta a régi én rabságban szerveződött struktúráit és utat nyitott a szabadságnak, utat nyitott a vele való különleges találkozásnak, amely nem a magány helye, hanem az a hely, ahol Isten újrarendezi az életcéljait. Aztán Báruk próféta rendkívül éles kérdést tett föl. Azt kérdezte, miért öregedsz meg idegen földön? Kérdezte ezt azért, mert elhagytuk a bölcsesség forrását. A vágyunk célja a bölcsesség, amely által megtudjuk, hogy melyik az igazi élet. Az az élet, amely Istennel van, és hiába öregszünk meg itt az idegen földön, ez nem a hazánk. A hazánk Istennél van. És ezért olyan éles Báruk próféta kérdése. Végül pedig Ezékielben a maga néha akár bizarrba hajló látomásaiban nem a régit javítgatja, hanem új életet ad, új szívet a kőszívek helyett, elveszi a keménységet, a félelmet és olyan szívet ad, amely képes az irgalomra, amely képes meghajolni, képes rugalmas lenni. És ez teszi lehetővé azt, hogy másokért éljünk.
Ezek az olvasmányok, kedves jó hívek mind a sötétségről, a fogságról, a régi életről beszéltek, de mind az evangélium felé mutattak. Ott pedig azt olvassuk, hogy az Úr angyala leszáll az égből és ráül a kőre.
Próbáljuk meg megérteni a jelenet súlyát. Isten hatalma uralni tudja azt a követ, amely elválaszt minket tőle. A vágyainknak az a része, amely elzárta a hozzá vezető utat, most könnyed módon eltűnik. A sírból, amelyből sötétség áradt, most Krisztus győzelmének a világossága árad ki.
A mai éjszaka üzenete, hogy a vágyaink, amelyek Isten felé mutatnak, megváltást nyerhetnek. A káoszból rend, a sötétségből világosság, a hétköznapokból ünnep születik. Az elválasztó kőből Isten trónja lesz. És bár visszatérünk a hétköznapi élet Galileájában már nem leszünk ugyanazok az emberek. Ahogy az asszonyok sem voltak ugyanazok a feltámadott Krisztussal való találkozás után.
Amikor most különös fénnyel felragyog számunkra húsvét világossága, adja meg nekünk, hogy megerősödjünk ebben az ígéretben! Hogy most már örökre és visszavonhatatlanul nem tudunk eltévedni az élet sötétségében, még akkor sem, ha a sötétség és homály órája visszakísért időnként. Mert most már bizonyossággal láthatjuk az Úrkrisztus sírjából kiáradó fényt, amely megmutatja a halálon vett győzelmét, és amely egyetlen valóságként alkalmassá tesz arra, hogy eloszlassa szívünk és elménk homályát. Ámen.
Fotó: Szabó Csaba
